Azt mondtam a szekusoknak: „Gátá!”

2016. 10. 13. 20:27

Negyedízben forgolódott Szilágyi Aladár és Szűcs László Nagyszalontán, a 93. életévét fürgén taposó Dánielisz Endre otthonában. Negyedszerre még inkább bebizonyosodott: a Dánielisz-kútfő kimeríthetetlen forrás, egy hozzá hasonló riportalanyt lehetetlenség néhány kérdéssel s a rájuk adott válasszal letudni. Talán egy életmű-beszélgetés kellene hozzá…

 

Dánielisz Endre nagyszalontai otthonában

 

Nem állítunk be üres kézzel a Kálvin János utca 2 szám alatti portára: visszük a Várad legfrissebb számát, Dánielisz Endre Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű című tanulmánysorozata hatodik, befejező részével, visszük a Biharország szeptemberi számát, amelyben a Tanár úr Nyelvőrségen című állandó rovatában a szóláshasonlatokkal, a szólásmóddal, a közmondásokkal kapcsolatos tudnivalókat népszerűsíti. „Húhúhú-hahaha, nagyon szépen köszönöm! – hálálkodik házigazdánk –. Büszke vagyok arra, hogy szerepelek a Biharországban is, nem kérek a cikkekért egy lejt se, a magyar nyelv tisztasága érdekében teszem.”

Már betoppanásunk pillanatban kitetszik: Endre bátyánkat ismét „nem-leülős” napján látogatjuk meg. Hiába instálom, nem hajlandó helyet foglalni velem szemben. Még jó, hogy a hangrögzítő ketyerénknek tágas a hatósugara, mert 93-dik életévébe lépett, minapi combnyaktörés-múlttal dicsekvő riportalanyunk, ahelyett, hogy letelepedne, élénk gesztusokkal táncol jobbra-balra, s amikor eszébe veszi, hogy a mondandóját illusztrálni vagy bizonyítani kellene valamivel, pillanatok alatt a dolgozószobájában terem, térül-fordul egy-egy könyvvel, kiadvánnyal, dokumentummal a kezében, felüti, teregeti lelkesen.

 

Tortával próbáltak „lekenyerezni”

„Utoljára ott hagytuk abba a beszélgetésünket – mondom –, hogy a Securitate hathatós támogatásával és asszisztenciájával kirúgták az Arany János Emlékmúzeum éléről. Viszont a szeku utána is létezett, és nem lanyhult az érdeklődése Dánielisz Endre viselt dolgai iránt. Bár a példaeset – amit fel szeretnék idézni – Gáll Ernő filozófus, a Korunk hajdani főszerkesztőjének a megfigyelési dossziéjából származik, a hőse még is Tanár úr, az ügynöki jelentés tárgya pedig a nagyváradi Fáklya helységnév-használatának a bírálata. Emlékszik az esetre, Endre bátyám?”

Némi habozás után kijelenti: „Nem, nem is tudtam erről, magára a Fáklya-esetre emlékszem, hiszen elsőként ők írták le – például – Nagyvárad helyett, hogy Oradea, Hegyközkovácsi helyett, hogy Cauaceu, amikor még nem is volt kötelező. Valóban, már akkor elkezdtek fenenagy buzgóságukban minden magyar helységnevet az állam nyelvén írni. A Gáll Ernőnek címzett levelemre viszont nem emlékszem, annyi mindenkivel leveleztem akkoriban, annyi mindent írtam le, biztosan sok munkát adhattam annak a két tisztnek, akire bíztak. De érdekelnének a történet fordulatai…”

„Engedelmével, hadd idézzek hosszabban Tibori Szabó Zoltánnak a Látó 2015. januári számban közölt, Gáll Ernő az irredenta című tanulmányából: »Az első olyan ügynöki jelentés, amelyet a Korunk szerkesztőségében dolgozó személy írt, nem Gáll Ernőt vette célba, hanem a nagyszalontai Dánielisz Endrét, aki a Korunk szerkesztőségének írt levelében a nagyváradi Fáklya napilap helységnév-használatát bírálja. Az Aczél fedőnevű ügynök mellékelte jelentéséhez Dánielisz levelének eredetijét és a Fáklya kifogásolt írásának újságkivágását, s arról informálta tartótisztjét – a kolozsvári magyar humánértelmiségi körök életét a későbbiekben is sokat keserítő Oprea Florian főhadnagyot –, hogy Gáll Ernő elutasította a nagyváradi szerkesztők eljárását, akik az írásban a román helységneveket használták, miközben ilyesmire nem volt felső utasítás. Az informátor azt is megemlítette, hogy a Dánielisz-levélhez mellékelt újságcikk elolvasását követően Balogh Edgár, a Korunk felelős szerkesztője kijelentette: férfias szavakat fog írni a Fáklya főszerkesztőjének. Aczél közölte ugyanakkor, hogy szeptember 9-én, a kolozsvári Sirály (Pescăruş) cukrászdában Salamon László elmesélte neki, hogy Nagyváradon, Horváth Imrével, Simon Magdával és Robotos Imrével az ügyről beszélgetve, megkérdezte Robotost: miért a Fáklya az ország egyedüli újságja, amely a földrajzi elnevezéseket románul használja? Robotos erre ironikusan azt válaszolta, ne törődjön vele, majd elvégzik a szükséges szintre hozást, és akkor semmilyen panasz nem lesz.«”

„Igen, most már eszembe jutott: konkrétan azt kifogásoltam többek között, hogy miért románul írják ki, hogy Diosig, és miért nem magyarul, hogy Diószeg? Múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni azt a ma már mulatságos epizódot, hogy kirúgatásom után igen »magas« pozícióba kerültem: ismét a nagyszalontai Pionírház instruktora, kulturális mindenese lettem. Mivel városunkban kevés volt a diplomás pedagógus, ez a kegyvesztettség, ez a jegelt állapot hamar véget ért, hívtak tanítani a líceumba. Éber »barátaim« nyomban rám csaptak, arra gondolva, hogy ott, az iskolai közegben a tanárok, a diákok és a szülők körében sok olyan dolgot láthatok, hallhatok, tapasztalhatok, ami esetleg őket is érdekelné. Tudván tudták, hogy… édesszájú vagyok, és nem tudok ellenállni a csokis tortának, ezért egy cukrászdába adtak randevút, s mintegy értésemre adták: ha hajlandó volnék tájékoztatni őket arról, mi minden történik az intézményben, ki, mit mond, mit ír, ki, mit tanít, ki, kikkel tart kapcsolatot, stb., bőven lehetne efféle nyalánkságokban részem…

Ezt halkan mondom: akivel egyszer a Szekuritáténak dolga támadt, azt igyekeztek bedolgozni, beszervezni. Nem, engem nem sikerült megkaparintaniuk, határozottan visszautasítottam az együttműködést. Azt mondtam a szekusoknak: „Gátá!” És tovább foglalkoztam a gyermekekkel a Pionírház bábszínkörében.

 

Másfél perces ízelítő a Dánielisz tanár úrral készült beszélgetés hangulatából, amelyből kiderül, miért a saját nővére szoptatta a kis Arany Jánost.

 

A Pionírház, mint büntetőtábor

Hogy mégis bejutottam a tanügy bevehetetlennek tűnő várának falai közé, az első rendűen annak volt köszönhető, hogy Szalontán akkoriban jószerével senki nem tudott oroszul, én viszont jó oroszos voltam az egyetemen, az orosz nyelvet meg kellett tanítani az iskolában a negyedik osztálytól az érettségiig – így megnyitottak egy kiskaput a nem igazán megbízható Dánielisz Endre előtt, besurrantam rajta, s amikor az egy szem latinos is távozott, mivel a bécsi döntés következtében én magyarul fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat, ahol a tanárom nagyon belém verte a latint, a teológiai elhajlásom idején is volt szerencsém a klasszika filológiával bőven foglalkozhatni, és a latin nyelvet is kellett tanítani az iskolában, teljes vértezetben foglalhattam el egy nyelvkatedrát.

És akkor tette tiszteletét nálam egy nagyváradi szekus főhadnagy, a nevére most is emlékszem. Búzás Imrének hívták, azóta eltemettük, nyugodjék békével, és ő ismét kezdte pedzegetni: de jó lenne, ha tájékoztatnám őket arról, mi minden történik az iskolában, kik azok, akik nagymagyarkodnak, satöbbi. Most tessék megfogózni! Közben meghalt a román tagozat latin tanára, Bogza bácsi, a híres írónak, Geo Bogzának a nagybátyja. Az igazgatónk, Tulcan Aurel vakarta a fejét, most mitévő legyen? Hát itt van a magyar tagozaton ez a Dánielisz, latint tanít a magyar osztályokban. Behívott, elvállaltam a román osztályt is. A 35 érettségiző humán tagozatos román diák közül 28-an végül a latint választották, valamennyien sikeresen vizsgáztak belőle. Verhetném a mellem, ez így ment öt-hat évig: Dánielisz Endre tanította a latin nyelvet és irodalmat a román nemzetiségű diákoknak is. Ahogy a tanári pályám egyre magasabbra hágott, a szekus szirének ismét hallatták a hangjukat, jó, jó, nagyon derék dolog, hogy a tanár elvtárs a román tanulókat is oktatja a rómaiak nyelvére, de egyet s mást igazán megoszthatna velünk is az iskolában történtekről. Én meg emlékeztettem őket arra a bizonyos cukrászdai jelenetre, amikor kikosaraztam őket, s egyértelművé tettem, hogy a hajlandóságom azóta sem változott. Erre fel – mit ad Isten (?) – máról holnapra ismét az exkluzív »büntetőtáboromnban«, a Pionírházban találtam magam, meg az elemi iskola ötödik osztályában.”

„Sommázuk csak – javaslom – tehát hat esztendeig tetszett tanítani oroszt is, latint is a középiskola mindkét tagozatán…”

„Nem, nem egészen úgy volt, mert az oroszra hamar találtak valakit, viszont helyette a franciát kezdtem tanítani, végül a magyart is. De azt már nem a középiskolásoknak, hanem ötödik osztálytól nyolcadikig. Ezt kaptam pofonként amiatt, mert nem volt meg bennem a hajlandóság a belügyiek iránt. És így mentem nyugdíjba, általános iskolai pedagógusként. Ez az iskola, a jelenlegi Arany János líceum, itt van a házamtól öt percre. Megszerveztem a magyar irodalom katedrát, megszereztem hozzá mindent, amire lehetőség volt, és csak ki kellett tárnom az ablakot a templomtéri szobrok felé: látjátok, ott van Arany János szobra, beszéljünk Aranyról!

 

Közjáték az ÁVH-val

„Apropó, Szekuritáté. Endre bátyám, hoztam magammal még egy belügyi anyagot, méghozzá »határon túli«, ávéhás jelentést. Ez a mozzanat bizonyítja, hogy a Tanár Úr személye nem csak a román állambiztonság, hanem a magyar Államvédelmi Hivatal érdeklődését is fölkeltette. Egy bizonyos gyulai illetőségű, 2009-ben elhalálozott, Varga Ferenc nevű építőmérnök Trianon fedőnevű dossziéjában bukkantam rá arra az adatra, mely szerint Ridegvári fn. ügynök jelentette: »Varga bigott vallásossága mellett igen reakciós gondolkodású, széles baráti körében terjeszti a Malomkövek között című, illegálisan sokszorosított szöveget. Élénk kapcsolatokat tart fent romániai magyar értelmiségiekkel, főleg Dánielisz Endre nagyszalontai tanárral.« – Ez a jelentés valamikor a 80-s évek elején íródott…”

„Igen, igen jó barátom volt, gyakran találkoztunk.”

„Azt tetszett tudni, hogy az ÁVH is megfigyeli?”

„Nem, de sejteni lehetett, hiszen barátom az évek során számos kulturális intézménynek a vezetője volt.”

„Mielőtt tovább lépnénk, tudna-e valamilyen »pikáns« esetet említeni közel két évtizedes tanárkodása idejéről? – faggatózom. „Ja, ja… – kapom a töprengő választ – franciaórát tartottam egy magyar nyelvű osztályban, bejött egy olyan valaki, akiről tudtam, hogy alig konyít valamit franciául, magyarul se érthetett sokat, de az aligazgató megbízta, ő meg szorgalmasan küldte rólam tovább az »anyagot«… Hogy mit, elképzelni se tudom.”

 

Bizakodva egy életen át

„Kedves bátyánknak óriási a publikációs listája, szinte kimeríthetetlen a repertóriuma, irodalomtörténeti, kultúrhistóriai, helytörténeti, etnográfiai, nyelvészeti közleményeinek se szeri, se száma. Mindez beszédes bizonyítéka annak, hogy se egyetemistaként, se múzeumigazgatóként, se tanárként, nyugdíjasként meg végképp nem nyugodott, a mai napig, 92 esztendős koráig dolgozik.”

„Sejtettem, hogy erről is faggatni fog. Íme, megtaláltam és elővettem egy 2012-vel záródó összegzésemet, mely szerint 1951 óta megírtam és publikáltam 33 önálló művet, szerkesztettem 14 kötetet, megírtam és publikáltam 2150 tanulmányt és cikket, évente átlag 10-10 előadást tartottam hazai és külföldi egyesületekben, 1958 és 2003 között több mint száz jeles hazai és külföldi személyiséget hívtam meg városunkba, tíz szám erejéig a Szalontai Lapok szerkesztését is elvállaltam.

Szerettem volna egy átfogó családi krónikát írni, de nem volt rá érkezésem. Nagy volt a család, nagyanyám tizenegy gyereket szült, három fiút, nyolc leányt. Végül megjelentettem a Bizakodva, egy életen át című visszatekintő önéletrajzi kötetemet, amelyben leírtam több olyan érdekes esetet, ami velem történt meg az életem során. Például azt, amikor – tejfelesszájú ifjoncként – a nyilasok be akartak szervezni, megírtam, hogyan szabadultam meg tőlük, kétszer is megszöktem, hogyan indultam haza gyalogszerrel. Három napig tartott az út Budapesttől Ceglédig, ott találkoztunk az első olyan szerelvénnyel, amelyik tankokat szállított Budapestre, s onnan indult visszafelé üresen, vagy fordítva? Na, mindegy… Tény, hogy télvíz idején, mínusz húsz fokban kapaszkodtam föl az üres vagon lapos fenekére. Aztán megírtam azt is, hogyan találkoztam Illyés Gyulával, Sinka Istvánnal, avagy Bihari (Baumann) Klára József Attila-díjas íróval. Ő is szalontai születésű volt, legalább 25 kötetet elkövetett.”

„Nem tetszik tudni kölcsönadni a Bizakodvát?” – teszem fel a meggondolatlan kérdést.

„Jaj-jaj-jaj! Ilyet ne kérjen tőlem, Aladár. Ezzel úgy vagyok, hogy nem szoktam könyvet kölcsönözni. Most is vakarom a fejem, mert elfelejtettem fölírni: vajon kinek adhattam belőle Váradon egy példányt?…”

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!