Csodatevők egy zsákfaluban
 

Csodatevők egy zsákfaluban

2015. 07. 14. 16:55

 

Többszörösen hátrányos helyzetű településen járt Szilágyi Aladár fotográfusként is ügyködő riporter kollegája, Tasnádi-Sáhy Péter társaságában. A történelmi Bihar megye peremvidékké vált magyarországi maradéka lemaradt régió, úgy tűnt, hogy a mélyszegénységben élő roma lakosság előtt a felzárkózás minden útja lezárult. De néhány esztendeje „csodatevők” jelentek meg a zsákfaluban, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársai segítették a remény országútjára a toldi cigányközösséget.

 

„Amikor elkezdtünk rendszeresen kijárni, azt hittük, adományainkkal, ajándékainkkal életképessé, működőképessé varázsolhatjuk a közösséget – idézi a hat évvel ezelőtt történteket L. Ritók Nóra, az alapítvány megálmodója (fotó). – Éppen ezzel a céllal kezdeményeztünk karácsonyi ünnepséget. Toldon ennek nem volt hagyománya: a használaton kívüli kultúrotthonban karácsonyfát állítottunk, gyönyörűen feldíszítettük, és minden család számára egy-egy szeretetcsomagot helyeztünk alája. Napokig pakoltuk, úgy állítottuk össze, hogy mind egyforma legyen, tartós élelmiszereket, tésztaneműt, cukrot, a gyerekek számára nyalánkságot raktunk a csomagokba. Az ajándékok szétosztásakor megszólalt a karácsonyi zene, és… pillanatok alatt lerohanták, szétcibálták a csomagokat, összehasonlították, kinek, mije van, ellopták egymástól, összeverekedtek, engem meg lekurváztak, mit képzelek, hogy csak ennyit adok… Amikor elrohantak a zsákmányukkal, ott álltunk a kollegáimmal bokáig szemétben, a szétszóródott csőtészta, a szétszakított csomagolópapírok között. Akkor azt mondtam: ez nem fog menni, ezekkel, itt nem lehet semmit se kezdeni. Aztán csak nekiláttunk a kilátástalannak tűnő feladatnak, és elértük, hogy két év óta immár ők maguk, a szülők szervezik a cigányok karácsonyi műsorát. Bensőséges, meghitt ünneppé vált azóta.”

Igazgyöngyék jóhíre eljutott a szerkesztőségünkbe. Az alapítvány vezetőjével. L. Ritók Nórával való találkozásom egy Székelyhídon tartott konferencián (lásd június 26-i, Roma integráció – közös felelősség című írásomat), tovább fokozta érdeklődésemet munkájuk iránt. Beszámolóm megjelenésének napján kínálkozott lehetőségünk arra, hogy Péter kollegámmal – néhány érmelléki pedagógus kíséretében – a helyszínen bizonyosodhassunk meg Nóráék példaértékű tevékenységéről.

Az Igazgyöngy Alapítvány berettyóújfalui székhelyén futunk össze. A korszerűen berendezett helyiségeket, a folyosó falait színes gyermekrajzok, festmények ékesítik. A centrum hangulatát ezek a varázslatos alkotások határozzák meg, melyek az alapítvány alkalmazta módszer: a művészet általi nevelés legsikeresebb eszközei és eredményei. Nem túlzás alkotásokról beszélni, házigazdáink integrációs célzatú pedagógiai tevékenysége éppen azon a felismerésen alapul, hogy az alkotás öröme, az alkotás nyújtotta sikerélmény a legfontosabb a gyermekek személyiségfejlesztésében. Erről és az alkotásközpontú nevelés egyéb kérdéseiről – tovább gazdagítva a Székelyhídon elhangzottakat – kapunk érdekfeszítő „leckét”, részletes tájékoztatást a másfél évtizede működő civil intézmény vezetőjétől, nemkülönben az alapítvány szerteágazó, a kistérség tizenhét települését átfogó, szüntelenül bővülő tevékenységéről, számos elképzeléséről, s azok gyakorlati alkalmazásáról. Csak sajnálni tudom, hogy a székelyhídi líceum igazgatója, Vad Márta és négy érmelléki kollegája mellett, az emlegetett konferencia teremnyi pedagógusa nem részesült ebből a tudásból és tapasztalatból, s nem járta be velünk a projektek „úttörő-faluját”, az integrációs modell alkalmazásának első színterét.

 

A gyermekvállalás volt a fő bevételi forrás

Az igazgyöngyösök alkalmi tárlata várta az érmellékieket a művelődési házban

 

Javában tart még Nóra leckéje, amikor telefonon keresik a toldi telephelyről. Beszélgetésükből kiderül, hogy türelmetlenül várják a határon túli vendégeket, mert… kihűl az ebéd. Biztatja őket, csak ebédeljenek meg nyugodtan, rövidesen mi is felkerekedünk. A nemzetközi műútról Biharkeresztesen leágazó, tűrhetően elhanyagolt úton érünk Toldra, a zsákfaluba. A soron végighaladva – bár sok portának nincs kerítése, s az udvarok jobbára gazosak –, elvétve látunk elhanyagolt házakat. Szembetűnő, hogy a jól karbantartott cseréptetők alatt jobbára frissiben kimeszelt épületek messze nem emlékeztetnek a határ mindkét oldalán sorjázó falvak „hagyományosan” nyomorúságos cigányfertályaira.

Egy az ezredfordulón készült környezettanulmány kilátástalan képet festett a falu helyzetéről: „A falu minden tekintetben hátrányos, az ország egyik legszegényebb települése. Nagyon magas a munkanélküliség. A település lélekszáma 400 fő, és az aktív keresők 75 %-a munkanélküli. A zsáktelepülésről a közlekedés távolabbi városokba nem megoldott, közelben pedig nincs gyár vagy más munkahely, ahol foglalkoztatni lehetne őket. A családok nagy része még az alapvető élelmiszereket sem tudja megvenni, ruházkodásuk hiányos. Sem maguk, sem környezetük tisztántartására sincs igényük. (…) A szülők, család életvitele, az alkoholizmus, családi konfliktusok sok esetben veszélyeztetik a gyermekek egészséges testi, lelki, szellemi fejlődését, ez által a gyermek családban történő nevelkedését. (…) A gyerek és ruházatuk gyakran piszkos, büdös, a környezetük elhanyagolt, a kertet csak néhány család műveli. (…) Télen a tüzelés a fa lopásával történik, a pénzt segélyosztáskor két-három nap alatt elköltik. Számos nagycsaládosnál a gyermekvállalás, mint bevételi forrás, megélhetést jelent és a gyermekek után járó juttatást inkább alkoholra, a kamatos pénz kifizetésére költik, mint gyermekükre. A fiatalok igen korán aktív szexuális életet élnek, ennek következtében nagykorúvá válásuk előtt gyermeket szülnek.”

 

Gyermekek és felnőttek közös sikerproduktuma: a mesedoboz

 

Riportutamra készültömben bukkantam rá egy sokat mondó epizódra, mely szerint egy roma kislány megkérdezte a családlátogatásra érkező pedagógust: „a tanító néninek van gyereke?” A nemleges válasz hallatán tovább faggatózott: „akkor miből tetszik megélni?” Nóra elmondása szerint a gyermekvállalási kedv még mindig jóval túlhaladja az országos átlagot, de a négy-ötgyerekes roma családoknak immár egyéb forrásaik is vannak. A környezettanulmányban többször emlegetett alkoholizmus – néhány család kivételével – már nem jellemző. Azért sem, mert ivásra nem jut pénz, a falu egyetlen kocsmáját is bezárták. Hogy egyebekben is változás történt, arról a továbbiakban győződhetünk meg.

 

Üzenetek a mélyszegénység világából

Amint megérkezünk a telephelyre, az akkurátusan megterített asztalhoz invitálnak bennünket. (Amikor Nóra először járt a faluban, a mélyszegénység minden képzelőerőt felülmúló bizonyítékaival szembesült: „A legtöbb házban semmiféle bútor nem volt, se asztal, se szék. A gyerekek a padlón, egy lábost körbeülve, kézzel markolták ki az ételt. Ma már nincs ilyen, minden lakás, ha szerényen is, de be van bútorozva. Közös foglalkozásaink alkalmával nem csupán sütni-főzni tanítottuk meg őket, s arra, hogy változatosabban táplálkozzanak, hanem a kulturált étkezés apró titkaira is, a teríték elhelyezésétől, az evőeszközök használatán keresztül a szalvéta hajtogatásáig.”)

A fehérkötényes asszonyok fürgén térülnek-fordulnak körülöttünk, tálalják az általuk főzött háromfogásos ebédet. Legnagyobb sikere a krumpliból, sokféle zöldségből, paradicsomléből és gyúrt tésztából remekelt cigánylevesnek, a kellemes nyári éteknek bizonyuló paradochumernek van. Egy karcsú fiatalasszony – később derül ki, hogy személyében egy nagymamát tisztelhetek… – készségesen magyarázza el a többféle fűszerrel ízesített leves titkait. Ebéd alatti, ebéd utáni beszélgetésünk során is benne van a legnagyobb hajlandóság a társalgásra, a kommunikációra – ahogy félmosollyal hunyorítva fejezi ki magát. Előszeretettel és a legnagyobb természetességgel sző a mondataiba feltehetően Nóráéktól felcsipegetett szavakat.

 

A toldi barátnők: Móni és Ani. Hiába próbálták egymás ellen kijátszani őket

 

A nyomdakészen fogalmazó Balog Jenőné, Móni Igazgyöngyék megjelenése előtti-utáni pályafutása akár egy terjedelmesebb beszélgetést is megérne. „Nóri hat éve jött ki először ebbe a kis faluba, mert a mi gyerekeink hozzá jártak a szakkörre. Kíváncsi volt a családokra, a szülőkre is, hogy honnan jönnek ezek a gyerekek. Egy nap megjelent a Dózsa utcában, ahol a legtöbb roma lakik. A gyerekek körülvették, kiabálták, hogy itt van Nóri néni, itt van Nóri néni, sikoltoztak, annyira örültek neki. A szülők is kivonultak az utcára, és látták, milyen kedvesen, szeretettel fordul a gyerekek felé, ölelkezik velük. Elkezdtünk beszélgetni. Ő elmondta, hogy kicsoda, honnan jött, s szeretné megismerni a szülőket is a gyerekek által. Aztán kezdett sűrűbben járni hozzánk, s bár sok család kapott adományt, nehezen tudott a bizalmunkba férkőzni. Az én három gyermekem is hozzá járt a rajzkörre. Nóri egyszer megkért arra, hogy fel kéne Pestre menni néhány gyerekkel, a hagyományőrző tánccsoportunk tagjaival, elvállalom-e. Azt mondtam, szívesen felmegyek, ott találkoztunk Nórával, aki közölte velem, hogy úgy néz ki, januártól náluk fogok dolgozni, az alapítványnál. Meglepődtem, először nem is akartam elhinni, de azt mondtam, ha ez így lesz, annak nagyon fogok örülni. És így lett, hál istennek, és azóta itt dolgozom. Nem tudom, miért szemelt ki magának, talán a nagy pofám miatt. Azóta sok más mellett azt is megtanultam tőle, hogy nem kell kiabálni, hogyan kell csendesen beszélni, normálisan kommunikálni.”

A Mónika által mondottak Nóra szavaival kiegészülve teszik kerekké a történetet: „Megőriztem az első találkozásunkról készült videofelvételt. Móni épp úgy ordított velem, mint a többiek, hogy az ő gyerekét miért nem viszem kirándulni. És most nézzétek meg, milyen, annyira büszke vagyok rá, hogy jó, megbízható munkatárs lett. Bevallom, hat évvel ezelőtt nem gondoltuk volna, milyen mértékű mentális, kommunikációs előrelépést érhetünk el. Amíg csak bent dolgoztam a gyerekekkel a művészeti iskolában, nem szembesültem az óriási mértékű nyomorral, amiben éltek. Jöttek ugyan jelzések a mélyszegénység világából, hogy ha kirándulni vittük volna őket, azért nem jöttek, mert otthon nincs órájuk, egy díjazott leányka az anyja nagykendőjébe öltöztetve jelent meg Újfaluban, úgy hozta fel az anyuka, mert a gyermeknek nem volt ruhája… A helyszínen bizonyosodtam meg arról, hogy szerfölötti elvárás az, ami az iskolában ezekre a gyerekekre nehezedik. Nem várhatom el tőle, hogy figyeljen, amikor nem aludt éjszaka. Mikor éhes, mikor tetves, mikor tudom, hogy nem volna szabad így élnie. Akkor mit akarok én tőle? Hogyan várhatom el, hogy figyeljen, amikor ilyen éjszakája volt?”

 

A kulcsemberek

Mónika barátnőjével, Matosné Nagy Anival alkotja azt a párost, amelyik az alapítvány előretolt állását képezi a faluban. „A mi megbízatásunk koordinációs tevékenység – magyarázza Matosné –. Feladataink közé tartozik a hímezni valók, a ládikó- és ikonfestési munkák kiadása és begyűjtése, az anyagellátás. Legalább ennyire fontos a gyógyszerügyek intézése. Hetente egyszer jön ki az orvos. A 18 éven aluli gyerekeknek az alapítvány ingyen biztosítja a gyógyszereket. Vannak olyan felnőttek is, akik segítségre szorulnak, nincs pénzük, az alapítvány kiváltja a gyógyszerüket, azt viszont megszabott időn belül vissza kell fizetniük. A recepteket szerdánként átvesszük, átadjuk a benti kollegáknak, ők kiváltják és elhozzák az orvosságokat. A hivatali ügyek intézésébe is segítünk. Általában az emberek nem a hatóságokhoz, hanem hozzánk jönnek segítséget kérni. Tőlünk kérdezik, mit kell tenniük, vagy megkérnek arra, hogy segítsünk egy papírt kitölteni.”

Móni és Ani régóta barátnők, még az Igazgyöngy megjelenése előtti években melegedtek össze. A falubeliek nagy része – magyar részről is, roma oldalról is – ellenségesen fogadta ezt a barátságot. Főleg az utóbbiak ellenezték, annál is inkább, mert Ani, a magyar asszony megtanult cigányul Mónitól, aki – a csak magyarul beszélő, többséget alkotó romungro családokkal ellentétben – oláhcigány származék lévén, otthon a lovári nyelvet használja. (Nóra asszony beismeri: ő maga is egynemű közösségnek vélte a toldiakat, miután többet időzött közöttük, győződött meg arról, hogy mekkora eltérések vannak a romungro és az oláhcigány lakosság hagyományai, szokásai között.) Mónitól tudom meg: náluk a családfő távollétében idegen férfiember nem teheti be a portára a lábát. Azzal, hogy ők ketten az alapítvány nélkülözhetetlen munkatársaivá váltak, még több irigyet szereztek. Beszélték róluk, hogy „benyalták magukat” az alapítvány kegyeibe, azt a munkát viszont, amit végeznek a közösség érdekében, senki nem vállalta volna. „Amikor már együtt dolgoztunk, próbáltak egymás ellen kijátszani bennünket. Nekem azt mondták: »miért ez a kis magyar picsa mondja meg a tutit?«, neki meg: »miért hagyod, hogy ez a büdös cigány dirigáljon?«”

 

Hogyan kell jól adományozni?

L. Ritók Nóra Berettyóújfaluban kezdte, és Toldon folytatja az Igazgyöngy Alapítvány tevékenységének az ismertetését. Annak a fölsorolása is meghaladná egy riport terjedelmét, hogy hányféle projektet dolgoztak ki, mennyi pályázatot írtak. Az integrációs program legtöbb eleme Nóra asszonytól származik, ő az alapítvány fő pályázatírója is. Amikor még az asztalnál ülve, beszélgetés közben „ötletbombának” minősítem őt, a társaság tagjai egyetértően bólogatnak…

 

L. Ritók Nóra ismerteti a bihari pedagógusokkal az alapítvány működését. Többeket vártak

 

„Az első pénzes projekt az volt, hogy tizenöt pottyantós budit építettünk Toldra. Az egész családsegítő rendszer, mindenki megszólt: »ennek semmi értelme, úgy is elégetik, mert még a szarukat se képesek maguk után eltakarítani«. És csak segítettem, segítettem, és osztogattam az adományokat. Mindenki azt mondta, ész nélkül nem lehet csinálni. Egyszer csak eljött az az időpont, amit vártam – mert akkor már kezdtem érteni dolgokat –, amikor azok a családok, akik rendszeresen kaptak adományt, főleg ruhát és cipőt, később élemiszert is, azt mondták, »maga nem jól adományoz!« »Én nem jól adományozok, hát mindent próbálok hozni maguknak, amit meg tudok szerezni?« Váltig bizonygatták, hogy »maga nem jól adományoz, mert annak is ad, aki magát becsapja. annak is ad, aki, amikor maga hazamegy, eladja, és másnap újra kér. Meg annak is ad, aki levágja a tévének a zsinórját, és azt mondja, hogy elromlott a készüléke, és maga hoz egy újat, és ő meg eladja. Ez így nem igazságos.«

Nyilván, mindent tudtam, mert visszahívós sms-sel közölték velem, hogy ki, mit adott el. Megkértem őket, segítsenek nekem. Üljünk le, és találjuk ki együtt, hogyan lehet jól csinálni az adományozást. És ekkor indult meg valami: megvártam azt a pillanatot, amikor a közösség elkezdi belülről mondani, hogy ez így nem igazságos, hogy az ő igazságérzetüket sérti. Ha én mondom, az kívülről jön, azt mindig ki lehet játszani. Ki is játszottak. Egymás bemocskolása, befeketítése, a hazudozás még mindig szokás, bár már jobb szinten vagyunk. És akkor elkezdtünk egy adományozási szabályzatot készíteni, aminek az első mondata nagyon fontos: »Nem kötelező együttműködni az Igazgyöngy Alapítvánnyal, de segítséget csak az várhat, aki nekünk is segít abban, hogy élhetőbb legyen a falu. »És most már fel tudok sorolni egy csomó dolgot, hogy mit tekintünk a részükről segítségnek: a gyerek iskolába járásától, tanulásától kezdve a kertművelésen keresztül, a programokba való bekapcsolódásig sok mindent. Aki ebbe beszáll, az mondhatja például, hogy »nincs pénzem kicserélni a gázpalackot, tudnak segíteni? Nincs a gyerek gyógyszerére pénzem, tudnak segíteni? Nem tudok elutazni a rokonom temetésére, tudnak segíteni?« És tudunk segíteni, de csak annak, aki segít! Hát ez nagy meccs volt, hiszen azok, akik nem értették meg, azt mondták: »nekem ez jár, mert én is szegény vagyok«, vagy számon kérték: »milyen jogon válogat maga az emberek között?«

 

A férfiak a biobrikett készítésében jeleskednek

 

Lényeges volt, hogy találjunk olyan kulcsembereket a közösségben, akik ezt a munkát helyettünk végzik el. Mert a fontos dolgok soha nem akkor történnek, amikor mi kint vagyunk, hanem miután eljövünk onnan. És azok a kezdeményezések, amik hozzánk kötődnek, tovább gyűrűznek a közösségben. A »valamire képessé tevésnek« ez nagyon fontos lépése volt. És Móniék – ő volt az első munkatárs, most hatan vannak, akiket alkalmaztunk –, ők azok, akik feljegyeznek mindent. Hozzájuk futnak be a kérelmek, hogy kinek, mire van szüksége, ők jelzik, hogy ki volt jelen a közösségi rendezvényeken, ki nem, ki csinálja a hímzéseket, kinek, milyen a kertje, ki, milyen adományt kapott, és hogy megvannak-e azok a háztartási gépek, amiket nem lehet továbbpasszolni, ugyanis az alapítvány tulajdonában maradnak. Közösségi mosodát nem sikerült beindítanunk, bár van mosógépünk, de nem vigyáztak rá úgy, mintha a sajátjuk lenne, veszekedtek, hogy ki, ki után mosson. Más berendezési tárgyakat, amik nem képeznek alapszükségletet, televíziót, számítógépet, használt bútort kaphatnak, annak az árát pedig le lehet dolgozni. Beárazunk mindent együtt, megállapítjuk: ennek az értéke három napi önkéntes munka, amit vagy a rendezvényszervezés keretében vagy a közösségi kertben le lehet dolgozni. Minden tevékenységüket nyilvántartjuk, pontozzuk, és minden élelmiszerosztásnál megnézzük, hogy az előző óta ki, mit tett. Aki egyetlen rendezvényre se jött el két hónap alatt, nem vett részt semmiben, akkor – még ha gyereke is van – nem kaphat többet egy egységnél. Aki viszont rendszeresen jár a közösségi foglalkozásokra, részt vállal a közösségépítő projektekben, vagy önkéntes munkát végzett a kertben, ha öt gyereke van, akkor ötször annyit kap. Ezek körül a dolgok körül még mindig vita van, tele konfliktusokkal, mert én a hűtlenkedők, a dologkerülők gyerekeit is sajnálom. A többiek figyelmeztetnek: szemét a szülő, kijátssza magukat, nem kell figyelembe venni, hogy gyereke van. Én meg képtelen vagyok nem észrevenni, hogy a kicsi éhezik. Mindenkinek kínálunk újrakezdési lehetőséget. A mi segítségnyújtási rendszerünk arra irányul, hogy mozduljanak meg, tegyenek valamit a sorsukért, és ne csak arról dumáljanak, hogy milyen nehéz helyzetben vannak, meg hogy nem tudnak dolgozni, mert szívbetegek. Valamilyen munkát mindenki képes végezni. Például le kell ülni, és hímezni kell. Ha azt mondja, rosszul lát, veszünk neki szemüveget, ez nem lehet kibúvó. Rengeteg olyan foglalkozást tartunk a felnőtteknek is – akár a gyerekeknek –, hogy az alkotáson keresztül ugyanazt a pozitív dolgot, sikerélményt hozzuk elő belőlük: igen, ők is képesek valamire. Ez egy fejlődési folyamat eredménye, először csak a roma közösségben próbáltuk elérni. Észrevettem, hogy a »magyar kisebbség« , az a bizonyos 30 százalék, mennyire gyűlöl bennünket amiatt, hogy ezzel a 70 százalékos cigány többséggel foglalkozunk. Akkor elkezdtük őket is provokálni, több-kevesebb sikerrel próbáltuk a magyarokat is bevonni.”

 

Az Álomkör, a Teaház, a Teakocsma

Amikor még nem volt más lehetőség, sok ember ment el innen olyan megerőltető szezonmunkára, amit magyar ember aligha vállalt. Terhes anyák, gyerekek is elszegődtek távoli vidékekre a rekkenő hőségben kukoricát címerezni.

 

A művészet általi nevelés egyik alkotása

 

Amióta létrejött a Szuno-kör, a hímzés a legkedveltebb foglalatossággá vált a toldi asszonyok-lányok körében. Szuno, az álmot jelent, ez lett az akció jelképértékű elnevezése. A gyermekek rajzait különböző felületekre, tarisznyákra, párnahuzatokra alkalmazva otthon hímezik ki, többen varrni is megtanultak. Ez a tevékenység vagy negyven helybélinek biztosít foglalkozást. Az asztalosműhelyben a férfiak által készített úgynevezett mesedobozokat is gyermekrajzokkal díszítik. Már harmincféle termékük van, ezeket szociális webshop-hálózaton keresztül értékesítik. Nemrég egy olasz vállalkozótól kaptak 180 ezer forintos dobozmegrendelést, egy hazai cégnek háromszáz hímzett kistarisznyát, egy másiknak száz párnát szállítottak. Amerikából egy mall-hálózat nagy tételben vásárolt gyermekrajzokkal díszített papírsárkányokat, többen az üvegikon-festést is megtanulták. A negyven nő mellett Móninak a férje is, a fia is eltanulta a hímzőtűvel való bánást…

A toldi mikrotársadalom bizarrnak tűnő jelensége, hogy a lakosság alig harminc százalékát képező, elöregedett, a föld megmunkálásra már képtelen magyarság több asszonytagja megtette az első tétova lépéseket a roma többséghez való igazodás, mondhatni: a roma többségbe való integrálódás irányába. Eleinte sandán figyelték a cigányasszonyok tüsténkedését, de rá kellett jönniük, mennyire hasznos foglalatosság, pénzt is hoz a házhoz. Igaz, volt, aki kezdetben kijelentette: csak akkor vállal hímzést, ha hazahozzák neki a munkát, de már többen csatlakoztak hozzájuk.

„Főleg az asszonyokkal tudunk mit kezdeni – magyarázza Nóra –, a gyerekek miatt könnyebb őket partnerségre bírni. A most futó programunk asszonyközpontú, de próbáljuk a férfiakat is bevonni. Most egy olyan projektünk van, amibe 30 asszonyt vettünk be, de nyitott, jöhetnek férfiak is, akár 50-60 ember is megjelenik egy-egy alkalmon. Ezt a harmincat a szociometria segítségével válogattuk ki, olyanokat, akikről azt gondoljuk, hogy rokoni kapcsolataikkal nagyobb hatást tudnak kifejteni a közösségre. Ez egy kétéves projekt, a célja az, hogy egymást támogató közösséggé alakuljanak. Három olyan területet választottunk ki, amiről azt véltük, hogy a nők révén hatással lehetnek a közösségre, és változást hozhatnak az életükben. Az első hat hónap a háztartási ismeretekkel és a pénzbeosztási tudnivalók tanulásával telt. Hogyan kell teríteni, hogyan lehet olcsón, jót főzni, hogyan lehetne az ő szegényes körülményeik között is valamiféle tudatos, szervezett háztartásvezetést vinni. Amivel most foglalkozunk, az a tudatos családtervezés és a tudatos gyereknevelés. A harmadik lesz a legérdekesebb, aminek a családon belüli kommunikáció és a családon belüli erőszak lesz a témája. A háztartásvezetés, a fogamzásgátlás, a gyereknevelés, a családon belüli erőszak – ezek azok a csomópontok, amelyekről azt gondoljuk, hogy a nők támogathatják egymást, odafigyelhetnek egymásra. Havonta egyszer hívunk egy külső előadót, közösen döntjük el, mi legyen a téma, ő lejön, tart egy előadást-beszélgetést, s a következő héten lehet vele skype-on beszélgetni. Fontos rendezvényünk – hetente háromszor – a teaház a nők, a teakocsma a férfiak számára. Az a lényege, hogy beszélgessenek az emberek, mutatkozzanak be egymásnak. Ezt én találtam ki: legyen egy olyan program, amikor összegyűlünk, valaki bemutatja az életét, hol született, honnan jött, mivel foglalkozott, milyen szomorúságok és örömök voltak az életében. Ezt adja át, utána vonjuk le együtt a következtetéseket. Bár először hallani sem akartak róla, ezek hatékony közösségépítési elemnek bizonyultak. Azt mondták, ez felesleges hülyeség, hiszen mindenki mindenkit ismer. Javasoltam, legyünk mi, az alapítvány belső munkatársai az elsők. Bemutatkoztunk, aztán lett jelentkező, aki folytassa. Vallomásaik egy része torokszorító, olyan tragédiákat mondanak el, amiket eddig nem osztottak meg a közösséggel. Zömében nők vannak, húsz százalék a férfi, aki megjelenik. Újabban kezdtük el a férfiaknak szóló teakocsmát, egy újságíró jön le Pestről, és kiscsoportos beszélgetések alakulnak ki. Reméljük, egyre többen lesznek. Tehát ez a „beszélgessünk egymással” mozgalom azt tűzte ki célul, hogy értékeket adhassunk át nekik, és ők maguk is értékesnek érezhessék magukat.”

 

Gondosan őrzik a legsikerültebb alkotásokat
 
 
Ösztöndíjas családok
 
Az immár jelentős tapasztalatokkal bíró alapítvány saját emberei mellett igyekszik egyre több önkéntest is bevonni a munkába. A pedagógusok, gyógypedagógusok, szociológiával, kulturális antropológiával foglalkozók számára „a cigánytelep” – udvariasabb műszóval: „a szegregátum” fantasztikus terep, ahol gyakorlóhelyként az elméletben megtanultakat próbálják a gyakorlatban alkalmazni. Mindenekelőtt integrációs helyzeteket kell teremteni. Például a cigánygyerekeket be kell vinni a többségi társadalomba, hogy megtanulhassák azokat a kommunikációs, magatartási, metakommunikációs dolgokat, amelyek hiánya miatt kirekesztik őket. Például megtanulják egy idegen emberrel fölvenni a kapcsolatot, hogy miként kell menni az utcán, viselkedni bármilyen közösségi térben. A másik lehetőség, hogy ott, abban a szegregátumban teremtsenek olyan szituációkat, amelyek alkalmasak az integrációs képességek fejlesztésére.

Sikeres eszköznek bizonyul az úgynevezett társasjáték-pedagógia. Ugyanis ezek a gyerekek, akik az iskolában a „frontális” oktatási módszerekkel nem vonhatóak be a tanulásba, logikai játékokkal képesek órákon keresztül foglalkozni. Ezek beemelhetők a közösségbe, a fiatal felnőttek is szívesen játsszák. Fantasztikus sikerélmény, ha egy-egy játékban akár az alapítványnál önkénteskedő egyetemistákat is megverik, olyanok, akik egyébként matematikából bukásra állnak. Az alapítvány másfél éve foglalkozik ezzel, komoly játékgyűjteménye van. Azon dolgoznak, hogy az iskolák is beemeljék ezeket a délutáni tevékenységekbe. A tanulmányi eredményeken már érződik ennek jótékony hatása, hiszen azokat a képességeket fejleszti, amelyek minden tantárgynál szükségesek.

Toldon bebizonyosodott, hogy egy internetes pont létesítésének köszönhetően a közösség számára kinyílt a világ. Igaz, e „digitális tudásnak” megvannak a veszélyei is. Van olyan lánygyermek, akit a mamája nem egyszerűen „kitett az országútra” prostituálódni, hanem mindketten a Facebookot használva kínálták magukat.

Ma már van a toldi asszonyoknak Facebook-oldala, amit ők töltenek föl tartalommal, ők maguk próbálnak róluk szóló rövid híreket, riportokat, fotókat feltölteni, megosztani. Működik egy online tanulás-támogatási program, ami a számítógép miatt külön élvezet a gyermekek számára, Bevezették azt is, hogy a Skype-on keresztül próbálnak számukra baráti kapcsolatot teremteni. Kialakultak tanulópárok, egy órarend szerint a toldi gyerek leül a számítógép mellé, és kapcsolatba lép budapesti párjával, együtt gyakorolnak, együtt oldják meg a házi feladatokat. Az önkéntesség új teret nyit a pestiek számára is, hiszen beszélgetnek, kialakul a kölcsönös bizalom, a pesti gyerek leutazik Toldra, hogy személyesebbé váljon a kapcsolatuk.

Van az alapítványnak egy ösztöndíj programja, amihez magánemberek adják össze a pénzt. Hátrányos helyzetű gyerekek kaphatják, akiknek a szülei nem végeztek nyolc osztálynál többet, ahol a családból hiányzik a tanulási motiváció. Tízezer forintot kapnak ezek a gyerekek, ami a 22800 forintos szociális segéllyel együtt, már jelentősebb családi pótlékot képez. Nem kell hozzá ötös tanulónak lenni, a legjobbnak kell lenni a közösségben. Toldon ötnek jár, 48 ilyen gyerekük van tizenegy településen. A gyerekeknek van egy mentoruk, aki miden hónapban konzultál az általános iskolával, hogy milyen a tanulmányi előmenetele, volt-e magatartási gond vele. Ez kicsit a család ösztöndíja is, mert a családdal kötnek szerződést, amibe bizonyos kikötéseket foglalnak. Például a hiányzásokra maximálisan odafigyelnek, s akinek a családjában előfordul lopás, rablás, egyéb bűntény, azt automatikusan kizárják. Ha minden feltétel teljesül, a hónap utolsó hetében, amikor már a napi kenyér megvásárlása is gond, akkor kapják meg a tízezer forintot. A mentorral együtt döntenek arról, hogy mire fordítják. Szép versenyhelyzet alakult ki a gyerekek között. Toldon 2,8-as átlaggal indultak, a legutóbbi tanévben már a felső tagozatos gyerekek közt is van 4,2-es eredmény.

Keserű tapasztalat viszont, hogy a leérettségizett vagy egyetemet végzett roma értelmiségiekre – kevés kivétellel – ritkán számíthatnak. Egy jóképességű toldi fiú bejutott a nagyhírű pannonhalmi gimnáziumba. Elég volt egy félévet eltöltenie a bencések elit iskolájában ahhoz, hogy megtapasztalja, mennyire másképpen is lehet élni. Amikor hazajött a karácsonyi vakációra, Nóra asszony hozta-vitte a gyermeket. És elég volt néhány otthon töltött nap ahhoz, hogy kijelentse: „Nóra néni, én nem akarok többet hazajönni!…”

Az Igazgyöngynek van egy, a 16 éven felüliekkel foglalkozó programja is. Mivel Magyarországon a 16. év a tankötelezettség felső határa, a további képzésből a gyerekek 80-90 százaléka kimarad. 18 éves korukig nem vállalhatnak munkát, képtelnek azt a követelményrendszert teljesíteni, ami a középiskolába jutáshoz szükséges. Nóra szigorúan fogalmaz: „Meggyőződésem, hogy ez a kormányzati döntés egy újabb kriminalizálódó réteget termel ki, ami nagyon veszélyes. A munkaerőpiacon ennek a rétegnek az értéke gyakorlatilag nulla. Hiába kínálunk nekik munkát, a lányok – kevés kivétellel – prostituálódnak, de van nekünk fiúnk is, aki homoszexuális, és szintén árulja magát. Nem fog eljönni dolgozni, mert ha megtapasztalja, milyen könnyen pénzhez juthat, nem fog beállni nyolc órát kapálni 30 fokos hőségben, hiszen ugyanennyit tíz perc alatt megkereshet.

 

Levendulát, sáfrányt, mesét
 

Fajátékok is készülnek a műhelyben. Sikerélmény, emberi méltóság

 

Az ebéd utáni beszélgetés után bejárjuk a telephelyet, s megbizonyosodunk arról, hogy a felnőttek körében mennyire hatékony az alapítvány által kínált „munkaterápia”. Ezeknek az asszonyoknak, férfiaknak a szemében nyoma sincs a társadalom peremére szorultak elesettségének, a munka öröme, a létüknek értelmet adó sikerélmény, emberi méltóság sugárzik a tekintetükből. Ki-ki öntudatos büszkeséggel számol be a maga napi foglalaltosságairól. Kis Richárd lelkesen magyarázza a számos család részére téli tüzelőt biztosító, főleg napraforgóhulladékból előállított biobrikett gyártásának titkait. Mohácsi Gyula önkéntes nem csak a fűtőanyag gyártásnál, hanem a kertészetben ügyködő Erikának és Rózsikának is besegít. A kéthektáros közösségi kertben főleg zöldséggel foglalkoznak, de munkaigényesebb gyógynövényeket is termesztenek. Levendula, articsóka, körömvirág terem benne. Bemutatókertjükben a fűszernövényeket tesztelik. Legújabb projetjük az „aranynál is többet érő” sáfrány termesztését célozta meg. 20-22 családnak a háza mellett már saját konyhakertje is van. Sikeres akciónak tűnik a csipkebogyó, meg a kökény őszi begyűjtése is a falu határában. Tervezik egy lekvárfőző manufaktúra, egy mezőgadasági termékeket előállító kisüzem beindítását, ami újabb munkahelyeket teremt.

Látogatásunk végén keressük fel az Igazgyöngy tevékenységek legfontosabb helyszínét, a művelődési otthont, ahol Veress Tamás földrajztanár, szűkebb szakmája szerint: tájvédő geográfus vár bennünket. Tamás ötödik éve dolgozik az alapítványnál, a közösségfejlesztés, az intézmények közötti kapcsolattartás a reszortja, de fő feladatának a teaház, a teakocsma, a „beszélgetések” szervezését tekinti. A Norvég Civil Támogatási Alap égisze alatt futtatott pogramsorozat kétéves időtartamú. „A kötetlen beszélgetések eredménye, hogy már nyitott mindenki, és meri vállalni a véleményét a másik előtt. Meghallgatják a mi véleményünket is. Már ott tartunk, hogy a hibáit mindenki tökéletesen látja, és mi próbálunk olyan ötletekkel, javaslatokkal előjönni, amik segítséget jelenthetnek a probléma megoldásában. Mindig van egy szakaszzáró projekt, ami az egész településre vonatkozik, legalább százötven főre szokott kiterjedni.”

A művelődési ház nagytermében házigazdáink rögtönzött rajzkiállítással kedveskednek. A reménység, az életöröm, a gyermeki vágyak varázslatos világa a kortárs magyar írók, költők számára is bőséges forrásnak bizonyult: Nóra asszony felkérése nyomán a toldi gyerekek színes alkotásai egy-egy mese megírására ihlették őket.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!