Egy kusza időóda nyomában
 

Egy kusza időóda nyomában

2016. 12. 22. 16:09

Hiányzott a dramaturg, hogy rendet vágjon az ötletek között, a rendező a saját színházi nyelvén sem fogalmazta meg azt, ami az előadás beharangozója szerint szándékában állt. Nonverbális színház helyett, szavak nélküli jövés-menés kerekedett zenei kísérettel. Simon Judit kritikája.

 

Mielőtt a legújabb előadásáról írnék, szeretném leszögezni: Sardar Tagirovsky rajongója vagyok. Szeretem az általa beszélt színházi nyelvet, és azt, ahogy ezen a csak rá jellemző nyelven megfogalmazza az előadásait. Értékeltem, hogy továbbgondolja a színházat, foglalkoztatja a színház és a közönség viszonya, hogy kérdéseket fogalmaz meg a játszók és nézők kapcsolatáról.

A hiánnyal, a szónak a hiányával kommunikál a rendező szándéka szerint az előadás

 

Örömmel, várakozással tele kíváncsisággal, és Tagirovsky iránti szeretetem minden elfogultságával ültem be a nagyváradi bábszínházba megnézni a 1880 – 2020 című előadását, melyet ő komponált színpadra.

Az első negyedórában kezdtem leereszteni, mint a lufi, aztán egyre idegesebb lettem. Úgy éreztem, mintha próbán lennék, ahol a színészek igyekeznek összehozni, nem sok sikerrel egy-egy jelenetet.

Kezdjük azzal, hogy mit akart a rendező a teljes nevén 1880 - 2020

Idő-óda Klipszínház, filmkoncert és digitális rituáléval. „Egy színházi előadás nekem mindig az elmúlásról szól, az elmúlás szép fájdalmáról. Amíg tart, addig együtt vagyunk a közönséggel, és mindannyian alkotókká válunk. Teremtünk egy közös jelen időt. Itt az előadás elejétől kezdve az elmúlásról beszélünk. Nem beszélünk konkrét történetről. Nincs konkrét szereplő vagy cselekmény, hanem magáról az emberiségről beszélünk. Szavak nélkül, mert ebben az előadásban a hiánnyal kommunikálunk. A szónak a hiányával. Sokkal esetlenebbé és kiszolgáltatottabbá válunk. Sokkal jobban elkezdünk figyelni a gesztusainkra, az érzéseinkre, amikor nem beszélünk” – írja Tagirovsky a produkció beharangozójába.

Az emberiségről, az elmúlásról írók és a filozófusok könyvtárnyi szövegeket alkottak, és aligha fejtették meg az élet és halál paradoxonjait. Hagyjuk a nagy szavakat, maradjunk az előadásnál.

Az első 15 percben filmet nézek, jó hangos zenei kísérettel, de legalább élő zene, azaz a bábszínház tagjai szolgáltatják a muzsikát. Amúgy általában ők zenélnek, amikor éppen nincs jelenetük. A vásznon a címben jelzett időszak jeles pillanatai peregnek.

Aztán berohan pár játszó személy, úgy tesznek, mintha beszélnének. Se nem pantomim, se nem nonverbális színház, tátogás. Konkrétan: gesztikulálnak, és közben tátognak, mintha beszélnének, csak éppen nem hallani.

Sokszor, sokat táncolnak, szép vagy kevésbé szép ruhákban. Mutatják az évszámokat, de a zene és tánc nem mindig stimmel ezekkel. Káoszos lett az idő, meg az előadás. Első szünet, eltelt másfél óra. A második részben, amikor gépírónők unatkoznak, és utálnak dolgozni, azt hittem, történik valami, de tévedtem. Következett viszont egy humoros intermezzo. Alig fél óra múlva, felgyúltak a nézőtéri fények, de senki nem hitte el, hogy megint szünet van. Aki felállt, gyorsan visszaült, ezt többen megismételtük. Tényleg vicces volt. Én is azt hittem, ez is a produkció része, és már kezdtem szorongani, hogy mit nem értek, amikor kiderült, tényleg kitört a mások szünet, ki lehet menni az előcsarnokba. Nehéz volt kiigazodni az értetlenkedő arcok és pillantások között, megnyugodtam, más sem érti a művészetet, még az újra, a furcsára fogékony fiatalok sem.

Vissza a terembe, a színpadon folytatódik a zene, a tánc, a jövés-menés, s aztán láss csodát, kezdődik minden elölről. A vetítőn valamiért más évszámok jelennek meg, mint a címben, a második 1919, és ismétlődnek az elején látott jelenetek. A mozdulatok nem mindig sikerülnek, amikor a színészek behoznak két bábut, szerintem egyik a férfi, másik a nő, az jut eszembe, hogy talán a jelenet arról szól, hogy az alkotás, a színház maga a teremtés csodája, de lehet, nem így van. Mégis örülök, hogy legalább eszembe jutott valami az előadásról, de ami nem tudott magával ragadni, bevonzani. Kimaradtam a közös „jelen idő teremtéséből”. Az elmúlás sem fájt, sőt örültem, hogy vége lett az időódának, s hazamehettem.

Lehetne persze elemezni az előadást, elmondani, hogy az egyetlen biztos pont az elmúlás, arrafelé pereg az idő, továbbá lényegtelen, melyik évben vagyunk, a cselekvéseinket kellene áthassa az a valami, amit szeretetnek hívunk. A művészet, az alkotás képes kitölteni az elmúláshoz vezető időt, és így tovább, csakhogy mindez nem volt a színpadon. A színpadon kuszaság volt, következetlenségek, a rendező a saját színházi nyelvén sem tudott tisztán fogalmazni, végig dadogta a három órát két szünettel. Hiányzott a dramaturg, hogy rendet vágjon az ötletek sokaságába, felfűzze valamilyen szálra a jeleneteket, megírja a forgatókönyvet.

A produkcióból kiderült viszont, hogy az irodalmi titkár és a titkárnő nagyon jól mozog a színpadon. Merthogy ők is játszottak, meg a világosító is, meg zenei vezető is, mindenki, aki él és mozog a bábszínházban, az a színpadon volt. 

Mindez nem azt jelenti, hogy kevésbé szeretem Tagirovskyt, vagy kevésbé jó rendezőnek tartom. Szó sincs róla. Ez nem sikerült. Ennyi.

 

Nagyváradi Szigligeti Színház Liliput Társulat

1880 – 2020

Idő-óda

Klipszínház, filmkoncert és digitális rituálé

 

Rendező: Sardar Tagirovsky

Zeneszerző: Bakk-Dávid László

Mozgás: Györfi Csaba, Györfi Alíz

Látvány- és jelmez: Cristina Breteanu

Mozgókép: Bodoni-Dombi Tünde

Bábkészítő: Martin Darius

 

Szereplők: Balogh Judit, Birtalan Katalin, Csepei Róbert, Daróczi István, Hanyecz Debelka Róbert, Lélek Sándor Tibor, Nagy Alma Anna, Németi Emese, Oláh Anikó Katalin, Ozsváth Zsuzsa, Stéfán Bodor Mária, Szabó J. Viktor



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!