A prózaírás kulcsszava a szisztematikusság
2016. 12. 25. 15:05Beszélgetésük második részében Szilágyi Aladár a szerző vértrilógiájáról, legutóbbi, a nyolcvanas évek Kádár-Magyarországában zajló regényéről, műhelytitkokról, s a nyomtatott könyv tökéletességéről faggatja Benedek Szabolcs írót.
Az interjú első részét ITT olvashatják.
Abból az időből, amit arra szántam, hogy az életműveddel foglalkozzam, elég sokat vett el – nem véletlenül – a nagy trilógiád, a Vérgróf, a Vérgrófné és a Vértanú. Szó köztünk ne maradjon, ez egy fantasztikus írói teljesítmény… Nem csak alkotóművészileg, hanem mentálisan, fizikálisan is, hiszen ez a három kötet mindössze két év alatt, 2012-2013-ban jelent meg. Holott nem is olyan rég tettél egy könnyelmű nyilatkozatot, mely szerint igazából a Te műfajod, amelyben otthon érzed magad, az a 200-250 oldalas regény. Ez a trilógia több mint 1300 oldal. Hogyan jött ez össze? Bizonyára nem az történt, hogy csak leültél írni, s az mind dagadt-dagadt-dagadt. Bevezetnél bennünket kicsit a műhelyedbe?
Örömmel… Hát, a legelső műhelytitok az, hogy eredetileg egy regénynek indult, az elsőnek. Ezt megírtam egészben, mint egy önálló művet. Véletlenül adódott, hogy úgy írtam meg a befejezését, hogy akár el is lehetne indulni belőle egy másik irányba. De nem gondolkoztam abban, hogy ez tovább folytatódjék, kezdjek újabb és újabb epizódokat írni bele. Megírtam, befejeztem, odaadtam a kiadónak. S aztán elkezdtünk erről a kiadóval beszélgetni, meg hát bennem is fölvetődött, hogy igazából nincs ez a történet elvarrva, és el kellene indulni azon a szálon, amit én meghagytam, mondjuk, öntudatlan lépésként. Így lett ennek igazából folytatása. Az, hogy ekkorára növekedett, hát ez így alakult. Azt mondják, a kivételek erősítik a szabályt, másrészt az is egyfajta írói önismereti út, amidőn az ember megtapasztalja, milyen is az, amikor regényfolytatásokat ír, egy trilógiát.
Folytatásnak ugyan folytatás, de mindegyik egészen más. A prózapoétikai megoldások is, meg ahogy a szöveget szövöd. Az első regény vagy öt szálon fut, a második talán kettőn, a harmadik ilyen szempontból még kompaktabb. Ugyanakkor ezt az 1300 oldalt „meg kell tölteni”! Ami nagyon imponáló, hogy sok történelmi vonzata is van, főleg a múlt századelő Pestje, rengeteg létező alak jelenik meg, sőt vannak „vendégszereplőid”, „vendégszerzőid” is. Egy szó, mint száz, rengeteg mindent összehordasz ahhoz, hogy mindez összeálljon. Adott pillanatban nem féltél attól, hogy kieresztetted a szellemet a palackból, szétfutnak a dolgok, elveszel benne, és nem tudod elvarrni?
Nem, ettől abszolút nem féltem. Az, amit mondasz, hogy mindegyik kötet más és más, igen, ez szándékolt volt benne. Megvolt az első regény, akkor úgy döntöttem, lesz folytatása is, de arra már mindenképpen törekedtem, hogy ne ugyanúgy legyen. Nem csak azért, hogy ne mondhassák: nahát, Benedek lehúz egy újabb bőrt erről a témáról, hanem mint írót izgatott, mit lehet még ebből megcsinálni? Mit lehet, de miként? Másik úton. Ezért mondhatjuk azt, hogy a második kötet egy még inkább egyértelmű „vámpírtörténet”, úgy is nevezhetjük, egy kaotikus klasszikus horror-regény akár, a harmadik kötetbe viszont behozok egy másik történelmi időt, meg a narráció is módosul. Ez szándékos volt a részemről, úgy, hogy ne egy kaptafára menjen. Attól, hogy ilyen sok minden van benne, attól elvesznék? Nem, egy idő után ezek a történetek önmagukat írták, az egyik jött a másikból, nekem csak le kellett ülnöm melléje, és megírnom.
Vegyük egy-egy korszak hangulatát. Például a múlt századelőt, az nagyon kínálkozott, akár a vámpírsztorik. A századelő Budapestje több mai szerző által használt vándormotívum. Ennek van-e valamilyen irodalomszociológiai, irodalompszichológiai magyarázata, hogy többen ráharaptatok ezekre a dolgokra?
Hogy a többieket miért fogta meg, azt igazából én nem tudom megmondani, azt is nehéz, hogy engem miért fogott meg. Igazából akkor ragadott meg a Monarchia időszaka, ez a dualista Magyarország, amikor ezeket a korabeli szerzőket olvastam. Az ő műveiket mindig is szerettem olvasni, éppen azokat, akik szereplőként megjelennek ezekben a regényekben. Szerintem ez egy olyan miliő, ami napjaink Magyarországán hiányzik. Egyfajta elegáns, ironikus életszemlélet. Arról szól, hogy éljük az életünket, elvégzünk dolgokat, a munkánkat megcsináljuk, ugyanakkor nem kell magunkat annyira halálosan komolyan venni, az egészet lehet egy ilyen angolossággal és átélni. Ez nincs meg a mostani életünkben, s ez valahogy megragadott, és egyfajta hiányérzetet is kiváltott belőlem. Lehetséges, hogy másokból is, akik ezt megírták, nagyjából velem egyidőben. Amikor a trilógiát befejeztem, azt hittem, ez a történet itt számomra véget ér, más irányba mozdulok el. De az történt, hogy egy éve némi időt eltöltöttem egy ösztöndíjjal Rijekában, amit a Monarchia idején Fiumének neveztek, ott annyira változatlanul megvan ez a miliő, és annyira megragadtak ezek az érzések, hogy amikor ott voltam, ingerelt arra, hogy ismét elkezdjek egy olyan regényt írni, ami ezzel az időszakkal kapcsolatos.
Ezen most dolgozol, nem?
Már a szerkesztő asztalán van. A 2017-es Könyvhétre fog megjelenni.
Gondolom, úgy történik, hogy beleéled magadat bizonyos korba, újrakreálsz egy bizonyos valóságot, ami akkor létezett, igyekszel az olvasóval elhitetni, hogy ez történt, és ez ilyen volt. Egyfajta újrateremtés zajlik, ugyanakkor valamiféle dekonstrukcióba is belefogsz, ugye? Leépíted a dolgokat humorral, egyébbel. Nem áltatod az olvasót, illúziókba sem ringatod, s ilyen módon racionális impulzusok is érhetik, nem?
Ez abszolút így igaz. Ami ellen tenni próbálok, amit megpróbálok eltünteni, az a pátosz. Amire törekszem, hogy megmutassam, azok az emberek, adott esetben történelmi figurák, akiket azóta mi piedesztálra állítottunk, akiknek azóta szobrokat emeltek, ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi magunk. Olykor ugyanazokkal a pitiáner ügyekkel foglalkoztak. Ilyen értelemben igen, egyfajta dekonstrukció zajlik. Megpróbálom őket a másik irányból megragadni, az emberi oldalukról. Ami nem feltétlenül ugyanaz, amit azóta a pátosz megteremtett, de lehetséges, hogy közelebb áll a valósághoz.
Ami a legutóbb megjelent könyvedet, A kvarcóra hét dallama címűt illeti, ez a 80-as évek közepén játszódik. Idézőjelbe rakva mondható ifjúsági regénynek, egy vidéki várost jelenítesz meg, egy kamasz életét, körülményeit. Az egyik „legsimább” regényed ez, nem ugrasz nagy időközöket, nem kalandozol el erre-arra-amarra. De meglepő olvasói élmény, hogy egy ilyen banális közegnek, mint egy tömbház-negyed, mennyire válhat élménnyé a megjelenítése az olvasó számára, az írónak hála. Úgy tűnik, semmi se fog történni, minden csendes, minden oké, ez a Kádár-kor Magyarországának az utolsó korszaka. De amikor olvastam, már ismertem jónéhány munkádat, éreztem, hogy a „szüszpansz benne van”, azon túlmenően is, hogy megjelennek ezek a rejtélyes halálesetek. Az ember várja, hogy na, most mi lesz. Milyen csavar következik? És akkor úgy becsapod az olvasót, a végére egy olyan csavart teszel, amit egyáltalán nem sejthet. Hogy van ez???
Hát… ha nem volna ott az a legvégén, akkor nyilván, most nem volna mit beszélgetni a regényről. Egyik szándékom éppen az volt, hogy megmutassam ezt az akkori mozdulatlanságot. Megáll az idő – ez a jól ismert filmcím is erről szólt, az az időszak, a szocialista Magyarország, egy megmerevített pillanat, ahol nem történik semmi, az egyik nap éppen olyan, mint a másik. Az volt ennek a regénynek az előzménye, hogy én már megírtam egyfajta esszéregényben, hogy annak idején én tizenvalahány évesen miként éltem át ezt az időszakot. Mondjuk úgy, miként láttam a kádári Magyarországot. De akkor, amikor elkészültem ezzel öt-hat évvel ezelőtt, elolvastam újra, és azt láttam, ez így nem működik. Ugyanolyan unalmas, mint az az időszak, amiről írtam. És azt gondoltam, hogy akkor elrakom arrébb. Megírtam közben a vértrilógiát, meg a Focialista forradalmat, és utána vettem elő ismét ezt a témát. Azt gondoltam, ha ilyen unalmasan megcsináltam egyszer, akkor abból úgy lesz csak regény, és úgy lesz csak irodalom, ha átépítem egy másfajta dramaturgiára az egészet, és olyan csavart vagy csavarokat építek beléje, amiket te is említettél. Ez egy egyszerű regénytechnikai fogás, hogy amikor az unalmas hétköznapokból, amik ezt az időszakot jellemezték, abból írunk egy történetet, egy fogyasztható irodalmat.
Olvasó-lélektanilag is érdekes, megfigyeltem saját magamon is a hatását, hogy ezzel a csavarral végeredményben átrendezed az egészet. Kénytelen vagyok visszapörgetni az elejére, legalábbis gondolatban végigmenni, hogy ezáltal teljesen más ízt, más dimenziót, más értelmet kap az egész, nem?
Óhatatlanul igen. Olyan módon rakódik át az egésznek a hangsúlya – remélem legalábbis –, hogy bár ott volt egy mozdulatlan felszín, azért amögött voltak olyasmik, amikről vagy nem illett beszélni, vagy nem engedték, hogy beszéljenek. Azzal együtt ott volt egy másfajta élet, egy másfajta miliő, amit elfedtek ezek a szürke kádári hétköznapok.
Most nem a történelemről, hanem a történetről beszélek. Számodra elengedhetetlen eszköz a történet. Ez a ma már mesterségesnek tűnő, de annak idején a posztmodern megjelenésekor kreált dichotómia: szövegirodalom és történeti alapú irodalom. Talán annyi haszna volt az egésznek, hogy a mai történetet író írók is nagyobb hangsúlyt fektetnek a szövegre, mint olyanra. Így van ez?
Éppen ezt akartam mondani, és ebben is maximálisan egyetértek veled. Amikor évtizedekkel ezelőtti szövegeket, novellákat, regényeket olvasok, néha fölszisszenek, mert olyan mondatok vannak bennük, mint hogyha nem volnának megfogalmazva rendesen. Manapság azért ez nem annyira jellemző. Ennek az egész szövegirodalmosdinak az lett az eredménye, hogy ma már az írók odafigyelnek arra is, ahogyan mesélik a történetet. Ez azért mindenképpen eredmény.
Akárhogy is vesszük, amit eddig letettél, óriási teljesítmény, hiszen vagy tizennyolc könyved jelent meg eddig. Ehhez sokat kell dolgozni, nemde?
Ha valaki író, akkor ír, én pedig írok, nap, mint nap. Ha az ember naponta megírja azt a penzumot, amit megszab magának, akkor abból előbb-utóbb óhatatlanul egy produktum megszületik.
Tehát módszeresség, folyamatosság jellemzi ezt a munkát?
Az a kulcsszó, hogy szisztematikusság. A prózaírás az olyan, hogy le kell ülni mellé, ezt megköveteli rendszeresen. És hogyha az ember rendszeresen odaül mellé, akkor megszületnek ezek a történetek, ezek a regények. Nincs ebben ördöngősség, meg nem feltétlenül kell grafomániát emlegetni. Egyszerűen az ember ír, amikor ír.
Voltak, aki azon fanyalogtak Veled kapcsolatban, hogy könnyű Benedek Szabolcsnak, mert olyan nagy reklámot csapnak a könyvei körül. Te hogyan viszonyulsz ehhez?
Szerintem az a normális, hogyha megjelenik egy könyv, akkor azt a kiadója reklámozza. Hiszen az ő érdeke is, hogy eladja a könyvet, reklám nélkül nem működik, hogy ha nem nyomják az emberek elé, hogy itt van ez a könyv, vásároljátok meg, olvassátok el!
Amúgy a könyveid recepciójára rendszeresen odafigyelsz?
Igen, abszolút érdekel, de ezzel szerintem miden író így van.
Nem csak a műítészekre, esztétákra gondolok, hanem a nagyközönségre is…
Igen, ha úgy érted, hogy el szoktam-e olvasni a különféle olvasói véleményeket, blogokat az interneten.
Igaz, hogy az e-irodalom most már nem veszélyezteti a nyomtatott könyvet?
Szerintem ez csupán egy technikai ügy, olyasmi, mint amikor száz éve az emberek ilyen megtekerhető gramofonról hallgattak zenét, olyasmi most ez az internetes irodalom, az e-könyvek, meg ilyesmi. Azóta volt egy olyan időszak, amikor azt mondták, ez lesz a jövő, de nem egyszer bebizonyosodott, hogy ami digitálisan, az interneten van, az nem maradandó annyira, mint amit kinyomtatnak, és amit az ember megfoghat, és oda rakhat a polcára. Umberto Eco írta azt egyszer, hogy vannak az emberiségnek olyan találmányai, amiket nem lehet tovább tökéletesíteni, mert már önmagukban is tökéletesek. Ilyen a nyomtatott könyv is, ami szerintem mindig is lesz.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
