A szálak egy idő után összeérnek
2016. 12. 20. 21:56A váradi Törzsasztal sorozat idei utolsó vendége Benedek Szabolcs író volt. Szilágyi Aladár interjújának első részében a könyvek apropóján az írói eszközök, valós és fiktív figurák mellett szóba kerül a foci, a szabadkőművesség, a pestisjárvány.
Benedek Szabolcs legutóbbi, A kvarcóra hét dallama című regényéről a beszélgetés második részében olvashatnak
Hadd kezdjük egy irodalmon kívüli epizóddal. Valamikor ’92-ben Marosvásárhelyre igyekeztében megállt Váradon a magyar írók fociválogatottja, ha jól emlékszem, négyen közülük, Gellért Kiss Gábor, Esterházy Péter, Kukorelly Endre és Zalán Tibor nálunk aludtak. Utánad kutakodva, épp most került a kezem ügyébe a magyar íróválogatott sikeres nemzetközi szerepléséről szóló tavaszi tudósításod. Ezt azért is említem, hogy beszélgetésünket a Focializmus irányába tereljem. De előtte megkérdezem: manapság mennyire jellemző, hogy az írók így, úgy, amúgy összejárnak?
Természetesen létezik kommunikáció az írók között. Az „irodalmi élet” ugyanakkor mostanság egyrészt áttelepült az internetre, pontosabban a facebook-ra. Értesítjük egymást az eseményekről, akár arról, ha valakinek egy új írása megjelenik, akár az irodalmi estekről, könyvbemutatókról, üzenünk egymásnak, jelezzük ezeket. Összejárnak az írók, de talán nem annyiszor, mint annak idején a múlt században. Gondolok itt akár a nagyváradi irodalmi életre is, a kávéházi együttlétekre, a holnaposok korában… Valaki úgy jellemezte a facebook-ot, mint egy virtuális kávéházat. S ez valójában igaz is…
Ami a Focialista forradalom című regényedet illeti: én 1954-ben már elég nagy gyerek voltam, jól emlékszem a történtekre, de ami akkor történt, az ma már történelem számunkra. Gyakran szövöd bele könyveidbe a történelmet, ami egyéb szerzői céljaidat szolgálja. Nyilván, ennek a könyvnek a megírásakor sem az vezetett, hogy csupán összehozzad az ’54-es focivébé krónikáját, annál tágabb, mélyebb célokat tűztél magad elé. De mi késztetett arra, hogy ezzel foglalkozz?
Már évtizedekkel ezelőtt megvolt bennem az érdeklődés a történtek iránt. Nyolc-tíz éves lehettem, apám polcán ott voltak a témáról szóló könyvek. Ha jól emlékszem, ’81-ben jelent meg először egy Puskás életéről szóló könyv, s utána egyre-másra érkeztek a Bozsikról és a többiekről szóló könyvek. Ezeket én nézegettem, olvasgattam, érdekeltek, akkoriban mindent, amit megragadtam, azt el is olvastam, annyi idősen az ember még mindent elolvas, amit elkezd, mert úgy gondolja, mindent el kell olvasnia. Megragadtak bennem azok a történetek, az Aranycsapat, meg a társaságnak, annak az emberi közösségnek, az emberi kapcsolatoknak a miliője. Lehetséges, hogy már az egész akkor ültetődött el bennem. De el kellett telnie néhány évtizednek ahhoz, hogy elkezdjem megírni. Az is érdekelt, hogyan lehet ezt a témát irodalmi úton megragadni. A németek egy mozifilmet is csináltak arról, hogy mit jelentett akkor számukra ez a győzelem, ami a mi számunkra viszont óriási vereség és óriási kudarc volt. Amikor úgy éreztem, hogy nagyjából mindent összeszedtem erről a témáról, és megláttam úgy a dolgokat, hogy mit lehet evvel a témával kezdeni, akkor fogtam a Focialista forradalom megírásához. Viszonylag rövid idő, alig fél év alatt meg tudtam írni ezt a könyvet, amely rövid időn belül meg is jelent.
Tulajdonképpen a korabeli társadalom van igazán benne, nem? A foci, bár az is fontos, csak ürügy arra, hogy az ‘56 előtti Magyarországot ábrázold.
Egyrészt így van, ebben igazad van, másrészt a labdarúgás, az olyan dolog, amin keresztül nagyon sok mindent megláthatunk a társadalomból. Olyan érzelmeket rángat elő az emberekből, amik az adott állapotban, az adott hétköznapok szintjén nem látszódnak, nem jönnek elő, de akkor, amikor egy ilyen túlfűtött állapot adódik, amit egy labdarugó mérkőzés is kínálhat – akár elveszített, akár megnyert mérkőzésről van szó –, akkor olyan érzelmek jönnek elő az emberekből, amik megvannak a társadalom egészében. Úgy működik ez, mint egy indikátor, egy lakmusz, bevörösödik, és így jelzi azokat az érzelmeket, amelyeket esetleg nap mint nap elrejtünk.
Talán a mai napig sem tisztázódott: mi indukált egyféle spontán népfelkelést a döntő utáni napokban…
Lehetett azt érezni, az akkori politikai vezetés is tisztában volt azzal, hogy a labdarúgásban óriási érzelmek és erők rejtőznek. Ami viszont meglepetés volt, nem számoltak azzal, hogy a magyarok egyáltalán elveszíthetik azt a mérkőzést. Az akkori állami vezetés és az emberek is úgy gondolták, megnyerjük a világbajnokságot, és ugyanazokra az érzelmekre lehet aztán újabb és újabb győzelmeket építeni. Nem egészen egy évvel azelőtt, amikor megverte az angolokat ugyanez a válogatott, akkor azt úgy könyvelték el, mint a szocialista eszme és a béketábor győzelmét az imperialisták fölött. Úgyhogy egy ilyen pozitív érzelmi töltetet raktak az egészbe, azzal nem számoltak, hogy utána a németek ellen elveszítjük a döntőt, abból pedig negatív érzelmek generálódnak. Az, hogy micsoda feszültségek húzódnak a rendszer alatt, éppen ezekből a negatív érzelmekből nyilvánult meg elsősorban.
Ami a Parázsvölgy című regényedet illeti, elmondanám, hogyan fedeztem fel magamnak. Valamilyen okból elkezdtem Tar Lőrinccel foglalkozni. Egyszer csak megtaláltam a rá vonatkozó szövegedet, de akkor még nem tudtam, hogy ez egy regényrészlet. Elolvastam, és később jöttem rá, hogy ez egy háromosztatú regénynek a része. Annak idején miért nyilatkoztad azt valakinek, hogy úgy érzed, ez az első „igazi” regényed?
Az ember ifjú fejjel mindenféle baromságokat mond néha… Ezzel együtt is azt gondolom, ez volt az első regényem, amiben olyan dolgokat írtam meg – mikor a regény íródott és megjelent, harmincegynéhány éves voltam –, olyasmiket írtam meg, amiket ez ember, idézőjelben is, minden pátosz nélkül az életből addig megtapasztal. Mondják, hogy a prózaíráshoz egyfajta érettség is szükséges .Ezzel nem szeretném azt állítani, hogy ez a művem egy érett regény, de az első olyan regényem, amiben már megjelenítődik az, amit a világból megtapasztaltam.
Bár nem sikerült minden írásodat elolvasnom, de úgy vélem, ebben már megjelennek azok az írói erények és eszközök, amiket később rendszeresen használsz. Kezdve azzal, hogy nagy tömbökben gondolkozol, kialakítsz ilyen nagy tömböket, és sokszor egy-egy könyvön belül egészen eltérő jellegű szövegek jelennek meg. A Parázsvölgyben is – nem véletlenül – a három osztaton belül három-négy ember sorsát követed, hol egyes szám első, hol harmadik személyben elbeszélve, s aztán középütt megjelenik a Tar Lőrinc története, amelyik mind a stílus, mind a szövegépítés szempontjából eltér a regénytest többi részétől. Miért érezted szükségét, hogy a Parázsvölgyben – de sok más esetben is – a történet ne induljon el egyetlen biztos irányba, és így futtasd lineárisan a végkifejletig?
Ebben egyrészt egy önépítő, „ön-regényépítő” módszer is van. Mondjuk azt profánul, hogy én magam ne unjam meg azt a regényt, amit éppen írok. Ez így profánul szól. Mégis van benne valami, mert az ember, miután egy regényben hosszabban benne van – én legalábbis így vagyok vele –, egy idő után fásultságot érez, és nem tudja, melyik irányba induljon el. Egyúttal mindez egy technikai eszköz is. Az egyik szereplőmet beszéltetem egy bizonyos nyelven, előbb-utóbb óhatatlanul eljön az az idő, amikor elakadok, ahhoz, hogy átlendülhessek, egy egészen más szálat kezdek építeni. És egy idő után összeérnek, ezt a szálat is tovább viszi a regény. Ez az én technikám, amellyel a mű megszületését akarom minél hamarabb elősegíteni. Ami viszont ebből az olvasóra tartozik, az olvasót érinti, az is egyfajta írói módszer: ugyanazokat a dolgokat szándékozom más-más szemszögből mutatni és ábrázolni, néha bebújni az egyik ember bőrébe, és az ő szemén keresztül láttatni valamit, majd utána menni át egy más szereplőbe. Szeretném arra ösztökélni az olvasót, hogy ismerje meg ezt a nézetet, ezt a véleményt, utána meg amazt is. Az is érdekes, miként épülnek össze ezek a szálak, s miként lehet belőle egy egészet alkotni.
Benedek Szabolcs és a kérdező Kőrössi P. József a november 9-i, nagyváradi Törzsasztal esten Fotók: Szűcs László
Olyan szempontból is megmutattad annak idején az oroszlánkörmeidet, hogy a Tar Lőrinc-téma sok utánajárást igényelhetett, ugyanakkor a regény szövetébe beágyazva egy kisebb tanulmányban Zsigmond korát is hitelt érdemlően mutattad be. Ez azt bizonyítja, hogy affinitásod van a történelem iránt. Amikor egy-egy ilyen témát megragadsz, sokat búvárolsz, sokat jársz utána?
Igen, mindenféle melldöngetés nélkül mondom azt, hogy igen. Annyiban árnyalok, hogy most, amikor már létezik az internet, valamit kideríteni sokkal egyszerűbb. Akkor, amikor elkezdtem írni, még el kellett mennem a könyvtárakba, megkeresni dolgokat. Most, hogyha eszembe jut valami, és nem emlékszem arra, hogy ennek és ennek az uralkodónak a nagynénje milyen névre hallgatott, akkor csak beütöm az interneten, és megtalálom. De arról, hogy „történelmi regény”, igazából nem tudom, beszélhetünk-e. Mert kérdés, egyáltalán létezik-e történelmi regény – mint olyan – önállóan. Lehetséges, hogy ez inkább olyan könyvesbolti kategória, hiszen emberi sorsok, emberi jellemek és emberi cselekedetek léteznek. Az, hogy most éppen napjainkban játszódik-e valami vagy ötszáz évvel ezelőtt, az majdnem mindegy. Az ember négy-ötszáz évvel ezelőtt is ugyanolyan volt, mint most, ugyanolyan motiváló erők, ugyanolyan jellemek és jellemtelenségek voltak, mint manapság. Csak akkor páncélöltözéket viseltek, most esetleg farmernadrágot. Azt is nehéz megfogni, hogy ha történelmi regény, merről is indul: Beszéljünk a Focialista forradalomról, ami egy hatvan évvel ezelőtti történet. Nevezhetjük-e ezt már történelemnek vagy sem? Nem kell ezeket beskatulyázni. Inkább azt mondanám, vannak regények, amik egy bizonyos időben játszódnak, vannak, amik más korban. Itt van ugye, Umberto Eco, a regényeinek nagy része úgymond, más évszázadokban játszódott, ennek ellenére nem mondjuk például azt, hogy A rózsa neve egy történelmi regény.
Előszeretettel foglalkozol ezoterikus, misztikus, a mai ember számára rejtélyes dolgokkal is. Foglalkoztál a templomosokkal, a rózsakeresztesekkel, a szabadkőművesekkel. A Rózsakereszt című regényed cselekményének egy része Lipcsében, a java Párizsban zajlik. Jónéhány valós történelmi figura jelenik meg benne, talán a főhős kivételével mindenki létező személy volt…
Így van, másutt is alkalmaztam ezt a módszert, hogy a fiktív és a nem fiktív alakok egymás mellett jelenítődnek meg. Most hirtelen átugrok a Vérgróf című regényemre, amiben van egy olyan epizód, amikor a főszereplő hirtelen összetalálkozik Ady Endrével.
Erről hadd beszélgessünk később részletesebben. A Rózsakereszttel kapcsolatosan többeknek, így vagy úgy, Szerb Antal jutott az eszükbe. Te hogy voltál ezzel?
Ahhoz Szerb Antalnak „nem volt köze”, hogy valóban így írjam meg azt a regényt, ahhoz viszont igen, hogy magam is nagyon szeretem Szerb Antal műveit, és érzek egyfajta szellemi rokonságot is vele. Mondjuk inkább úgy, hogy ne látszódjak nagyképűnek: szeretnék a szellemi rokona lenni…
Az ő köpenye alól kibújni?…
Igen, az ő köpenye alól is kibújni akár… Nyilván, őbenne is bőven megvolt egyfajta misztikus életérzés, amit egyfajta iróniába vitt át. Magam is követem ezt az irányt, azzal együtt, hogy amikor a Rózsakeresztet írtam, nem feltétlenül ő járt az eszembe. Persze, ismertem a műveit, érhetett is egyfajta hatás ebből az irányból, de az nem volt szándékos.
Írtál egy komoly könyvet a szabadkőművesség kérdésköréről. Mi ösztönzött arra, hogy ezzel a témával is foglalkozz? Rengeteg félreértés, álmítosz és legenda forog a köztudatban a szabadkőműves mozgalom körül. Nemde, ez egy óriási kultúrtörténeti téma is?
Valóban, óriási kultúrtörténeti téma, és azt gondolom, a magyar kultúra történetére, a magyar eszmetörténetre a szabadkőművesség nagy hatást gyakorolt, leginkább a Monarchia időszakában – Nagyváradon is akár, hadd említsük a László király páholyt, annak a tagjait, akik a magyar szellemi élet meghatározó alakjai voltak Ez a nagy hatás nincs igazából megjelenítve és föltérképezve. Viszont amikor az ember a magyar eszmetörténetet tanulmányozza, akkor itt is, meg ott is a szabadkőművességbe ütközik. Úgyhogy ez részemről megkerülhetetlen volt. Mert amikor elkezdtem írni ezeket a történelmi regényeket, és elkezdtem vizsgálni egy bizonyos történelmi időszakot, a kőművesekbe ütköztem… Egy idő után már mélyebben érdekelt a téma.
Nagyon érdekes dolgokat írtál például Benedek Marcellről. Nem is gondolná az ember, mennyire hihetetlenül sokoldalú volt, s ennek a minőségének, gondolom szabadkőműves volta is fontos dimenziója lehetett.
Természetesen. Hiszen a szabadkőművesség mindenek fölött egyfajta világra nyitottságot, sokféle érdeklődést, az ismeretek szélesebb irányból való befogadását feltételezi. Az, hogy Benedek Marcell ilyen sokoldalú ember volt, ilyen sok mindennel foglalkozott, az az ő kőművességének is az eredménye.
Sajnos, a szabadkőművesekkel kapcsolatban a mai napig rengeteg az előítélet, még többen rá is tetéznek, köztük olyan ismert történész is, mint Raffai Ernő, két könyvben is. Többek között éppen Adyról szedte le a keresztvizet…
Nem tudnám megmondani, általában mit lehetne tenni az előítéletek ellen, inkább csak annyit, hogy én magam megpróbálom a dolgoknak hiteles olvasatát és ábrázolását felmutatni.
Megjelent egy regénnyé összeállt, érdekes novellafüzéred, a Haláldekameron. Érdekes időbeni együttállása a dolgoknak, hogy amikor ezt a pestisról szóló könyved olvastam, éppen akkoriban jártam Lombardia Clusone nevű kisvárosában, ahol felfedeztem az Önsanyargatók oratóriumát, mely a maga Haláltánc, illetve a Halál diadala című freskóival az 1347-51 közötti pestisjárvány döbbenetes mementója, Amit ott láttam, rímel a te könyvedre…
Más irányból érkeztem az egész téma felé, más kérdéssel foglalkoztam, s abban a szövegben bukkantam rá egy oldalnyi utalásra a nagy pestisjárványról, mely Ázsiából indult, eljutott Európába, s végigfutotta a kontinenst. Megragadott, és azon töprengtem, hogyan lehetne írnom róla. Megvolt a világirodalmi előzménye: Boccaccio Dekameronja. Ismerjük az alaptörténetet: néhányan megpróbálnak elmenekülni, elrejtőzni a járvány elől, bezárkóznak egy várkastélyba, és ott múlatják az időt azzal, hogy történeteket mesélnek egymásnak. Én erre akartam rájátszani, hogy kövessem a járvány útját, azokat az éveket és évtizedeket, amíg eljutott Ázsiából Európába. Úgy láttam a legegyszerűbben megvalósíthatónak, hogy én is ilyen történetekben gondolkoztam. Nem fűzöm fel egy emberre, egyetlen szálra az egészet, történeteket építek föl, az egyik itt játszódik, a másik ott, a harmadik amott. Az egészet az köti össze, ahogyan a mesélők a járványra reagálnak. Néhányan – ahogy te is említetted – elkezdik önmagukat ostorozni, mások orgiákba menekülnek, mondván, ha már úgyis elpusztulunk, akkor utoljára hadd élvezzük az életet.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
