A világ dolgai 2016-ban (I.)

2016. 12. 20. 14:18

Ugyan az esztendő utolsó napjai is tartogatnak váratlan fejleményeket, Ady András megkezdi 2016 világpolitikai történéseinek összefoglaló elemzését. Az anyag első részében az amerikai elnökválasztásra és a Brexitre tekintünk vissza. Folytatás egy hét múlva.

 

Kimondottan élveztem, amikor kissé átvettem az előrejelzéseket, amiket elemzők és think-tankok vezetői készítettek egy éve arról, hogy mi fontos történik majd ebben az évben. Érdekes volt, mert bár a témákban nem tévedtek, az előrejelzések tartalmában néha igen. Az év végi, előrevetítő anyagok készülése egy követelőbb kényszernek is engedelmeskedik: eddig borúlátó dolgokat írtak, itt az ideje, hogy a végén valamiben bízzanak is. Mindenképp vezető szerepet játszott Szíria helyzete és 2016-os „jövője”, Amerika helyzete és új elnöke, a kibertámadások, informatikai kalózkodások a nem konvencionális hadviselés és a pszichológiai hadviselés. Fontos volt a Brexit kérdése és az olajárak, ám viszonylag kevés elemzői mérőműszer mozdult ki az Európa keleti, Oroszországgal határos részeit érintő konfliktusra.

 

Trump hívei körében még a választás előtt. Meddig lépked visszafelé?

 

Jön a regnum Donaldum

Foglalkoztak ugyanakkor a menekültkérdéssel, részben humanitárius felbuzdulásból, részben a közel-keleti kötöttségek és visszavezethetőség miatt, részben bocsánatkérő félmosollyal, hogy ma (akkor, 2015 végén) is vannak oly országok, amelyek segíthetnek a befogadásban, azaz a menekültbefogadás elől menekülő Európán is, és hát... nem teszik. Szíria nyomán, bár másodhegedűs pozícióból, említésre került az iraki probléma is, de az főleg Falludzsára és Moszulra jelzésértékű volt már, hogy egyáltalán beszélték: amennyiben az amerikaiak, regionális és európai koalíciós partnereik lépnek végre, és a két ország nagy urbánus centrumaiban teszik ezeket a lépéseket, akkor eredményt lehet elérni a Daesh (ISIS) ellen. A legjobb az volt, hogy arról, ami amerikai szempontból a leginkább fontos téma, az elnökválasztás, 2016 január-februárjában még keringett egy optimista elképzelés, de nevezhetjük vágyálomnak: a republikánus elnökjelölt bárki lesz is, nem Donald Trump az, s a demokrata Hillary Clinton vagy Bernie Sanders könnyedén lesöpri. Ekkor még úgy nézett ki, hogy a floridai szenátor, Marco Rubio a nagy republikánus kandidátus, és Amerika globál-barátai felszusszantak, mégsem lesz semmi a rémhírekből: a klímaegyezmény(ek) keresztülhúzása, az Iránnal kötött nukleáris egyezmény bezúzása, a belföldön továbbra is szenttehén fegyvertartás, az Obamacare szétszedése. Ha az elnök ad absurdum nem Clinton, úgy is valamiféle követése/folytatása jön majd Obama féle – ha nem is a belpolitikának – de külpolitikának. Erre, ami megvalósult, az az amerikai fehér, aluliskolázott férfiak és nők álma, s ahogy sötétedik a bőrszín, mindenki más rémálma: a regnum Donaldum. Olyan rossz választás, hogy azt mondanánk, nem lehet igaz, de az igazság az, hogy annyira rossz, hogy onnan már csak jobbulás jöhet minden tettel, mondattal. Trump ezt is teszi, amióta jelöltből kijelölt lett, csak visszafelé lépked hagymázas ígéreteitől, de hogy miket hordott össze és mi lesz belőle, az tényleg a holnap zenéje. Ami az amerikai sagából egyelőre nagy tanulság, az a választási cirkusz reformálása. Azaz a tökéletesen idejétmúlt és kerékkötő elektori rendszer leírása, megszüntetése, hogy végre a választók közvetlen, titkos véleményének az érvényesülése legyen az egyedüli döntnök. Különben újra és újra ide juthatnak, veszélyes és felkészületlen kalandorok kerülnek kisisteni pozícióba, s mire szerepükbe beletanulnának, csak sikerülne valamely globál-marhaságot elkövetni. Ebben a kérdéskörben (is) teljes bizalommal osztom a feleségem véleményét: mégiscsak röhejes, hogy történelmi ködbe vesző rendszerre támaszkodik egy kiber-társadalom. Döbbenetes, hogy ma is az a rendszer a mérvadó, melynek akkor volt értelme, mikor úgy kellett összeszedni a pionírok voksait, szó szerint egy lovasra bízni, tanyánként, kisvárosonként kollektálni a véleményeket és azokat egy elektorral eljuttatni a fővárosba. Nemcsak anakronisztikus már, de ha europid lenne a mérce, úgy most Hillary lenne az elnök és nem Donald, a hölgy ugyanis jóval több popular vote-ot szedett össze, mint riválisa.

Apropó kibertámadások elszaporodása, az egyik legérdekesebb sztori ugyancsak az amerikai választás körüli. Némelyek szerint egyenesen putyini ukáz nyomán (jól mutat, de hogy bizonyítható, s ha bizonyítást nyer: akkor pedig mi van?) szabadult el az a hacker-tevékenység, amely befolyásolhatta az eredményeket. Egy egyszerűsített rendszer csak kisebb (kiber)támadási felületet nyújtana, bárkinek, aki irányítani, hamisítani akarja a választási folyamatot. Mindenképp a jövő év sztorija lesz az is, hogy az oroszok Trump mellett léptek-e fel Clinton ellenében, 2016 sztorija lesz, hogy ha igen, akkor miért érzi mind az FBI, mind a CIA, hogy mindenki pofozza őket. A maradék demokraták, mert nem szóltak időben az orosz, vagy orosz megrendelésű kibertámadásokról, a republikánusok meg, mert Trump nem akar cirkuszt Moszkvával. Obama sem akart orosz-cirkuszt, valószínű ezért hallgattak annyira, amikor az FBI már 2015 szeptemberében jelezni kezdte, hogy a demokrata országos választmány kiberterében gyanús az orosz hackerek izgága e-mail és dokumentumszerző tevékenysége. Amíg a választmány fejesei felfigyeltek és hivatalosan is feljelentést tettek, illetve kiberszakikkal körbevették magukat, az legalább hét hónapot jelentett, mialatt minden nemzetbiztonsági figyelmeztetésre legyintéssel reagáltak. Lehet, hogy egyenes a leágazás Moszkvába, vagy Pekingbe, ezen a szinten teljesen egykutya: az FBI mindig úgy állítja-e össze ügyeit, hogy bármely bíróságon állóképesek a bizonyítékai, a CIA pedig nemzetbiztonsági problémákat lát, vagy vél látni és erre dolgoz ki elemzéseket, ajánlásokat. Ez esetben pedig mindkét oldal hallgat, vagy halogat. Ha nem alakul egy független vizsgálószerv, – mint amely a 9/11 történéseit vizsgálta – akkor az egész folyamat elpárologhat. Még jó, hogy a republikánus választmány ugyanarról a periódusról mondta, hogy ők el tudták kerülni a támadásokat, – azaz ők is tudtak róla?! – s még jó, hogy Obama mindenkitől vár egy összesítő jelentést január 20-ig. Lábon lövi-e Trumpot befelé jövet, vagy magát lövi lábon kifelé menet?

Kissé higgadtabb hangvételben, de a Center for Preventive Action megkeresésére reagáló elemzők 2017-re inkább a diszruptív kibertámadások lehetőségét emelték ki, az amerikai életfontosságú infrastruktúrák ellen irányulókat.

Theresa May kormányfő a londoni miniszterelnöki hivatal előtt

 

Angolok, skótok, írek és az EU

A másik előrejelzés, amely lóhosszal vezetett, az a Brexit-kérdés volt, ez is önbecsapás hibájába esett, nem látta előre, hogy a kilépés igenis opció. Az eredeti elképzelés szerint a David Cameron-féle populizmus sikeresnek fog bizonyulni, színleg megkérdik a népet, hogy kevesebb Uniót akarnak-e, de több angol joggal, vagy erős Albiont, EU-menteset, s ha így tevődik fel a kérdés, akkor nem kétséges a válasz. A várt eredmény Cameron megerősödése, a Konzervatív Párt izmosodása és a valójában már az egykori belépés után állandóan kilépéssel foglalkozó Anglia lenyugtatása ezt a kérdéskört illetően is, nem utolsó sorban üzenet a birodalomból kilépni akaró skótoknak és a kilépéssel álmodó íreknek is. Lám: Anglia EU-ban akar maradni, ha mondjuk a skótok EU-ban akarnak maradni, hát maradjanak (ezért is) Angliában. A fordítottja történt: Cameronra karrier-gyilkos hatással volt a kilépéspárti siker, a konzervatív tömb úgy porlik, alig ismer magára, a skótok maradni akarnak az EU-ban, de menni Londontól, az írek követhetik őket. Washington még Trump előtt azzal foglalkozott, hogy mi lesz a nagy stratégiai barátsággal, Brüsszel azt számolja, mennyibe fáj ez neki, s Berlin azt, mit kezd az oroszokkal, ha nem lesz mögötte az angol szankciós-törvénykezés évszázados birodalmi simaságú tapasztalata. Theresa May miniszterelnök legalább őszinte, vagy az igyekszik lenni: mint belügyminiszter nem akarta a Brexitet, de azt sem akarta, hogy Anglia maradjon, csak mert a maradás a biztos langymeleg. Azt azonban első miniszterelnöki napjaiban elmondta: fő dolga lesz az Anglia és Brüsszel közötti válási ügymenet legsimább intézése. Azt is mondta, komoly hatással lesz a gazdaságra, de valójában nem a munkahelyek vesztése itt a fontos, hanem épp az, hogy nőnek az állam kiadásai, mert több szekérderék szakit kell alkalmazni, akik csak e folyamat menedzselésével foglalkoznak. Azt is mondta, hogy a skót SNP tovább mozog az önállósodás felé, ha London menni akar. Ami érdekes lesz a Brexit-ügyben, az mindenek felett az, hogy Theresa May miként békíti ki végleg (hisz folyamat-jelei már vannak) a magában kulcsfontosságú kettősséget: mint belügyminiszter a legkeményebb foganatosításokat képviselte az Angliába való bevándorlás ellen (ez most az EU-ból dolgozni odamenők sokasága, nem a másik sokaság). Amikor miniszterelnök lett és brexites oldalszélben már másképp lavírozott: az EU-ból származók jogainak a garantálása Angliában, és persze az angolok jogainak garantálása az EU-ban. Másik érdekesség: May és „brexitminisztere” David Davis aktiválni akarják az 50-es artikulust még március vége előtt, innen a feleknek legtöbb két éve van eldönteni, komolyan veszik-e egymást. Erre egy levélszerűség elég, amiben le kell írni Anglia intencióit, ugyanakkor a miniszterelnök asszony köti az ebet a karóhoz: ő nem árul el semmit Britannia terveiről, míg a folyamat be nem indult. Ekkora tisztaság- és tisztánlátás igénnyel hogyan lehet itt is teli minden ellentmondásokkal, miért ködös ez a ködös Albion, miközben számonkéri a másik féltől a ködképzést?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!