Erdélyi Riport visszajátszás 6.
2015. 12. 31. 12:13Néhány emlékezetes anyagunk felidézésével tekintünk vissza 2015 eseményeire, eredményeire, veszteségeire, mindarra, amiről ebben az évben az Erdélyi Riportban olvashattak, illetve azok jellemző gondolataira, akik lapunkban megszólaltak. Idei utolsó válogatásunkban nyári cikkeinkből szemlézünk.
Foglalkoztat az idegenség kérdése
Nem csupán színházi emberként, hanem több könyv szerzőjeként mutatkozott Tompa Gábor Nagyváradon a Törzsasztal közönsége előtt. Szilágyi Aladár élt, visszaélt a lehetőséggel, hogy a találkozó után tovább faggassa a világjáró vendéget.
Tompa Gábor és Szilágyi Aladár Fotó: Szűcs László
– A Newcatle-i bemutatón az egyik éles szemű ítész megfigyelte, hogy „a vendégként rendező Tompa Gábor az előadás alatt végig jegyzetelt.” Ez gyakori nálad?
– Nem, mostanában nem annyira gyakori. Régebben betegségem volt az, hogy minden előadás után még szeretnék módosítani, javítani, pontosítani valamit. A Kopasz énekesnőt több mint százszor néztem meg, ebből legenda is született… Párizsban egy gyönyörű színházban rendeztem meg, 2000-ben az Athénée-Louis Jouvet Théâtre-ban, ahol késő estig próbáltunk. Ott nem úgy van, mint Kolozsváron, hogy a színészek átlépnek a szomszédba, vagy felülnek a villamosra és három-négy megálló után hazaérnek, Párizsban sokan nagyon messze laknak a színháztól. Az utolsó próbák alkalmával már nem maradtak ott avégett, hogy azok befejeztével este későn megbeszélést tartsunk. Akkor maroknyi kartonlapokra kezdtem jegyzetelni, mindenkinek külön fölírtam a nevét, megvolt a saját kartonja. Olyan volt, mint egy kártyacsomag. És ezeket a kártyacsomagokat osztottam ki nekik. Mivel én sokáig Párizsban maradtam, majdnem végig ott időztem, mindig beültem a protokollpáholyba. Ezt ma már visszagondolva, őrületnek tartom, hiszen elmehettem volna más előadásokat, filmeket megnézni, de én végigasszisztáltam ezeket az előadásokat. Az igazgatósági páholyban ültem, egy gyönyörű, 18. századi palota, az Opera Garnier szomszédságában, és ki voltak készítve számomra az üres kartonlapok… Ma már nem csinálom ezt. De akkor nagyon fontosnak bizonyult. Amerikában például, az ottani szakszervezeti szabályok nagyon merevek. A legtöbb esetben, ha a szereplők tagjai a színészszakszervezetnek, nem engedik, hogy a rendező megbeszélést tartson velük a bemutató után. A premier után azt mondják, „be van fagyasztva az előadás”. Én ezt nagy felháborodással vettem tudomásul, el is határoztam, legközelebb nem szakaszervezeti tagokkal fogok dolgozni. Mert egy előadás „nem fagyhat be”, az a halálát jelenti. A joghurtot be lehet fagyasztani, de a színházi előadást soha.
Eltűnő Sütő
Sütő András otthonában Fotó: Riport-archívum, Mihály László felvétele
Csak néhány idős ember emlékezett Sütő Andrásra Marosvásárhelyen egy nyári hétvégén, arra az íróra-politikusra, aki nélkül elképzelhetetlenek a rendszerváltás előtti és utáni évek. Miért, és hogyan nem megy az emlékezés? Meddig tart a tisztelet és hol kezdődik a tiszteletlenség? Parászka Boróka a Sütő-ünnep benyomásairól szóló írásából idézünk:
A Sütő András Baráti Társaság által a Bernády-házban rendezett emlékesten az író pályafutásának két fontos tanúja szólalt fel: Kincses Előd és Markó Béla. A két (egykori, jelenlegi?) politikus munkássága annyira eltért egymástól, hogy mára már hírértéke van annak, hogy közösen lépnek fel, és tudnak közösen emlékezni, emlékeztetni. Mindketten a marosvásárhelyi jelen és közelmúlt legfontosabb pontjához, 1990-hez nyúltak vissza ahhoz, hogy Sütő András hagyatékát érthetővé és követhetővé tegyék.
Romániai menekültügy: kinn a bárány, benn a farkas?
A román diaszpóra az egyik legtekintélyesebb létszámú, Európai Unión belüli migráns csoport: nehéz helyzetben van az ország, amikor a bevándorlókról most zajló vitában kell állást foglalni. Ha a bevándorlóinkat támadjuk, hogy védjük a kivándorlóinkat? A román szélsőjobb nem dilemmázott: a menedékkérők ellen tüntettek Bukarestben. Ezt idézte fel Parászka Boróka írása.
Fiatal migránsok a temesvári menekültszálláson
Ötven ember tüntetett csütörtökön, június 25-én Bukarestben a bevándorlók ellen, a Noua Dreaptă tagjai arra szólították fel Klaus Iohannis államelnököt, hogy a június utolsó hétvégéjén zajló brüsszeli menekültügyi csúcson álljon az olyan „karakán” államfők mellé, mint akik Nagy-Britanniát, Dániát Írországot képviselik. „Nincs szükségünk arra, hogy a menekültek problémáit Romániába importáljuk” – figyelmeztetett a Noua Dreaptă. A párt szerint a román alkotmány harmadik cikkelye sem teszi lehetővé, hogy „idegen populációkat” telepítsenek-költöztessenek az ország területére. Csehországgal és Szlovákiával kell közösen fellépnünk – hangzott el a bukaresti tüntetésen, ahol nem esett szó arról, hogy a román szélsőjobb a magyar kormány álláspontját is képviseli.
A tovább élő Iosif Vulcan-modell
Ioan Moldovan, a Familia folyóirat főszerkesztője jubileumi plakátjuk előtt Fotó: Tasnádi-Sáhy Péter
Alapításának 150 éves évfordulóját ünnepelte június végén a nagyváradi Familia folyóirat. Az 1865-ben Iosif Vulcan jóvoltából, Pesten napvilágot látott lap történetének főszereplőiről és korszakairól Szilágyi Aladár kérdezte a szépirodalmi periodikát több mint 25 éve vezető Ioan Moldovant, többek közt a cenzúra hajdani gyakorlatát is felidézve.
– Találomra felütöttem a Familia néhány lapszámát a 60-as, 70-es 80-as évekből. Most győződtem meg igazán arról, mennyire fontos szerepe volt a lap életében az esszéírásnak. Parafrazálva a közszájon forgó szólásmondást, némi túlzással akár azt is állíthatnók, hogy „a románok esszéírónak születtek.” Történt mindez, miközben a cenzúra éberen ügyelt, mondhatni: félt attól, hogy mi mindennel rukkol elő a lap.
– A kommunista rezsim arra törekedett, hogy többszörösen bebiztosítsa magát: népes cenzorgárda ügyködött, amikor formálisan eltörölték az intézményt, az öncenzúra akkor is bőven működött, mögötte állt a mindenkori kulturális apparátus, a megyei pártbizottság, háttérben a Securitatéval… A 80-as években már a bukaresti főhatóságok is vigyáztak az ideológiai tisztaságra, a teljes lapanyag a fővárost is megjárta. Sok álmatlan éjszakát szerezhetett nekik ez a foglalatosság, hiszen se képzettségük, se műveltségük nem volt elegendő ahhoz, hogy a gyakran rendkívül magas szintű, szimbólumokkal, metaforákkal, jelképes utalásokkal terhelt szövegeket, üzeneteket valóban megértsék. Bizarr, tragikomikus, mondhatni családias viszony alakult ki a szerzők és a cenzorok között. Cenzora válogatta, volt, aki kíméletlenül igyekezett minden gyanús szöveget kiirtani a lapból, vagy legalább alaposan meghúzni, kiherélni a szövegeket, de akadtak olyanok is, akik meglepő módon szemet hunytak olyan írások fölött, amelyek megjelenéséhez nem sok reményt fűzhettünk.
Csodatevők egy zsákfaluban
Többszörösen hátrányos helyzetű település Told. A történelmi Bihar megye peremvidékké vált magyarországi maradéka lemaradt régió, úgy tűnt, hogy a hetvenszázaléknyi, mélyszegénységben élő roma lakosság előtt a felzárkózás minden útja lezárult. De néhány esztendeje „csodatevők” jelentek meg a zsákfaluban, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársai segítették a remény országútjára a toldi cigányközösséget. Szilágyi Aladár riportja a közösség két fontos alakjáról.
Mónika barátnőjével, Matosné Nagy Anival (fotó) alkotja azt a párost, amelyik az alapítvány előretolt állását képezi a faluban. „A mi megbízatásunk koordinációs tevékenység – magyarázza Matosné –Feladataink közé tartozik a hímezni valók, a ládikó- és ikonfestési munkák kiadása és begyűjtése, az anyagellátás. Legalább ennyire fontos a gyógyszerügyek intézése. Hetente egyszer jön ki az orvos. A 18 éven aluli gyerekeknek az alapítvány ingyen biztosítja a gyógyszereket. Vannak olyan felnőttek is, akik segítségre szorulnak, nincs pénzük, az alapítvány kiváltja a gyógyszerüket, azt viszont megszabott időn belül vissza kell fizetniük. A recepteket szerdánként átvesszük, átadjuk a benti kollegáknak, ők kiváltják és elhozzák az orvosságokat. A hivatali ügyek intézésébe is segítünk. Általában az emberek nem a hatóságokhoz, hanem hozzánk jönnek segítséget kérni. Tőlünk kérdezik, mit kell tenniük, vagy megkérnek arra, hogy segítsünk egy papírt kitölteni.”
Móni és Ani régóta barátnők, még az Igazgyöngy megjelenése előtti években melegedtek össze. A falubeliek nagy része – magyar részről is, roma oldalról is – ellenségesen fogadta ezt a barátságot. Főleg az utóbbiak ellenezték, annál is inkább, mert Ani, a magyar asszony megtanult cigányul Mónitól, aki – a csak magyarul beszélő, többséget alkotó romungro családokkal ellentétben – oláhcigány származék lévén, otthon a lovári nyelvet használja.
Invázió, négyszemközt
Jönnek tömegével, tömött sorokban, megállíthatatlanul. Egyetlen céljuk van: elvenni a munkánkat, veszélyeztetni kultúránkat. Legalábbis ezt állítja a magyarországi kormánypropaganda a menekültekről, amire az ősi magyar xenofóbia boldogan rezonál. Tasnádi-Sáhy Péter Debrecenben gyűjtött helyszíni tapasztalatokat.
Közgazdászok egymás közt. Daniel, a menekült, Péter, az újságíró
A fekete srác nigériai, Danielnek hívják, május végén érkezett a szerb határon keresztül, Törökországig stoppal ment, onnan gyalog tette meg az utat, mint mondja, a lába még most is tele van sebekkel, bár már az intézkedő rendőrök is szívélyesen ellátták, kezelték.
Otthon egyetemet végzett – közgazdaságtant tanult – de mivel keresztény, szinte lehetetlen elhelyezkednie, és a Boko Haram szélsőséges muszlim szervezettől, mely a napokban vett rá egy tizenéves kislányt, hogy felrobbantsa magát, igencsak tart. Már induláskor az volt az álma, hogy Magyarországon telepedjen le, az iskolában azt hallotta róla, hogy gyönyörű szép, zöld ország, valamiért régóta arról álmodik, hogy itt éljen.
Kérdezem őket a debreceni menekülttáborban kitört zavargásról, ami néhány nappal korábban élénk magyar sajtóvisszhangot keltett, mire Daniel igencsak indulatosan válaszol: „Néhány idióta csinálta a balhét, de szerencsére nem lett belőle túl nagy baj. Mindenki tudja, honnan és hová jött, aki nem tud európai módon viselkedni, az menjen haza és kösse fel magát.”
Azt is próbálom megtudakolni, milyen tapasztalatokat szerzett érkezése óta. Azt mondja, egyetlen apró kellemetlensége volt, egy eladóhölgy sírógörcsöt kapott, amikor belépett hozzá az egyik környékbeli boltba, és nem hagyta abba a hisztit, amíg ki nem ment, azon kívül mindenki nagyon rendes vele.
(Történetünk utóéletéhez tartozik, hogy a debreceni menekültszállást időközben ünnepélyesen bezárták.)
A láthatatlan magyar multikulturalitás
„Kevés az átfogó adatunk a sokféle kisebbség nagyságáról, érzésvilágának intenzitásáról, mindennek átalakulásáról a modernizációban, és természetesen a drámai különbségekről a különböző csoportok között, bármennyire is igyekszik azokat a statisztika nagy gyűjtődobozokba rakni.” Tamás Pál szociológus elemzéséből következik egy rövid részlet.
A 19. századig a sok nemzetiségű Magyarországon a kultúrák együttélése, és a soknyelvűség magától értetődő volt, végül is az erdélyi szászok gimnáziumaiban a németajkú tanulók mellett legalább annyi, sőt több volt a magyar, esetleg román. Egyébként különböző összetételekben még a 19. század második felében is a Kárpát-medencében szinte mindenütt más volt a városok etnikai többsége, mint az azokat körülvevő falvaké. Akárki is lakott az egyes nagy tájakon a rurális világban, tudta, hogy a legközelebbi városban igen nagy valószínűséggel az övétől eltérő etnikai csoport van többségben. A modernizáció és persze, a kiegyezés utáni magyar állam sokféleképpen erőszakos iskolapolitikája csak a 19. század második felében kezdik ezeket a város-falu etnikai falakat elbontani. De a sokféleség magától értetődése egészen Trianonig megmaradt. A trianoni bomlás vagy felosztás azonban egy csapásra a másmilyenséget kellemetlenné, idegenné, sőt ellenségessé tette az akkori magyar középosztály szemében, amely azután a „csonka Magyarország” ideológiákkal ezt, mint elvetendő, vagy elutasítandó elvi lehetetlenséget széles körben terítette lényegében a társadalomban szinte mindenütt.
A kultúra a bozótharcot nem bírja el
Szinetár Miklós opera-, televízió és filmes rendező, korábban a Magyar Állami Operaház főigazgatója, és a Magyar Televízió elnökhelyettese is volt. Az Európa Kiadó gondozásában jelent meg a Pályázat és Második pályázat című kötete, most készül a sorozat harmadik darabja – ezek kapcsán beszélgetett vele Parászka Boróka a rendszerváltás előtti és utáni évtizedekről.
Számomra nagyon fontos az örömelv. Nem szeretem azokat a rendezéseket, amelyek vérrel és verejtékkel készültek. Eddig, hatvan év alatt több mint 190 darabot rendeztem. Általában az emberek ezek alatt a munkák alatt örömet okoztak, és a munka is örömet okozott számukra. A dolog lényege nem ez, hanem az, hogy a kultúra a bozótharcot nem bírja el. Azért nem, mert megalázott helyzetben van. A teljes költségvetésből csak nagyon kis százalék jut. Borzasztó fontos lenne ezért a kultúra egyesülése és egysége. Azért, hogy jobban tudja védeni magát. A lányom elment fellépni egy jótékonysági koncertre egy olyan helyre, ahol ingyen ételt osztottak. A koncert után odalépett hozzá valaki, és azt kérdezte, nem ismersz meg? Egy állásban lévő színész volt, aki az ingyenkonyhára szorult. Amikor Magyarországon ilyen a helyzet, ilyen alacsony a színészek jövedelme, akkor talán nem azzal kellene foglalkozni, hogy ki lesz a zsűritag Pécsen. Egy olyan évben vagyunk, amikor számos nagyszerű színész adta fel a szabadúszó státuszt, mert kénytelen elhelyezkedni. Tudom, ezek szakszervezeti kérdések, de szakszervezet nincs. Ezért kellene valamilyen összefogás. Ha én párt lennék, egy programot hirdetnék meg: a mindenkori éves költségvetésből az egészségügynek, a szociális ellátásnak, az oktatásnak és a kultúrának legyen fix, garantált támogatása.
Ortodox teológusból református prédikátor
Mihai Androne galaci filozófus (fotó) különös alakja az óromániai szellemi elitnek. A galaci egyetem ortodoxból reformátussá vált nagytudományú tanárával Szilágyi Aladár folytatott távbeszélgetést hitbeli szemléletének gyökeres megváltozásáról.
Utolsó éves hallgató voltam Bukarestben, az ortodox értékek feltétlen híve, Dumitru Stăniloaie akadémikus dogmatikai munkáinak megszállott tanulmányozója. (Szerk. megj.: Dumitru Stăniloaie a 20. század legtekintélyesebb román teológusa, az ortodox dogmatika művelője volt.) Az egyetem hatalmas előcsarnokában időnként megjelent egy fiatalember, aki teológiai műveket árult. Egy alkalommal megpillantottam a könyvstandon egy elegáns borítójú, címében is »felbújtó« kötetet. Bár az én zsebemhez képest drága volt, habozás nélkül megvásároltam Timothy George, a Stanford Egyetem baptista teológiaprofesszorának a Reformátorok teológiája című könyvét. Azonnal elkezdtem olvasni az újkálvinista tanokat hirdető professzor munkáját a reformációt elindító Atyák hitelveiről. Nagy meglepetéssel vettem tudomásul, mennyire mélyek, koherensek, logikusak a protestáns tanok, hogy semmiféle »eretnekséget« nem tartalmaznak. Ellenekzőleg! Azon is mélységesen meglepődtem, hogy amit olvastam, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a professzoraim tanítottak a reformátori teológiáról.
Vándorpremier Végváron
Vannak helyzetek, amikor az augusztus júliusban kezdődik, és amikor egy eperfa határozza meg a napirendet. Nem a mesében, a valóságban, Temesvártól nem messze, Végváron vert tanyát idén a Bánsági Vándorszínház, majd a nagyközségből indultak tovább a komédiások, hogy tizenhat Arad és Temes megyei településen bemutassák Petőfi Sándor A helység kalapácsa című vígeposzának dramatizált változatát. A művészeket Simon Judit is elkísérte.
Jelenet a Végváron (is) előadott Petőfi-vígeposzból Fotó: Simon Judit
Este megszólalt a nézőcsalogató zene a piactéren, és jöttek a nézők, egyre jöttek. Először a aprónépség foglalta el az első sorokat, majd felnőttek érkeztek, hogy még kellett pótszékeket hozni, sokat. Elkezdődött a jókedvű előadás, vicces jelentekkel, ügyes játékkal, szép szövegmondással, sok tehetséggel. A szélrózsa minden irányából érkezett ifjú komédiások társulattá váltak, valódi hivatásos színészekként játszottak Aszalos Géza rendező vigyázó tekintetének kíséretében. Az előadás végén felcsattan a taps, siker van. A színészek kalapoznak, s boldogan gyűjtik a pénzt Enci kötényébe. Jó sok gyűlt össze. A végváriaknak és a nagyvárosból érkezetteknek tetszett az előadás.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
