Invázió, négyszemközt

2015. 07. 15. 11:21

Jönnek tömegével, tömött sorokban, megállíthatatlanul. Egyetlen céljuk van csak: elvenni a munkánkat, veszélyeztetni kultúránkat. Legalábbis ezt állítja a magyarországi kormánypropaganda a menekültekről, amire az ősi magyar xenofóbia boldogan rezonál. Tasnádi-Sáhy Péter Debrecenben gyűjtött helyszíni tapasztalatokat.

 

A szerző és a nigériai fiatalember, Daniel, a debreceni presszó teraszán

 

Néhány rövid glossza kivételével nem volt szándékomban beszállni a menekült témába, hiszen akinek nem esik le helyből, hogy ennek a valóban komplex problémának a leegyszerűsítése gonosz kis szlogenekre, nem több ügyesen komponált népbutításnál, talán nem is érdemes sokat beszélni, egyébként sem kell minden bugyutaságot importálni az anyaországból, a legnagyobbak megmaradhatnának az épülő kerítésen belül.
Történt aztán, hogy rábukkantam egy nagyváradi sajtós kollegina Facebook bejegyzésére, aki Debrecenbe látogatva rettegő várost, most még nyugodt, de bármikor vírust és erőszakot terjeszteni kész, háttérhatalmi összeesküvéssel Magyarországra csalogatott „négereket” vizionált minden szegleten, és úgy határoztam, ha már a kálvinista Rómába visz az utam, teszek egy laza kerülőt a Sámsoni út felé.

 

Életkép a Tomi presszóban

Az állomás felől, a Kassai úton haladok a városszéli menekülttábor felé, de hiába érek egyre közelebb a célhoz, csak nem akarnak előbukkanni az égő szeméttel teli hordókat körbeállva gonoszul rappelő fekete tömegek, a város éli megszokott életét. Gyerekek bicikliznek, anyukák sétálnak a járdán, és egyik sem pillantgat percenként a háta mögé. Az egyik kereszteződésben meglátok vagy három intézkedő rendőrt, de a velük kapcsolatos reményeim is szertefoszlanak: egy teljesen hagyományos magyar hajléktalant igazoltatnak.
A Sámsoni útra kanyarodva sem változik a helyzet, csinos házak, rendezett boltok sorjáznak, se szemét, se barikádok sehol. Már majdnem a táborhoz érek, amikor meglátom az első migráns külsejű egyéneket, békésen sétálnak a járdán, abszolút alkalmatlanul a közrend megzavarására.
A tábor előtt nem időzöm sokat, rendőrök beszélgetnek álmosan a bejáratnál, illetve két szakadt taxi parkol, a sofőrök a bokor alatt hűsölnek, inkább visszafordulok, hogy csellengő migránsokkal vegyüljek.
Hamar utolérem az egyik idefele látott párost, a közeli Penny Marketbe fordulnak be éppen, gyorsan leparkolok, hogy meglessem, milyen földi jókkal tömik meg a kosarat. A pénztárnál még elkapom őket: egy csomag rizsre és két fej hagymára guberálják össze az aprót, próbálok szóba elegyedni velük, de nem értenek semmilyen általam ismert idegen nyelven, és elég riadtak is, azt hiszem, nem ők fogják elvenni a magyarok munkáját, hacsak nem a szerb határon épülő kerítésnél, közmunkában.
Aztán pár percig gyalog őgyelegve meglátom a teraszt, amelynél feltehetően a kollegina is járhatott, már ha a Tomi presszót tisztelte meg jelenlétével, amely valószínűleg azért örvend komoly népszerűségnek, mert az egyik helyiségében internet kávézó üzemel. A bejárat előtt egy arab srác guggol, éppen telefonál, ahogy rámosolygok, kedvesen visszamosolyog. Fent két asztal foglalt, egy másik arab, középkorú férfi kávézik, egy ázsiai úriember pedig a telefonjába mélyed, talán éppen sms-t ír. Ha ezen bárki meglepődne, csak jelzem, ma már egy kínai okostelefont banikért meg lehet kapni, attól, hogy valaki egy ilyen eszközt birtokol, nem lesz feltétlenül gazdag, az meg érthető, hogy ezek az emberek igyekeznek folyamatosan kommunikálni esetleg szerencsésen letelepedett rokonaikkal, akik a jövőjük egyengetését segíthetik, netán aggodalmasan várják a hírt, hogy a testvér, rokon, barát is szerencsésen átért-e a határon. Tehát ez a két ember fogad kint, benn pedig egy már délben ittas hölgykoszorú, amelynek tagjai – beszélhetésük elcsípett foszlányai alapján – a városhatáron túl kínálnak fáradt kamionosoknak közérzetjavító szolgáltatásokat. Rendelek egy üdítőt, és leülök a terasz egyik sarkába figyelni. Hamarosan az egyik hölgy tánc közben odahajol az ázsiai fiú asztalához, hogy Kis Grofoval együtt énekelje neki a „Szegény vagyok szegény” kezdetű örökbecsűt, de őt sem a nézése, sem a járása nem érdekli.
 

Gyalogszerrel Törökországból

Ekkor újabb páros érkezik, egy fekete és egy arab fiú, előbbi angolul érdeklődik, hogy lehet-e bent dohányozni, de nem értik, ezért én világosítom fel, hogy az itt nem fog működni, üljön le kint. Ezzel az ismeretség meg is köttetik, miután az arab (algériai) fiú – ő nem menekült, Németországból jött, hogy rokonoknak segítsen – rendel mindkettőjüknek egy-egy sört, mellém telepednek.
A fekete srác nigériai, Danielnek hívják, május végén érkezett a szerb határon keresztül, Törökországig stoppal ment, onnan gyalog tette meg az utat, mint mondja, a lába még most is tele van sebekkel, bár már az intézkedő rendőrök is szívélyesen ellátták, kezelték.


Daniel Törökország felől gyalog érkezett, Magyarországon szeretne élni

 

Otthon egyetemet végzett – közgazdaságtant tanult – de mint mondja, mivel keresztény, szinte lehetetlen elhelyezkednie, és a Boko Haram nevű szélsőséges muszlim szervezettől, mely a napokban vett rá egy tizenéves kislányt, hogy felrobbantsa magát, igencsak tart. Már induláskor az volt az álma, hogy Magyarországon telepedjen le, az iskolában azt hallotta róla, hogy gyönyörű szép, zöld ország, valamiért régóta arról álmodik, hogy itt éljen.
Kérdezem őket a zavargásról, ami néhány nappal korábban élénk magyar sajtóvisszhangot keltett, mire Daniel igencsak indulatosan válaszol: „Néhány idióta csinálta a balhét, de szerencsére nem lett belőle túl nagy baj. Mindenki tudja, honnan és hová jött, aki nem tud európai módon viselkedni, az menjen haza és kösse fel magát.”
Azt is próbálom megtudakolni, milyen tapasztalatokat szerzett érkezése óta. Azt mondja, egyetlen apró kellemetlensége volt, egy eladóhölgy sírógörcsöt kapott, amikor belépett hozzá az egyik környékbeli boltba, és nem hagyta abba a hisztit, amíg ki nem ment, azon kívül mindenki nagyon rendes vele. A táborban persze nem könnyű az élet, de ezt ki kell bírni hat hónapig, ennyi időbe telik a menekültstátusz megszerzése, már ha a hatóságok úgy vélik, megfelel a kritériumoknak. Eddig csak a hatóságokkal érintkezett, a városban még nem járt, hiszen a táborban kapott havi ezerötszáz forintból nem jut messzire, de ezt nem is bánja. Nagyon várja már, hogy a nyárra ígért magyartanár megérkezzen hozzájuk, az angol és a német mellé szeretné elsajátítani a mi nyelvünket is.
 

Az ígéret földje

Ezzel búcsúzúnk, én visszaindulok az állomásra és a belvárosba, hogy ellenőrizzem, mi a helyzet. Csend, rend és fegyelem, mondjuk az is tény, hogy elég sok a rendőr, de nem tűnik úgy, mintha a közeljövőben komoly rendbontásokkal kéne számolniuk, több óra csellengés alatt három nem európai küllemű társaságot látok összesen, hogy menekültek-e vagy turisták, nem derül ki.
A fenti élménybeszámolóval kapcsolatban bizonyára sokakban sokféle érzelem születik, nagyon helyesen. Például nekem sincs semmifajta biztosítékom arra, hogy Daniel nem a háttérhatalmi összeesküvés dezinformátora, akit azért telepítettek a Tomi presszóba, hogy a csellengő újságírókat megvezesse, vagy kevésbé kalandosan csak saját szakállára ferdített itt-ott, hogy jobb színben tüntesse fel magát, illetve bizonyára a menekültek között is akadnak szép számmal tőle különböző emberek, akár aljasak is, még jó, hogy köztünk nincs egy sem.
Sőt, tovább megyek, amellett is tudnék sorolni az érzelmeim által elutasított, de nehezen vitatható érveket, hogy még egy ilyen szimpatikus fickónak se nyissuk ki a kaput, mint Daniel. Az akár közvetlen üldöztetés, akár egyéb okból kilátástalan helyzet miatt felénk áramló tömegekkel számolni kell, most is és a jövőben is, emberileg és praktikus szempontokból egyaránt jó megoldást nem lesz egyszerű kidolgozni, bár laikusként hiszem, hogy nem lehetetlen.
Egy gondolatot viszont az egyéb stikliket (Questor-ügy, Vajna-Mészáros-Orbán veje triumvirátus gazdagodása, nagyon hosszú stb.) elfedni szándékozó zseniális agymosás közepette is meg kéne tartani valahogy egy rejtett agytekervényben: a világ egy jelentős részének most mi vagyunk az ígéret földje, Európa.
Tetszik emlékezni azokra az időkre, amikor ez a szó még nekünk is oly sokat jelentett?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!