Interferenciák 6.: Hol van Szecsuán?

2016. 12. 07. 18:56

Vasárnap, egy nappal Mikulás érkezése előtt Kolozsváron véget ért, az idén Az idegen ödüsszeája alcímet viselő Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál. A seregszemlén 13 nyelven 14 ország 22 előadása különböző formákban, színházi nyelven fogalmazta meg: a kirekesztés, a gyűlölet, a másság elutasítása az egyén, a közösség tragédiájához vezet. Simon Judit egy dél-koreai csodáról és két szecsuáni jóemberről számol be fesztiválkrónikája záró részében.

 

Máris hiányzik az Interferencia, pedig még nincs is vége – mondja egy fiatalember az előcsarnokban. Szombat este van, három előadás vár még ránk. Csak két év, és máris kezdődik elölről – jön a válasz valakitől. Mi lesz Európában, a világban és elsősorban nálunk két év múlva? – fogalmazódik meg bennem a kérdés. Eszembe jut, hogy néhány nap múlva választások lesznek az országban, valahogy nem tudok elvonatkoztatni a drámai képtől, amit az előadások festettek a jelenről és a jövőről. Ugyanakkor szinte mindegyikben a remény is megfogalmazódott: ha elég okosak vagyunk/leszünk mi, emberek, akkor talán jobb világban élhetünk.

 

Énekelt Márquez

Jaram Lee mimikával, mozdulatokkal kelti életre Marquez novellájának szereplőit

 

Mosolygok, mint a vadalma és nem tudom abbahagyni. A csúnya kolozsvári zimankóban megmelegítette a lelkemet a dél-koreai művész, Jaram Lee sorikkun, azaz pansori énekes. A pansori hagyományos koreai opera egy hangra és egy hangszerre, narratív zenei előadásmód, az énekbeszédhez hasonló, mégsem teljes olyan. A pansori szereplői a sorikkun, aki énekkel, narrációval és dramatizált testbeszéddel, kezében legyezővel egy történetet mesél el, valamint a dobos, aki kíséri. Utóbbi néha „beleszól”, ha tetszik, amit az énekes tesz vagy mond. A pansori lényegében interaktív előadás, a nézők is bekiabálhatnak, ha tetszik nekik a sorikkun éneke, játéka.

Kolozsváron Jaram Lee két hangszeres (hagyományos ütős hangszer, bukon és akusztikus gitár) kísérettel énekelte, játszotta a Gabriel Garcia Márquez Jó utat, elnök úr című novellájából készült Stranger’s Song (Az idegen dala) pansori előadást. A Pansori Projekt ZA produkcióját Ji Hye Park rendezte, a szöveget és a zenét Jaram Lee jegyzi.

A dél-koreai művész egymaga betölti a hatalmas kolozsvári színpadot, három embert személyesít meg arccal és mozdulatokkal, élővé teszi Márquez novellájának szereplőit. Öreg és fiatal férfi, akaratos, mégis melegszívű asszony. A helyszíneket fényekkel jelzik, a művésznek elég egy gesztus, egy tekintet, a legyező pozíciója, hogy átlényegüljön a szereplővé, akiről mesél, aki éppen megszólal az előadásában. Játékát különleges énekhangja és orgánuma erősíti. Mindig más, mindig érdekes, amit a színpadon előad, néha nem olvasom a kivetítőn fordításban megjelenő szöveget, inkább a játékban, a hangzásokban gyönyörködöm. A történet a szeretetről és az emberségről szól, Jaram Lee-t nem lehet nem szeretni. Valami különös szépség lengi körül az apró, porcelánbabára emlékeztető művészt. Mintha lebegne a térben, mintha azért mesélné, énekelné el dallamos koreai nyelven ezt a történetet, hogy kicsit jobbá váljunk. Olyan örömöt szerzett a pansori-előadás, amilyent rég éreztem.

 

Brecht jóembert keres

A maszkot viselő Eszenyi Enikő Sui Ta szerepében

 

Bertolt Brecht német drámaíró, költő, rendező, a 20. századi színház egyik megújítója. Nevéhez fűződik az epikus színház megteremtése, amelynek lényege, hogy a racionális önvizsgálatot, a kritikus reagálást a színpadi történésekre állítsa a néző érzelmi bevonódásának, a szereplőkkel való azonosulásának helyébe. Elidegenítő effektusoknak nevezett dramaturgiai és színpadi eszközöket alkalmaz, melyek arra ébresztik rá a nézőt, hogy amit lát, az a valóság reprezentációja, nem a valóság. Ilyen eszközök a közönség közvetlen megszólítása, a dalbetétek (song-ok), a helyszín és a jelenetek tartalmának jelzésére szolgáló feliratok.

Baloldali szerzőnek tekintik, ő maga kommunistának vallotta magát. Hitler hatalomra jutásakor már világhírű, elhagyja Németországot, az Egyesült Államokba emigrál, ahol 1947-ben Amerika ellenes tevékenységgel vádolják. Visszatér Európába, 1949-ben Kelet-Berlinbe telepszik le. Ettől kezdve darabjainak zömét maga rendezi, állandó zeneszerzői Kurt Weill és Paul Dessau.

A szecsuáni jóember (1940) lényegében egy parabola. Az istenek lejönnek a földre, hogy megnézzék, van-e még jó ember. Sen Te az egyetlen, akit találnak. A lány mindenkit befogad, szétosztja kevés kis vagyonát. A környezete visszaél jóságával, ezért kitalálja magának a gonosz nagybácsit, Sui Ta-t, akinek képében visszaszerzi a vagyonát, visszaveszi szerelmétől a neki ajándékozott pénzt, hogy visszafizesse a kölcsönt egy szegény családnak. Sen Te az adakozó, Sui Ta a szenvtelen üzletember. Nem gonosz, csak pragmatikus. Két habitus egy személyben. Egyik nem lehet meg a másik nélkül. A pragmatizmus mellett nem fér el a szerelem, de utóbbi kiköveteli a maga jussát. A jóság még elfogadható, a szerelem, a racionalitás ellentéte már elviselhetetlen. Ezt már az istenek sem értik. 

 

Szecsuán – Bukarest

A Bulandra Színház előadásának látványos és kifejező színpadképe

 

Andrei Șerban rendezte a bukaresti Bulandra Színházban Brecht A szecsuáni jóember című darabját. Úgy állította színpadra, ahogy a szerző maga tette volna, ha napjainkban írja Romániáról.

A bukaresti előadás ugyanis arról szól, ami éppen az országban történik. A jó és rossz oldalaival. Brecht politizál, Șerban aktualizál. Új fordításban állítja színpadra, hogy a szövegben megjelenjenek a naponta hallható szavak és trágárságok. Az istenek idős hölgyek, akiknek elhiszem, hogy féltik az „állásukat” és csak titokban segíthetnek Sen Te-nek, hogy boldoguljon valahogy a gonosz világban. Más zenével játszatja (zeneszerző: Raul Kusac), melyet a remek művész elektromos zongorán szólaltat meg, mint a külvárosi lakodalmakban szokás. A színpadkép (Iuliana Vâlsan) azon túl, hogy szép, kifejező: a háttérben egymás hegyén-hátán a település házikói, előtérben házfala, kicsi ablakokkal. Távolról szép az ország, közelről látszik a szegénység.

A kettős szerepet alakíró Anca Ularu

 

Anca Ularu játszotta a fesztiválon Sen Te és Sui Ta kettős szerepét nagyszerűen. Fehérben, amikor a jó leányként, feketében, amikor a gonosz nagybácsi szerepében jelenik meg. A többiek színesek, fehérre festett arccal. Álarcot viselünk, nem fedjük fel magunkat. Șerban közelképben mutat meg embertípusokat. Vang, a vízárus (a nagyszerű Vlad Ivanov) egyben kikiáltó. Olyan, amilyenek a show műsorok moderátorai. A szereplőkre pedig nemcsak azért ismerünk rá, mert olvastuk, láttuk Brecht darabját, hanem, mert ilyen típusok szerepelnek a televíziós műsorokban: politikusok, újgazdagok, „dívák”, megszólaltatott szomszédok, dolgozni nem vágyó munkanélküliek, uborkafára felkapaszkodottak. Minden és mindenki felületes, minden csak látszat, szinte semminek sincs alapja. Ebben a közegben semmi rendkívüli nincs abban, hogy hol Sen Te, hol Sui Ta jelenik meg, hol a csupa jóság, hol a kemény, lelketlen üzletember képében cselekszik a főszereplő. Az sem meglepő, hogy senki sem ismeri fel a férfiban a lányt, lehet, nem is akarják felismerni. Elfogadják a helyzetet, nem esnek kétségbe. Komédiát játszanak a bukaresti művészek, kicsit még a szerzőt is parodizálják. Táblákra nem csak a jelentek címét írták fel, de kartonpapírból készült „transzparenseken” megjelennek a tüntetésekről ismert feliratok: occupy, nemet a kilakoltatásokra, akkor is, ha ezek jogosak, korrupció, csalás, hazugság, tolvajok stb.

Șerban előadása nem felületes, nem megúszni akarta Brechtet, hanem megmutatni: ebben az országban azt tesznek velünk, amit akarnak, de túl lehet élni, ha kinevetünk mindent, még magunkat is. Egyik táblán azt írja: „A tapsnál ne álljanak fel, mert zavarják a hátul ülőket”. Noha a román nézők állva szokták ünnepelni a színészeket, most ők is ülve maradnak. Mert ezt mondták nekik. Vang az előadás végén közli: Szecsuán Bukarest, Szecsuán Kolozsvár. Șerban megfogalmazásában Szecsuán Romániában van.

 

Szecsuán – Budapest

Brecht darabját a budapesti Vígszínházban Michal Docekal állította színpadra Jóembert keresünk címmel. Ez is Brecht, ez is elidegenítő színház, ez is aktualizált csak kicsit másképpen. A budapestiek nem direktbe mondják ki, csak utalnak arra, hogy Szecsuán Budapest, másképpen szólva, Szecsuán Magyarországon van.

A Vígszínház előadása sokkal komorabb, drámaibb. Nagyszerű, de nehéz díszletek, szinte semmi könnyedség. Az istenek férfiak, a poénok nem csattannak. Docekal megtartotta Paul Dessau zenéjét, de áthangszerelte, ami jót tett az előadásnak. A Vígszínház is új fordításban játssza a darabot, amit szintén jót tett. A színpadon sok minden történik, hatalmas tablókban mozognak, beszélnek, táncolnak egyszerre, de ettől nem válik az előadás izgalmassá, a látvány nem pótolja a szellemességet. A nagyszerű Eszenyi Enikő alakítja a kettős szerepet. Sen Te szende, jóságos és szenvedő. Sui Ta szerepéhez maszkot visel, öregember arca, talán mozgássérült is. Előbbiben őszinte, utóbbiban túlzóan karikíroz.

Az előadás nyilvánvalóan átpolitizált, hangsúlyt kap minden olyan szövegrész, amely a jelenkori magyarországi történésekre utal. Hangsúlyaival, drámaiságával kicsit a 80-as évek előadásira emlékeztet, noha a látványvilág mai.

A Vígszínház előadásában keveselltem a humort, a könnyedséget, soknak találtam a szokványos megoldásokat. Férfiak játszanak női szerepeket, ez már megszokott, nem nagy újítás, és ha nem is mindig indokolt, nem zavaró.

Eszenyi utolsó monológja viszont tényleg szép, megható pillanat, akkor is, ha kicsit hosszúra sikeredett.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!