A világ dolgai 2016-ban (II.)
2016. 12. 28. 18:41Világpolitikai évértékelője második részében Ady András néhány olyan válságövezet helyzetét összegzi, ahonnan a következő évben is bizonyosan ellátják hírekkel a lapok politikai rovatait.
Lehetne úgy kategorizálni a potenciális vészhelyzeteket, hogy melyiknek nagy a világrend-borító hatása, s mekkora a bekövetkezési lehetősége az illető krízisnek. Így 2016-ot is meghatározta, és 2017-ben is bőven ad témát a külpolitikai elemzőknek az ukrajnai konfliktus. Az immáron évek óta, és rotációs alapon itt „szabadságolva” harcoló orosz kontingensekkel felpumpált szakadár-egységek e pillanatban is szembenéznek az ukrán alakulatokkal. A frontvonal a mindennapi élet-szerűséget jelenti. A ki tudja hányadik minszki összeülésben unalomig elismételt „meg kell már tisztítani a harczónát a nagy kaliberű fegyverektől” szöveghatásra Moszkva időnként hátrahúz pár tankot és tarackot, majd visszaszivárogtat önjáró lövegeket, rakétatüzérséget, csapatokat.
Porosenko ukrán elnök gondterhelt. Jobb lenne elengedni a két szakadár területet?
Kijevtől a nyugati közvetítők továbbra is azt várják, előbb tegyenek politikai, alkotmányos engedményeket Luhanszk és Donyeck felé, s csak az után akarják, hogy Moszkva is engedjen, visszaálljon az ukrán-orosz határ, hazatérjenek az orosz talpasok, a fogolycserék ne folyamatosak legyenek, de teljesítettek. Kijev továbbra se lát (és méltán) garanciát arra, hogy amennyiben különleges státussal ajándékozzák meg a két régiót, ha engedélyezik a választásokat ott, s ha valamit is megpróbálnak rögzíteni az Alaptörvénybe: úgy bármi is érzékelhető lesz a donbasszi vagy moszkvai „garanciákból”. Nehéz továbbra is elfogadtatni otthon, hogy kevés a kiút és tán el kell engedni a két „rajont”. Porosenko parlamenti többsége összeomlik, és 2017 első negyedében választások? A Majdan-elvek szerint továbbra is korrupt felső-politika enged, alkotmányt akar módosítani, és jön egy újabb Majdan Kijevben? Ehhez csatoltan: azon továbblovagolni, hogy a Krímet vissza kell adja Moszkva, tisztára kár, feltéve ha nem válik nemzeti, és nemzetközileg is űzött sporttá a döglött ló sarkantyúzása: az orosz hadtechnikával egyre inkább telerakott félsziget, a stratégiai fontosságú kikötő orosznak számít, és így is marad.
De problémás a dodonisztikus Moldáv respublika, a továbbra is potenciális ugródeszka-fegyverraktár Transznisztria, a politiko-pengeváltások az európai részekkel, a balti államokkal, s főleg egy belorusz-megingás esetén mindenkivel, aki NATO-nak számít e végeken. Ezentúl is figyeljük, mit produkál a szakadár részekről az orosz média: legutóbb, napok leforgása alatt produkált teljesen egymásnak ellentmondó elemzéseket. Az egyik szerint Luhanszk és Donyeck alig várják, hogy egyesüljenek, és egyként sikerrel képviseljék ügyüket, a másik szerint a két vidék egymás torkának esett már, az „ügyviteli primátusért” küzdenek, e küzdelemben Donyeck vezet, és a konfliktus csak mélyülni fog.
Egy másik volt problémagóc marad Észak-Korea, melyet eddig legalább nem tarkított egy plusz nyűg: az eddig stabilnak, ki- és beszámítható (USA) szövetségesi „posztban” lévő Dél-Korea a fejétől romlott meg, egyelőre döglött halként nyilvántartott, míg kiderítik: a nemzeti érdek, vagy az erkölcsi érdek a fő, mennyire vegytisztítható a politikum és a gazdaság anélkül, hogy az országon kárörömmel nevetgéljen Észak, majd rá se rántva átnyúljon felette. Jó jel, hogy bármi is a Dél sorsa, az amerikai kontingens marad, rossz jel, hogy megtorpant az amerikai THAAD-rendszer leszállítása, amely az északi nukleáris ballisztikusokat kellene lebokszolja az égről. Igaz, ahogy Dél, úgy Észak is Trumpra vár, az előző, az esetleges érdektelenség miatt aggódva, a másik új lehetőségeket lesve. Trump-time-ra vár Peking is, Tajvan kapcsán egyelőre nem tudja, következtessen-e valamire a Donald modus operandit illetően, igaz az immobilis Obama is hezitált, mikor a kínaiak mélytengeri drónt lopkodtak.
Kim Dzsong Un észak-koreai diktátor seregeit szemléli. Ő is Trumpra vár
És marad mindenféle prioritáslistán Afganisztán, ebben az esetben elég lenne a tálib-előretörések, az afgán hadsereg Kunduznál (is) tapasztalt városi hadviselési hiányosságai, a kormány állandó viszonylagossága, a Pakisztánnal kibogozhatatlanságig vitt támaszkodó-eltaszító viszony problémái helyett leírni azt, hogy a becslések szerint 33 millió lakosú államra jellemző: az örökös harcoknak 2 millió halottja, hétszázezer árvája és özvegye, egy millió afgán gyermek az országon kívüli menekülttáborokban nőtt fel, mintegy 4 millió afgáni akarva/nem akarva hazatér, s legalább ugyanennyien továbbra is távol maradnak. A legnagyobb gond 2015 vége óta a hadsereg állapota. Nem az, hogy ne lennének eléggé hazafiak, akik maradnak, akik nem tartoznak a „szellem-állományhoz” (az aktív állománylistákon szerepelnek, de sehol máshol), akik megérezték, amikor 2014-ben a csapattestek nyugati kiképzőtisztjei/mentorai elkezdtek hazatérni. De az, hogy egyenlőtlen marad a harc a tálib bandákkal, mert a hadsereg ellenőrzés alatt tartja az ország fontosabb útjait, ugyanakkor a tálibok sosem ragaszkodtak ilyes civilizációs sztrádákhoz a gyors mozgáshoz. Arról van szó, hogy a mégis visszamaradt békefenntartó/biztonsági/országépítő idegen csapatok és a helyi erők között sürgősen ki kell alakuljon az afgán hadsereg légi támogatásának a gyakorlata, az összfegyvernemi együttműködés, és nem csak a hírszerzés, hanem a hírmegosztás úzusa is. Miért? Mert minden drogalapanyag-ellenes, ezt kiváltó gazdasági lehetőségről, demokráciáról szóló, országépítési, nyugati típusú afgán-identitásépítős rágóizom és hangszálkoptatás mellett a hadsereg az, amivel el lehet bármi változást érni. Egyelőre, aztán meglátjuk. Meglátjuk a jövőben, amit továbbra is olyasmik határoznak meg, mint: a tálibok, a Hezb-e-Islami, a Haqqani-hálózat, az al-Kaida (Washington 2016-os felismerése, hogy jé! ezek még vannak!), az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom (IMU), az ISIS (azaz ISILKP, Khorasan vilajet). A lista hiányos, de e nevek a legismertebbek a nyugati fülnek.
Robbanás Palmürában az ókori romok mellett. Nem elég a kormánykatona
Ugyancsak fontos a post-Aleppó forgatókönyv is, mert a másik DAESH-ellenes küzdelem nagy helyszín-vonzását (Irak és Moszul), vagy a kurd érdekérvényesítést leszámítva is nagy hatása lesz bármi közép-keleti mozgásra. Aleppó két félnek eredmény: Aszadnak, aki így megmutatta, hogy vissza tudja szerezni egy újabb nagyvárosát. Igaz, az oroszok nélkül ki sem mozdult volna egy évvel ezelőtti állásaiból, így a második nagy eredményt Moszkva érte el. Mondják, ha meg akarta védeni az Aszad-trónust, úgy ez pazarul működik, ám szkeptikus vagyok: ha úgy hozza Moszkva kedve és érdeke, biztosítva persze légi és tengeri kikötőit, akkorát ejt Aszadon, hogy öröm lesz nézni. Nem az a cél, hogy Aszadot mentsék, hanem az, hogy Szíriát mentsék maguknak! A diktátornak kevés a serege, látszik: ahogy a talpasok elmentek Aleppót vívni, az „alig” visszavett Palmürában azonnal megjelent a DAESH. Legtöbb 40.000 emberével nem rohanhat neki Szíria kétharmada felszabadításának, de Idlib felé veheti az útját. Vagy célozhatja az Eufrátesz-völgyét, először is a Kuweires légibázis és az Aszad-tó közti területet. Ez, egy Palmüra, Deir al-Zour (a rezsim kontrollálta városfél 2015 májusa óta szemez a DAESH-el, légi utánpótlásból él) tengely uralásával, egy rakkai tervre utaló jel lenne, de ismerve az idlibi közelséget, a felvonulási területet, ez a valószínűbb. Egy már létező felosztásból kell kiindulni 2017-ben: az oroszok bírják kelet Aleppót, és az Ankara támogatta felek kaphatják Idlibet meg az észak-aleppói vidékeket, kalkulálva azzal, hogy Ankara mindent megtesz, északon ne alakuljon ki egy összefüggő kurd-doménium. Ennek tán még az orosz nagykövet meggyilkolása se árt, sőt, Erdogan olyat tett, amit senki: kétnemzeti kivizsgálást indítványozott az ügyben, akkor, amikor az országok rendszerint bezárkóznak, s csakis saját emberekkel folytatnak vizsgálatot. Mindez persze függ Trumptól, de inkább függ attól, Teherán mennyire tartja továbbra is kifizetődőnek azt, hogy egyre inkább Aszad oldalán koptassa egyetlen regionális befolyással bíró erejét, a Hezbollahot. Itt már nem csak Irán kell lenyelje tisztikara szíriai fogyatkozását, de a líbiai Hezbollah is politikai, erkölcsi (gondok a mártírok családjainak eltartásában) és gazdasági gondokkal küszködik. Kérdés, meddig tart az izraeli-orosz hallgatólagos egymást-értés a Golán-fennsík „tisztaságát” illetően, kérdés, mennyire tud beleszaladni Moszkva a szíriai mocsárba, illetve a legutóbbi incidens után, ami Moszkvának egy nagykövetbe, Ankarának maradék megbízhatóságába került, mennyire tud bűntudatot ébreszteni az egyre diktátoribb Erdoganba: menjenek csak a törökök harcolni Moszkva helyett is.
Itt megállok, nincs az a felület, amit jövőfigyeléssel ne lehetne teleírni. Legyen ez fontossági lista, bár ez se igazi, hisz a világban rengeteg a konfliktus: parázsként, takaréklángon, vagy lobogva, s mindeniknek mániája, hogy terjedhet. Reménykedjünk, 2017 első napjaiban hátha nem fordul fel a világ, ha épp nem öl meg valakit (vagy valamit: pl. eszmét), s ha már kibírja pár napig: tartsa meg az Isten a szokását!
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
