Roma integráció – közös felelősség
2015. 06. 24. 17:21„Nem loptunk mi csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből” – énekelte fájdalmasan szép hangon egy leányka a cigányok himnuszaként aposztrofált dalt a zsúfolásig megtelt teremben. Hallgatóságát a Székelyhídon megtartott Minőség és másság konferencia résztvevői, az Érmellék és a Berettyó-mente magyar anyanyelvű roma gyermekeit (is) oktató pedagógusok, polgármesterek, politikusok képezték. A szegregáció vagy integráció dilemmájának, a felzárkóztatás kérdésének elemzői körében az érintetteket egyetlen cigányember képviselte. Szilágyi Aladár írása.
A Minőség és másság elnevezésű konferencia résztvevői Székelyhídon
„A magyar tannyelvű elemi iskola előkészítő osztályában minden gyermek roma, az I-IV. osztályban 85 gyermek tanul, közülük 15 a magyar, az óvodába 5 magyar és 49 roma gyermek jár – ha nem esik az eső” – szőtte példaesetként mondandójába a magyarkéci helyzetet Nagy Gabriella, a margittai Horváth János Elméleti Líceum igazgatója. Mindez a demográfiai adatok jelenlegi állása alapján immár „természetesnek tűnik” – állapítom meg utólagos tájékozódásom alapján –, hiszen Magyarkécnek, ennek a Margittához tartozó falunak mintegy 1250 lakosa közül 300 a magyar református, körülbelül ugyanennyi románajkú ortodox és görög katolikus, a többiek pedig magyarul beszélő romák. Két évtized alatt a románság 21, a magyarság 32 százalékkal fogyott, a cigányság 220 százalékkal gyarapodott a faluban – így vált a maga 52 százalékával (kb. 650 lélek) abszolút többséggé.
A kéci helyzet korántsem általános, de figyelemre méltó bizonyítéka annak, mennyire égetően időszerű, sürgősen megoldandó feladat a romaoktatás kérdése. Az Érmellék és a Berettyó-mente cigánygyermekeket is oktató magyar pedagógusai Minőség és másság címmel Székelyhídon megtartott tanácskozása ezt a problematikát járta körbe, a szegregáció és/vagy integráció dilemmájának tisztázása, a romák felzárkóztatása és szocializációja érdekében.
Munkálkodjon kollektív felelősségérzet
A konferencia egyik előadója háromezerre becsülte a két bihari kistáj magyar anyanyelvű cigányságának lélekszámát. Véleményem szerint „iskolafenntartó cigányaink” (a témához lásd május 27-én megjelent, e kérdést elemző publicisztikámat: http://erdelyiriport.ro/publicisztika/iskolafenntarto-ciganyaink) legalább kétszer annyian lehetnek ebben a bihari térségben! Az Érmellék és a Berettyó-mente 17 magyar többségű vagy jelentős arányban magyar lakossággal rendelkező városában, községében – összegezve a 2011-es adatokat – mintegy 9000-en vállalták roma identitásukat, közülük 2800-an vallották anyanyelvüknek a roma nyelvet, így leszámítva az utóbbi évtizedekben hozzájuk csapódott román nyelven beszélőket, legalább hatezerre tehető a magyarul beszélő romák lélekszáma. Óvatos becslés alapján
több mint másfél ezer cigánygyermek volna „magyar nyelven tanítható” a régióban.
Figyelembe véve, hogy a két kisrégióban a 2011-es összeírások alapján a 0-19 év közötti korosztályok átlagaránya jóval meghaladja az országos átlagot, s mivel a romák „gyermekvállalási kedve” sehol nincs elkülönítve, a vizsgálatunk körébe tartozó, magyarcigány óvodáskorú és iskolaköteles tanulók száma a valóságban akár a kétezret is elérheti!
Ekkora nagyságrend mellett a felelősségünk messze túlnő az oktatási intézmények, a pedagógusok feladatkörén, társadalmi, politikai méretűvé válik. Miért ne munkáljon bennünk a kollektív felelősségérzet, akár a lelkiismeret-furdalás, hiszen – mint ez Székelyhídon többször is elhangzott – mi magunk, kisebbségbe került romániai magyarok is történelmileg felelősek vagyunk azért, hogy a magyar anyanyelvű cigány kisebbség nagy része mélyszegénységben él, hogy ilyen mértékben a társadalom peremére sodródott. Hét évtizede, a vészkorszak idején hagytuk elpusztítani a részben magyar identitást vállaló, nagy többségében a magyart anyanyelvének valló, kultúránkat oly sok értékkel gyarapító zsidóság jelentős részét, most legalább hadd hajoljunk, hadd forduljunk a mi nyelvünket még anyanyelvükként használó romák felé. Váljék „önös” szándékká: mentsük ki őket a mélyszegénység mocsarából az ő boldogulásukra és a mi hasznunkra.
„Még nem tudjuk, melyik a helyes út”
Vad Márta, a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceum igazgatója (fotó) beszámolt arról, hogy a 2007-es integrációs törvény szellemében teljesen átszervezték az osztályokat. Ötödik osztálytól kezdve a roma gyerekeket a nem roma gyerekekkel vegyítették. Ennek csak rövidtávon mutatkozott meg a hatása, némi fellendülés után csak egy-két cigány gyermek végezte el a nyolc általánost, a többiek sorra kihullottak. Az így kialakított osztályközösségek sokkal több magaviseleti problémát is jelentettek, mint azelőtt. Ezért az iskola vezetősége úgy döntött, változtatni fog. Székelyhídon általában négy vagy öt párhuzamos osztály működik. „Ezekben az osztályokban mind a magyar, mind a román tagozaton jár néhány roma gyermek. Egy-egy osztályban 4-5-6, körülbelül annyi, hogy arányuk integrációs szempontból hatékony legyen – közölte az igazgatónő –. Tudjuk bizonyítani, hogy ez így van. Ugyanakkor párhuzamosan vannak roma közösségi osztályok is. Ugyanabban az épületben, ugyanazon a folyosón, ez a megosztás él jelen pillanatban nálunk. Azok a roma gyerekek, akik az integrált oktatásban vesznek részt, szinte mind eljutnak a nyolcadik osztályig. Ez már harmadik éve folyamatosan így megy. Az idén végez a harmadik roma osztály, 14-20-as létszámmal, ahonnan ugyan sokan lemorzsolódnak, de többségük eljut a nyolcadik osztályig. Jelenleg 22 roma diákunk van, aki a líceumba jár. Nagyon örülnék annak, ha a törvényi háttér megengedné, hogy minden iskola, minden közösség saját maga dönthesse el: melyik lehetőséget választja, hogyan csoportosítsuk a gyerekeket, hogyan integráljuk, szocializáljuk őket.”
Hasonló tapasztalatokról beszélt Nagy Gabriella, a margittai Horváth János Elméleti Líceum igazgatója (fotó) is: „Egy olyan problémát boncolgatunk elméleti síkon – majd reméljük, gyakorlatban is alkalmazzuk –, amely minden jelenlévőt érint, amely nem csak a mi magyar közösségeink számára, hanem országos szinten is egy nagyon nagy megoldandó feladatot jelent. Fölmerül a kérdés: szegregáció vagy integráció? Mi Margittán mindkettőt kipróbáltuk. Még mindig nem tudjuk, melyik a helyes út. Megpróbáltunk szegregált osztályokban tanítani roma gyerekeket, az első évben nagyon jól működött. Később kezdtek kimaradozni, és a saját közösségükre jellemző »társadalmi elvárásoknak« megfelelni. A lányok nagyon fiatalon «férjhez mentek«, ami gyakran azt jelentette, hogy egyszerűen elköltöztek a jövendőbelijük családjához. Vagy különböző fegyelmi okok miatt maradoznak ki az iskolából, a szülők elmennek külföldre, a gyerekeket vagy magukkal viszik, vagy nem, hányódnak összevissza. Két éve próbáljuk az iskolába beiratkozott roma gyerekeket integrálni, minden osztályba elhelyezni néhány roma gyereket. Akkor látnám értelmét ennek, ha a nap nagy részét az iskolában tölthetnék, szervezett keretek között. Az lenne a megoldás, ha ezek a sokszorosan hátrányos helyzetű gyerekek törvényesen az előírtnál kisebb létszámú osztályokban tanulhatnának, és állami finanszírozásban megoldható after school oktatásban részesülnének. Speciális tantervet kellene a számukra kidogozni. Figyelembe kell vennünk, mekkora a fejlődés az ő esetükben, honnan, hová jutottak. Az ilyen osztályokban dolgozó pedagógusok nem tudnak olyan eredményeket felmutatni, mint akik »sztárosztályban« tanítanak. Örülünk, ha a negyedik végéig az osztály nagy része megtanul írni, olvasni, és a négy alapműveletet elvégezni. Istennek hála, pozitív példákról is be tudok számolni. Van olyan volt diákom, aki orvosi egyetemet végzett, most sebészgyakornokként dolgozik.”
Nagy Gabriella azt is fölvetette, hogy a nyolcadik osztály elvégzése után mi a megoldás? A roma gyerekek nagy része született zenei tehetség, sokan rendelkeznek kézügyességgel is. Tehát olyan lehetőséget kellene megnézni, amit a szakiskola biztosíthat – vélte az igazgató –, azt elvégezve tisztességesen meg tudnának élni, és el tudnák tartani a családjukat. Mélyszegénységből jönnek, a mélyszegénységben a szülők szocializációja sem történt meg. A legfontosabb iskolát: a „szülők iskoláját” nem járták ki. Gyakran kiskorúakként válnak szülőkké, amikor még ők is gyámolításra szorulnának. Éppen ezért kellene egy mediátor-hálózatot kiépíteni, segítő pedagógusokat alkalmazni, hogy a szülők is olyan szintre emelkedjenek, amikor már támaszai tudnak lenni a gyermekeiknek.
Nem szociális probléma, gazdasági potenciál
Béres Csaba, Székelyhíd RMDSZ-es polgármestere nem csupán ebben a minőségében szakértője a romák társadalmi beilleszkedésének. Kolozsváron szociológia és kulturális antropológia szakon tanult, államvizsga dolgozatát a székelyhídi cigányság integrációjáról írta, magiszteri disszertációjához pedig annak járt utána, hogy… a romák miként próbálják kijátszani a szociális segélyrendszert. „Sokat foglalkoztam még megválasztásom előtt a cigánykérdéssel, az ellentábor szerint »cigányszakon« végeztem, a cigányoknak fenntartott helyen. A választási kampányban az is elhangzott, hogy két feleségem és négy cigánypurdém van a cigánysoron. Azért akarok polgármester lenni, hogy eltartsam őket… Valóban, három éven keresztül kutattam a cigánysoron szociológiai és antropológiai módszerekkel az életmódjukat, szokásaikat, sőt, az a gondolat is foglalkoztatott, hogy a kutatómunka idejére közéjük költözöm, de az erre a célra megítélt ösztöndíjat végül nem kaptam meg…”
Az elöljáró elmondta, már első mandátuma idején uniós pályázatokkal, fejlesztésekkel igyekeztek elősegíteni a romák integrációját. Ezeknek az a hátulütője, hogy nem biztosíthatnak folyamatosságot. Sikeresnek bizonyult például a cserkészmozgalom beindítása a cigánygyerekek között. Elkezdtek egy-egy romaprogramot, de másfél év múlva lejárt, s mivel nem volt kontinuitása, a tevékenységet irányító asszisztens eltávozott.
„Ha elkezdünk valamit, és abbahagyjuk, többet árthatunk vele, mintha el se kezdtük volna”
– vélekedik Béres Csaba, aki felidézte az egyik igen sikeres akciójukat, az úgynevezett interetnikus tábor megszervezését. Tíz-tíz szegény családból származott román, magyar és roma gyermeket táboroztattak együtt. Hatan voltak elszállásolva egy szobába, mind a három nációból ketten-ketten, egy pedagógus felügyeletével. Sok, a szocializációhoz elengedhetetlen, hétköznapi dolgot megtanultak, a tisztálkodástól az evőeszközök használatáig, az asztali imától az együtt előadott apró jelenetekig. Valódi közösséggé formálódtak, eltűntek az előítéletek, el a bizalmatlanság, máig tartó barátságok szövődtek. „Szegénységi kultúra az övék, nekünk kell megtanítanunk őket arra, hogy másként is lehet élni – mondta a szociológusi képzettségű polgármester –. Számukra természetes, hogy mezítláb járnak, az is, ha köpnek egyet az asztal mellett. Fontos eredmény, hogy már nem kell a sarat dagasztaniuk. Megszűnt a telepek archaikus jellege, a csapások, földutak helyett járdát építettünk, már nem kell esős időben a kisebbeket a hátukon cipelniük. Önkormányzati pályázattal hangszereket vásároltunk a gyerekeknek.”
Béres Csaba szerint a legjelentősebb változás a 2000-ben megjelent, hatékony küldetést ellátó neoprotestáns felekezetek, a baptisták és a pünkösdisták tevékenységének köszönhető. Mialatt a magyar történelmi egyházak a mai napig idegenkednek a cigánymissziótól, keveset tesznek a befogadásuk érdekében, a jobbára határon túli neoprotestáns hittérítők imaházaiban az istentiszteleti alkalmakat egyre többen látogatják, lelki támaszt, gyakran élelmiszer- és ruhasegélyt, bizonyos fokú és irányú képzést is biztosítanak számukra, óvodát működtetnek. Egyébként Székelyhídon több mint kétszáz család részesül önkormányzati szociális segélyben. Ők közmunkát végeznek a segély fejében a tavaly telepített egyhektáros uborkásban, amit tovább szándékoznak fejleszteni. A polgármester úgy véli, hasonló helyzet állt elő, mint amikor a 19. században általánossá vált a tankötelezettség. A felnőtt cigányok 90 százaléka analfabéta, ezért sem várható gyors javulás a helyzetükben. „A szakmák irányába kell terelnünk a tanulókat. A többségi társadalomnak is szüksége van a kétkezi munkásokra és a jó mesteremberekre. A cigányokat nem úgy kell kezelni, mint szociális problémát, hanem mint gazdasági potenciált ” – vonta le következtetéseit.
„A helyi sikerekbe kell kapaszkodni”
Biró Rozália szenátor, a felsőház Emberjogi Bizottsága elnöke kezdeményezte azt a konferenciát, amelynek témája A roma közösség a társadalmi beilleszkedés és gettóizálás között volt. „Minden területről hívtunk szakértőket, a konferencián felszólalt egy hölgy, aki 23 éve foglalkozik a kérdéssel. Elmondta, tapasztalatai azt mutatják, hogy bár 1990 óta beszélünk róla, igazából nagyon kevés eredményt sikerült elérni. Programok, pályázatok garmadája mellett, a gyakorlatba ültetés minimális. Alig működnek azok a kapcsolatok, amik a roma közösségek vezetői és a szakminisztérium, vagy akár a roma szervezetek és parlament között kiépültek. Elmondta, amikor a roma stratégiát próbálták 2020-ig kidolgozni, őket csak az utolsó három napban kérdezték meg, javaslataikból alig került be valami a stratégia szövegébe. Annak tulajdonítja az eredménytelenséget, hogy országos szinten a roma közösség helyzetét szociális problémaként, s nem mint nemzeti, nemzetiségi kérdést próbáljuk kezelni.” Biró Rozália álláspontja szerint a roma kisebbség kérdése – kulturális, nyelvi, hagyományokbeli másságukat illetően – a magyar kisebbség közösségként felmerülő problémáinak felvetéséhez közelít. A legnagyobb gond, hogy gyakran döntenek rólunk, nélkülünk, ez fokozottabban igaz a romák esetében. A szenátor szerint elsősorban
nem mint szociális problémát, hanem mint közösséget kell őket kezelni.
Olyat, amelyiknek megvan a sajátos értékrendje, hagyománya, kultúrája. „A kisebb-nagyobb helyi sikerekbe kell belekapaszkodni, mert arra várni, hogy a nagy, országos intézmények különféle recepteket írjanak elő, és megmondják, mikor, hogyan, mit kell tenni – fölösleges.” – véli Biró Rozália.
Át kell venni a tudást
Szabó Ödön parlamenti képviselő (fotó) elmondta, egy Félixfürdőn tartott februári találkozón döntötték el, legközelebb az Érmelléken szerveznek konferenciát ebben a témakörben. Mivel a határ túloldalán, Berettyújfalu vonzáskörzetében az L. Ritók Nóra vezette Igazgyöngy Alapítvány munkatársai húsz faluban jelentős, néhol látványos eredményeket értek el a mélyszegénységben élő cigányok felzárkóztatása érdekében, felkérte a pedagógust, ossza meg tapasztalatait a székelyhídi tanácskozás résztvevőivel. „Nem tudjuk a helyzetet kezelni – jelentette ki a képviselő –. Ha egymásnak akarunk hazudni, akkor ugyanoda jutunk, mint húsz évvel ezelőtt. Jelenleg nem vagyunk felkészülve arra, hogy ezzel a kérdéssel normálisan foglalkozzunk. Különben nem itt tartanánk. Mindenki egyedül keresi a kiutat, a motiváltság hiánya előbb-utóbb mindenkit kiéget, pedagógust, polgármestert egyaránt. Az Európai Unió által finanszírozott programoknak eddig szinte semmi hatékonysága nem volt. Azon gondolkozunk, hogy jogi keretbe helyezzük ezt az egész problematikát, olyan keretet adjunk neki, ami a megoldásokhoz vezet. Források eddig is voltak, ezután is lesznek. Mivel határon innen és határon túl hasonló a helyzet, a gondjaink azonosak, egy, a határokon átnyúló, közös program működtetésére akár az eddigieknél nagyobb támogatást is nyerhetünk uniós alapokból. A tudást át kell venni, ez a konferencia is ezt a célt szolgálja. Önkormányzatoknak és iskoláknak, pedagógusoknak és szülőknek, a nem roma többségnek és roma közösségnek össze kell fognia. Az általunk kezdeményezett felzárkóztatási program mellé kell rendelni egy intézményi hátteret, amely ezt a rendszert telepíteni tudja erre a térségre. Jó szakemberállománnyal rendelkezünk, olyanokkal, akik át tudják venni ezt a »határon túlról érkező« tudást, tapasztalatot.
Messze nem elegendő önkénteseket foglalkoztatni,
a program munkatársait meg kell fizetni. Meg kell győzni az önkormányzatokat, civil szervezeteinket, a szociális háló működtetőit, egyházainkat, és partnerré kell tenni magát a roma közösséget is. A roma közösséget, de elsősorban a többségi közösséget, hiszen annak legalább annyira érdeke a roma integráció, mint nekik maguknak. Ne várjuk el ettől a programtól, hogy máról holnapra, néhány év alatt integrált közösséget teremthetünk. Ez nem érhető el egyetlen választási vagy oktatási ciklus alatt. Egyébként olyan sokat foglalkozom ezzel a kérdéssel, hogy – a pálya szélén hitetlenkedők szerint – akár cigányvajdának is elszegődhetnék… A felzárkóztatást tartom a legfontosabbnak. Felzárkóztatni érzelmileg, tudásban, anyagilag, társadalmilag integrálni. Külön templomba járunk, külön osztályba, külön ügyosztály foglalkozik az önkormányzatok szintjén a szociális problémákkal, külön referensük van. Ha egy templomban megjelennek a romák, elmaradoznak a magyar hívek, Elvárnánk, hogy megvalósuljon a mielőbbi integráció, de közben minden téren a különválást segítjük elő.”
„Átélik az alkotás örömét”
L. Ritók Nóra (fotó) vetítéssel gazdagon illusztrált előadásában elmondta, 16 éve hozták létre az Igazgyöngy Alapítványt a berettyóújfalui kistérségben, először azzal a szándékkal, hogy egy olyan iskolát hozzak létre, amelyik a halmozottan hátrányos helyzetű és a roma gyerekekhez szól. „Hat éve felismertem, a jó iskola sem fogja soha megoldani a mélyszegénységben élő romák integrációját. Az alapítvány egy olyan integrációs modellt szervez, amelyik Told településen és még 16 faluban tevékenykedik. Három fő területen dolgozunk az integrációért: az egyik az oktatás, a másik a családgondozás, az önfenntartási képesség fejlesztése, a harmadik az, hogy az egész épüljön bele az állami rendszerbe, az intézmények között legyen valós együttműködés, ami mind a romák integrációja felé mutat. A szociális helyzetet nem lehet a romakérdésről leválasztani. A gyerekek visszamaradottsága, lassú fejlődése abból adódik, hogy a fehérje, a hús, a tejtermékek, a vitaminok hiányoznak ezeknek a családoknak az asztaláról. Ezeknek a hiányoknak a hatása már magzati korban is érződik, s végig jelen van az idegrendszeri fejlődésben. A szocializálódás hiányából adódik, hogy az anyukák nem tudnak olvasni, nem tudnak mesélni, az oktatási rendszer azokra a tudásokra építene rá, amit a családból hoznak a gyerekek, de nincs semmilyen kapaszkodó.”
Az általuk működtetett iskolatípus egy iskola utáni tevékenység. Nem tanítanak klasszikus értelemben olvasást, írást, számtant. Lényeges a vizuális nevelés, a rajznak kiemelt szerepet szánnak. „Van valami, ami minden gyereknek nagyon fontos. Komoly összpontosítást kíván a gyerek részéről, ha a kezébe vesz egy színes ceruzát, rajzol, fest. A művészeti tevékenységet egy olyan fejlesztési folyamatba helyezzük, ami nem csak a tudás átadását, hanem egy fontos területet érint: a szociális kompetenciákat. Az integrációs képességekre, az önbecsülés, önbizalom, identitás, együttműködés készségére nem csak a kisebbségi, hanem a többségi csoportoknak is szüksége van. Hogy ezek a gyerekek tudjanak együtt dolgozni, és ha megtanulnak együttműködni, felnőttként is képesek lesznek erre. A mi pedagógiai álláspontunk egyértelműen az integráció, az együttnevelésben gondolkodunk: együtt tanulják meg azokat a kommunikációs és viselkedési formákat, amelyekben el tudják viselni, és meg tudják érteni egymást. Azokat a kommunikációs helyzeteket kell megteremteni a gyerekek között, amelyekben játékszerűen, élményszerűen tudják felépíteni az együttlétet.”
L. Ritók Nóra bizonyára nem árult el újdonságot pedagógus hallgatósága számára, amikor a verbális kommunikáció mellett lényegesnek vélte a zenei kommunikáció, a hangok, ritmus elemeit. Kiemelten fontosak a taktilis élmények is, az anyagok megismerése, a tárgyak megformázása. Élményszerű órák tartására ösztönözte partiumi kollégáit. „Ahol mindig történik valami, olyan vonzóvá válhat, olyan élményeket kínálhat az iskola, melyek hatására a gyermek arra törekszik, nehogy kimaradjon, lemaradjon valamiről. Amit fölolvasunk nekik, azt elfelejtik, amit látnak a munkafüzetben, azt néhány százalékuk megjegyzi, de amit ők maguk alkotnak, hoznak létre, amiben sikerélményük van, amiben átélik az alkotás örömét, azt biztosan megtanulják. Bevésődik náluk.”
Az iskola önmagában nem elég
Alapítványuk integrációs koncepciója messze túlmutat az iskola, az oktatás szerepén. Akcióik indulásakor egy Biharkeresztes melletti zsákfaluban, a zömében mélyszegénységben élő cigányok lakta Toldon kezdték kialakítani azt az innovációkban is bővelkedő modellt, melynek köszönhetően a média gyakran mintafaluként emlegeti az isten háta mögötti települést.
Az Igazgyöngy Alapítvány bemutatkozása a Biharkeresztes Expón
„Mi vagyunk a felelősek, mert a többségi társadalomba nem akarjuk befogadni őket. Ők is felelősek, de a mi felelősségünk sokkal nagyobb amiatt, hogy olyanok, amilyenek. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy mi tettük őket ilyenné. Azokkal a rossz politikai döntésekkel és társadalmi folyamatokkal, amikor nem vettük figyelembe a realitásokat, a sztereotípiák rabjai lettünk. Én nem cigányként és nem mélyszegénységben szocializálódva, nem tudom meghatározni az integráció útját. Az egy dölyfös álláspont, hogy »mi tudjuk, nektek hogyan kellene élnetek, nektek, akik generációk óta mélyszegénységben éltek«. Nekünk, »mindentudóknak« figyelembe kell vennünk, hogy
a sikeres integráció csak a két fél tudásából épülhet fel,
amiben benne van annak az analfabéta roma asszonynak a tudása is, ami egy speciális tudás, ami a túlélést szolgálja. Kitaláltuk, mi a művészethez értünk igazán, és a gyerekeknek a rajzaihoz. A rajzokat hazaviszik, odaadják az anyukáknak, akik elkezdik kihímezni a gyerekek rajzainak egy-egy kiemelt motívumát. Több asszonyt megtanítottunk hímezni, varrni. Egy olyan műhely kezd kialakulni, amelyik munkahely-beruházásnak tekinthető, 55 asszonynak biztosít munkát. Dolgoznak, és fizetést kapnak érte. A hímzéseket megpróbáljuk értékesíteni. Több projektünk is működik, a kertészet, a számos család számára téli tüzelőt biztosító, mezőgazdasági hulladékot feldolgozó biobrikett program. A legújabb projekt az apukáknak szól: van egy asztalosműhelyünk, megtanítottuk őket arra, hogyan kell dolgozni, fadobozokat gyártanak, amiket az anyukák a gyerekrajzok alapján kifestenek. Az alkotást vittük be ebbe a közösségbe, és próbáljuk a kézművességgel azokat az alapokat megteremteni, amikből szerényen megélhetnek. Mi nem csak az iskolában akarjuk a gyerekeket fejleszteni, hanem bevonjuk a családot, a közösséget is, mert a közösséget szeretnénk képessé tenni arra, hogy a gyerekeiket támogassák. Ez az az innováció, amit jó lenne, ha átadhatnánk másoknak is, akik hasonló gondokkal küszködnek. Ez az az együttműködési rendszer, amiben be tudjuk fogni a családot, a közösséget. Ha a család és a közösség támogat engem, mint pedagógust, akkor sikeres vagyok, akkor nem fog lemorzsolódni a gyerek, el fogja végezni a nyolc osztályt, és szakmát is tanul. Az alkotással megszereti a gyerek a tanulást, motiváltabbá válik, az örömteli tevékenység a pedagógus számára is örömöt kínál. Az a fontos, hogy jól érezzük magunkat. Önmagában az iskola nem fogja megoldani a mélyszegénységben élő romák integrációját. Muszáj nyitni, szélesre kell tárni az iskola kapuját, bevonni a közösséget is az intézménybe.”
Fotók: Borsi Balázs
Illusztrációk: Igazgyöngy Alapítvány
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
