A jezidi ügy. Diyarbakiri napló 9.
 

A jezidi ügy. Diyarbakiri napló 9.

2016. 12. 20. 19:36

Parászka Boróka sorozatának újabb részében egy kelet-törökországi, megtűrt táborban rekedt, a Kanadába jutás reményébe kapaszkodó jezidi család kálváriája bemutatásával enged betekintést a menekültválság, s a terrorfenyegetettség káoszába.

 

Jezidi asszony a megtűrtnek tekinthető táborban. Sem nyelvtudás, sem iratok

 

„Ne feledjétek Aleppót, ne feledjétek Szíriát” – kiáltotta a 22 éves rendőr, aki hétfőn lelőtte az ankarai orosz nagykövetet. Alig ocsúdott ebből a hírből a világ, Berlinből érkezett az újabb tragikus hír: kamion hajtott a helyi karácsonyi vásár tömegébe, tizenkét ember halálát okozva. Újra terrorpánik van Európában, én pedig próbálom kézben tartani a kurdisztáni kapcsolataimat, rendezni az onnan érkező híreket. A válság másik arcát látom, a kihagyott lehetőségeket, amelyekkel megfékezhetnénk az erőszakot, megelőzhetnénk a tragédiákat.

 

Kivéreztetett belbiztonság

Az ankarai merénylet híre kétségkívül vészjósló, de váratlannak nem nevezhető. Minden hétre esett egy merénylet az utóbbi időszakban Törökországban, több tucat halálos áldozata van a gyilkosságoknak. Többnyire rendőrök, katonák vesztek oda, ők jelentik az első számú célpontot – az elkövetők rendre a Kurd Munkáspárthoz, a PKK-hoz kötődő csoportok. Közben a Népi Demokratikus Párt, a HDP van ostrom alatt. Ez a második legnagyobb törökországi párt, az a szervezet, amely az etnikai átszavazások révén közös platformot teremtett Erdogan ellenzékének, amelyet kurd és török ellenzékiek egyaránt támogatnak. Amióta a merényletek elkezdődtek, azóta a párt vezetőit letartóztatták (egyetlen nap alatt december közepén 237 embert küldtek börtönbe) a vidéki pártszékházakat feldúlták, adathordozókat, számítógépeket koboztak el, vagy törtek össze. A háború fokozatosan, lépésről lépésre halad beljebb Törökországba, a dél-keleti régiókból Ankara és Isztambul felé. Rettegnek a kurdok a törököktől, hiszen potenciális terroristákként kezeli a többség őket, rettegnek a rendőrök és a katonák a kurdoktól, és az Erdogan rezsim megtorlása miatt is. Az augusztusi puccs óta nyolcezer rendőr ellen indult eljárás: rendkívüli megterhelés alatt, „kivéreztetve” működik a belbiztonság.

Ilyen körülmények között él az országban körülbelül hárommillió menekült, pontos számot senki sem tud mondani, mert a legális, féllegális és illegális táborok lakóit, illetve a török városokban és vidékeken iratok, személyi azonosítók nélkül tengődő emberek tömegét az állam nem tartja nyilván. A jelek arra mutatnak: a török adminisztráció nem érdekelt az átláthatóságban és követhetőségben.

A diyarbakiri tábor, ahol dolgoztam, és amelynek a lakóival mai napig összeköttetésben állok, illegális, de megtűrt. Állami támogatást sosem kapott, állami nyilvántartás nem történt – de decemberig a katonaság és a rendőrség tudtával, a helyi kurd önkormányzat támogatásával működött. Már október-november folyamán egyértelmű volt, hogy a kurd támogatást nem lehet fenntartani. Egyrészt a diyarbakiri önkormányzat (mint a török megtorlás egyik kiemelt célpontja) erőforrásai végére ért, másrészt a török állam egyre kevéssé tűri a tábor létét.

A sürgető az lett volna az elmúlt hetekben, hogy az itt élő 1200 ember számára találjak valami olyan segély-, támogatási forrást, ami a téli hónapokban elegendő lehet a túlélésre. A törökországi menekültek segítésére szerveződött néhány, jól felépített, nemzetközi civil szervezeteket összekötő hálózat. De Diyarbakir ehhez még nem csatlakozott, az eddigi kurd támogatás nem tette ezt szükségessé. Az általam elérhető segélyszervezeteknek azonban hiába küldtem körbe a segélykérést, esetleírást. Érdemi választ az elmúlt másfél hónapban sehonnan nem kaptam.

Mára az élelmiszer-, ruha- és gyógyszerhiány bizonyult a kisebbik problémának. December közepén a kurd önkormányzati képviselőknek végleg el kellett hagyniuk a tábort, és a területre bevonult a török hadsereg. Az első órák arról szóltak: a szindzsári mészárlás túlélőit deportálják Irakba.

Ez a lehetőség volt a legrosszabb, olyasmi, amivel a táborlakók nem tudnak és nem akarnak szembenézni. Hiába garantálnának (a törökországinál nem feltétlenül rosszabb) tábori körülményeket számukra ott. Az az a vidék, ahol hozzátartozóikat elrabolták, lemészárolták. Ahol azok a szomszédok, ismerősök élnek, akik annak idején kiszolgáltatták őket az ISIS katonáinak. „Vissza soha többet” – ezt a mondatot hallottam tőlük az őszi interjúk alatt a legtöbbször.

A Diyarbakiri napló a Trauma és Krízis munkacsoport diyarbakiri terepmunkája alapján készült. A munkában részt vett Brassay István, Dobrai Zsolt Levente és Fodor Zsuzsánna. A felhasnzált képeket Fodor Zsuzsánna készítette.

 

Kétségbeesett segélyhívások

Még a török hadsereg bevonulása előtt folyamodványt írtam több EP-képviselőnek, s olyan erdélyi magyar politikusoknak, akik kisebbségi jogokkal foglalkoznak uniós szinten. Abban bíztam, hogy sikerül egy etnikai és vallási alapon üldözött csoport – a jezidik – mellett kialakítani valamilyen szolidaritást, az etnikai és vallási jogokra újra, és az eddiginél korszerűbb, érzékenyebb figyelem vetül. Olyan szemléletváltozást sikerül elérni, amelynek mi, erdélyi magyarok is nyertesei lehetünk. Nem utasítottak el, de nem is sikerült megértetnem (dacára a beadványoknak, leiratoknak, helyzetismertetéseknek), hogy milyen sürgős cselekvésre van szükség. Abban bíztam, hogy a Szaharov-díj átadásakor, Strasbourgban tehetjük közzé jelentésünket a jezidiek máig tartó kiszolgáltatottságáról, üldöztetéséről, a két éve zajlott tömegmészárlás következményeiről. Nem jutott el Strasbourgba a jelentés, és miközben ünnepélyes keretek között ismerték el az ISIS áldozatainak Nadia Murad és Lamija Aji Basár emberjogi munkáját (fontos gesztusként és jelzésként), aközben Diyarbakirból a legkétségbeesettebb segélyhívásokat kaptam.

A katonaság két napnyi tartózkodás után magára hagyta a tábort, az ott élőkkel közölték, talán maradhatnak a tél végéig. Nem tudni, hogy mi lesz utána. Iraki forrásaimat mozgósítottam, van-e alapja a félelemnek, hogy a törökök a deportálást készítik elő, de Irakból nem érkezett megerősítés. Arról viszont többen beszámoltak, hogy számos jel mutat arra, a török hatóságok megint az európai határok felé terelik az embereket, és különböző eszközökkel kényszerítik őket, hogy rábízzák magukat az embercsempész hálózatokra. Szigorúbb ellenőrzések, az időszakos bevételi források (feketemunka) apadása, hatósági zaklatás: egyre biztosabb, hogy jobb útra kelni, mint maradni.

Európai szemmel érthetetlen, miért ekkora a táborlakók kiszolgáltatottsága, hogy miért élnek évek óta a semmiben, több száz kilométerre az otthonuktól. A valóság az, hogy a legkevésbé sem a saját választásukon múlik, hogy hol és hogyan tartózkodnak. A diyarbakiri menekülteknek például, akiknek egyáltalán nem volt idejük-módjuk felkészülni a menekülésre a rájuk törő ISIS elől, nincsenek személyi irataik. Dokumentumaikat, személyes tárgyaikkal, ingóságaikkal együtt hátrahagyták. Az egyetlen okirat, amivel igazolni tudják magukat, az egy tanúsítvány, hogy az iraki-török határt a török hatóságok tudtával lépték át. Ahhoz, hogy legalizálják törökországi tartózkodásukat, bejelentett lakcímre, munkavállalási engedélyre lenne szükségük. Ezt viszont egy ilyen dokumentumra hivatkozva nem kérvényezhetik. Abban a pillanatban, ahogy elhagyják a tábor területét, illegális, idegen, terrorgyanús személynek minősülnek. Teljesen ki vannak tehát szolgáltatva a tábor működésének.

Diyarbakir békés arcát mutató belvárosa idén nyáron

 

Diyarbakirból Kanadába

A Szaharov-díj átadásának napján egyik kiskamasz ismerősöm keresett meg a táborból. Családja Kanadából kapott befogadó-meghívó okmányt, ott él a rokonságuk. Január elejére elő is jegyezték őket a kanadai nagykövetségen, Ankarában. Ahhoz azonban, hogy eljussanak Diyarbakirból Ankarába, hogy beutazási engedélyt kérjenek Kanadába, törökországi tartózkodási engedélyre van szükségük. Arra kért, segítsek eligazodni a török adminisztráció útvesztőiben, segítsek ilyen dokumentumot szerezni. Több órás levelezés alatt kiderült: van olyan kormányhivatal, amely elvileg a hasonló esetek adminisztrálására szakosodott. Ez a család azonban, hasonlóan az iraki jezidikhez, kurmancit és arabot beszélnek – törökül nem tudnak.

Az út a táborból a diyarbakiri kormányhivatalba legalább negyven perc, és minimum két katonai ellenőrző ponton kellene a négy gyerekből és két felnőttből álló családnak átjutnia, hogy kérhessék – három év után – a tartózkodási endegélyt. Ezen az útszakaszon többször átmentem én is, szemtanúja voltam, hogyan állítják félre a gyanúsnak minősített embereket a fegyveres katonák, hogy kutatják át a csomagokat. Itt nem lehet „átcsúszni”. Ezen az útszakaszon történt a nyári diyarbakiri merénylet, nem akarnak többször hibázni. Ha nincs velük tolmács, meg sem moccanhatnak.

Egy egész napon át próbáltam elérni, rábeszélni kurd aktivistákat, ismerősöket, hogy vállalják el a család kíséretét. Semmi mást nem kellett volna tenniük, mint vállalni a tolmácsolást számukra kurmanciról törökre. Senki sem vállalta a civilek közül. Második körben jogászokat, hivatásos jogvédőket kerestem Törökországban. Vagy csend volt a válasz a kérésemre, vagy az, hogy „ebben a politikai helyzetben nem lehet ilyen kockázatot vállani”. Harmadik körben a nemzetközi jogvédő szervezeteket keresetem meg. Nem voltak illúzióim, mióta Törökországgal foglalkozom, egyetlen egyszer sem sikerült egy nemzetközi jogvédő szervezettől támogatást, vagy információt kapni.

Egy iraki család számára kellene elérni, hogy átvilágítsák őket a török hatóságok, igazolják (vagy sem), hogy nem jelentenek kockázatot, és amennyiben megfelelnek az előírásoknak, eszközölni kellene, hogy hivatalos papírokhoz jussanak, lehetővé váljék a legális kiutazásuk, menedékkérelmük. Vázoltam jogász ismerőseimnek, kapcsolataimnak a teendőket. Egy konkrét választ kaptam, az így hangzott (elismert, tekintélyes nemzetközi szervezettől): „ehhez mi kicsik vagyunk”.

A végső megoldás az volt, hogy megadtam – én, innen Jeddről, Romániából – a hozzám forduló 14 éves kurd lánynak a török kormányhivatal telefonszámát, postacímét, és arra bíztattam, üljenek fel a menetrendszerinti diyarbakiri buszjáratra, lesz ami lesz, próbáljanak átjutni a katonai ellenőrzőpontokon, és próbáljanak úgy eljárni, mintha érvényben lennének a menekültjogi szabályok, és mintha Törökország jogállam lenne.

Mérhetetlen felelőtlenség volt ez a részemről, egyértelműen kiszolgáltattam őket, talán még hamis reményeket is keltettem bennük. De ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy rendezhessék a saját életüket.

Közben eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha minden működne. Ha az európai hatóságok közbenjárnának az emberi, a kisebbségi és a menekültjogi érdekvédelemért, elérnék a Törökországnak nyújtott menekültügyi támogatás transzparens, célzott felhasználását. Mi lenne, ha a török hatóságok valóban pontosan tudni szeretnék, ki van az ország területén, ki és hogyan hagyja el azt. Mi lenne, ha a segélyszervezetek nem kapkodva, esetlegesen működnének, hanem célzottan, hatékonyan érnék el a rászorulókat. Mi lenne, ha tudnánk, ki lépi át Európa határait?

Ha azt kérdezték volna, hogy én kezeskedem-e ezért az iraki menekült családért, azonnal határozott nemet mondanék. Baráti szál fűz ezekhez az emberekhez, empátiával követem a sorsukat – ez a napló is annak a dokumentuma, hogy nem tudom, nem akarom távolságtartással rögzíteni az eseményeket. De a menekültellátás, adminisztráció, ez a biztonságpolitikai krízis, amit átélünk, nem a megérzésekről, a személyes viszonyokról, benyomásokról szól. Arról kellene szóljon, hogy a menekültútvonal államai, a jogvédő szervezetek, az Európai Unió támogatja egy hatékony ellenőrző rendszer működését. Jelenleg nem csak hogy nincs erre akarat, de mintha a szereplők többsége ellenérdekelt lenne. Ma egy úton lévő család hiába akar együttműködni, hiába akar „tiszta lapot”: szinte lehetetlen eljutnia a legelső hivatalig.

A diyarbakiri táborban suttogva a helyiek arra panaszkodtak: nem csak a török katonáktól félnek, hanem attól is, hogy terrorista szervek ilyen-olyan módon, erőszakkal, zsarolással beszervezik őket. A gyerekek, nők testére szerelt robbanóanyag általában így, ilyen erőszak révén jut célba. Azok, akik menekülnek, nem csak a háború, a kilátástalanság, a hatósági erőszak elől, de a hasonló kiszolgáltatottság elől is menekülnek. Magukra hagyni őket annyit jelent, mint kiszolgálni és erősíteni a terrorizmust. Akit nem ment meg a rendszer, azt előbb-utóbb felhasználják a szélsőségesek.

A berlini merénylet napjaiban sokan azt kérdezik, hogy juthatnak el Európáig terroristák. Pontosan egy ilyen szándékosan, vagy nemtörődömségből, a helyzet nem ismerete révén fenntartott káoszon át.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!