A tovább élő Iosif Vulcan-modell
2015. 07. 05. 10:23Alapításának 150 éves évfordulóját ünnepelte június végén a nagyváradi Familia folyóirat. Az 1865-ben Iosif Vulcan jóvoltából Pesten napvilágot látott lap történetének főszereplőiről és korszakairól Szilágyi Aladár kérdezte a szépirodalmi periodikát több mint 25 éve vezető IOAN MOLDOVANT.
Ioan Moldovan szerkesztőségi asztalánál. Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter
Ionică, Te az „echinoxisták”, a kolozsvári egyetemi diáklap költőinek második hullámával érkeztél az irodalomba, s az úgynevezett „nyolcvanasok nemzedéke” (a 80-as években debütálók) tagjaként tartanak számon. Három versköteted és számos folyóiratban közöld versed, kritikád ellenére elég nagy késedelemmel – 13 évi tanárkodás után – értél révbe Nagybányáról Nagyváradra kerülve, a Familia szerkesztőségébe. Mi ennek a kései lehorgonyzásnak a magyarázata?
Akkoriban egy tanulmányait befejező fiatalember nem válogathatott, kötelező volt azt az állást elfoglalnia, ahová „repartizálták”. De szabad tanári katedrák csak az ország távoli, eldugott sarkaiban voltak, mert a nagyobb városokbeli posztokat már elfoglalták, vagy azok számára tartogatták, akik a rendszer protezsáltjai voltak. Bár évfolyamelső lettem, így kerültem Máramarosba, Kapnikbányára román-latin szakos tanárnak. Friss házasokként érkeztünk oda, s mivel a feleségem nagybányai volt, nem jelentett számunkra megpróbáltatást a bányatelepi tanárkodás. Néhány év múltán közelebb kerültünk a megyeszékhelyhez, Felsőbányára, majd újabb évek elteltével sikerült bejutnunk Nagybányára. Bár már több kötetes költő voltam, mindig ott kellett élnem, ahová a „történelem küldött”. Bevallom, fiatalok lévén nem jelentett számunkra nehézséget a beilleszkedés, hiszen Máramaros fővárosában csodálatos emberekkel, írókkal, művészekkel barátkozunk össze, a helyi irodalmi kör tagjaként részt vettem a város pezsgő kulturális életében. Persze, minden magára adó íróembernek az a szíve vágya, hogy bekerülhessen egy irodalmi lap szerkesztőségébe. Neszét vettem, hogy megürült egy poszt a nagyhírű Familia redakciójában, önjelöltként szerencsét próbáltam Nagyváradon. Esélytelennek tartottam magam, lépésemet inkább jó kis heccnek szántam, nem reménykedtem abban, hogy az álmom valósággá válhat, bár már többször publikáltam a folyóiratban, s egy volt egyetemi kollegám, Ion Simuţ már évek óta a szerkesztőség tagja volt. A lap akkori főszerkesztő-helyettese, Dumitru Chirilă viszont kedvezően fogadta jelentkezésemet. Azonnal Váradra hívott, bemutatott a helyi pártszerveknek és az adminisztráció korifeusainak. Az elvtársak – egyebek mellett –
arról faggattak, hogy… miért viselek szakállt, netán az északi Nagybánya „nyugatabbra van”, mint Nagyvárad?
A főszerkesztő-helyettes értette a célzást, s emlékeztette az éber elvtársakat arra, hogy a szakállviselet a Familia berkeiben is divatozik. Örömömre, végül mindenki áldását adta, és 1989. áprilisában elfoglalhattam helyemet a redakcióban. Természetesen az ideje javát Bukarestben múlató főszerkesztőnek, Alexandru Andriţoiunak is rá kellett bólintania a helyettese javaslatára.
Milyen feladatkört bíztak rád?
A kritikai rovat munkatársa lettem, persze soros szerkesztőként korrektúráztam, tisztafejként, nyomdai lapszámfelelősként tevékenykedtem, ahogy kellett. Akár kollegáimnak, nekem is be kellett járnom a megyét, az országot, hirdetések, reklámok begyűjtése érdekében, a lap szerény bevételeit növelendő.
Kik dolgoztak ez idő tájt a szerkesztőségben?
Gyakorlatilag a már említett főszerkesztő-helyettes, Dumitru Chirilă vezette a csapatot, hiszen a főszerkesztő, Alexandru Andriţoiu jobbára csak rendszeres vidéki portyái során tévedt Nagyváradra. Népszerű trubadúr volt, váradi időzései alatt a társasági élet, a mondén mulatságok főszereplője. Bár már betegeskedett, de még elértem elődöm, a sajnálatosan hamar elhunyt Vasile Spoială jelenlétét – az ő asztalát örököltem. Mint már említettem, együtt dolgoztam Ion Simuţ egykori diáktársammal, a jeles kritikussal és irodalomtörténésszel, illetve egy kitűnő esszéíróval Crăciun Bejannal.
Engem a 60-as évek második felében ért az a megtiszteltetés, hogy – Horváth Imre révén – a váradi irodalmi és kávéházi élet két emblematikus figurája: az íróként is, dandyként is elegáns Vasile Spoială, illetve a Nagyúr, a kitűnő Kafka-monográfia szerzője, Radu Enescu vonzáskörébe kerülhettem. Enescut nem említetted…
Radu Enescu, aki 1966 és 1987 között volt a Familia főszerkesztő-helyettese, Váradra jövetelem idejére már nyugalomba vonult. De naponta bejárt a szerkesztőségbe, továbbra is rendszeresen közölt a lapban, addig, amíg az 1989 szeptemberében a Szabad Európa Rádióban világgá kürtölt tiltakozó levele miatt – melyben a végnapjait élő diktatúra által üldözött írók védelmére kelt –, némaságra nem ítélték. Ki tudja, milyen végzetessé vált volna a sorsa, ha nem következik be hamarosan a diktatúra bukása?…
Napjainkban 150. születésnapját ünneplő lapotok históriáját öt szakaszra osztja az irodalomtörténet. Az első sorozat az alapító Iosif Vulcan nevéhez fűződik, a következő három a Familiát háromszor újraélesztő Mihai G. Samarineanu személyéhez kötődik. Végül a lap 100. évfordulójától, 1965-tól kezdődően, az újraalapító Alexandru Andriţoiunak köszönhetően, ezt a máig tartó periódust Andriţoiu-sorozatként aposztrofálják. Remélem, nem tartod túlzott akríbiának, ha rákérdezek: nem volna-e helyes az 1990 utáni, poszt-Andriţoiu időszakot hatodik sorozatként, „Moldovan-sorozat”-nak emlegetni, elvégre akkor te kerültél a Familia élére?
Ez az általad javasolt, hiúságomat legyezgető, nevemhez kötődő leválasztás büszkeséggel tölthetne el… ’90 januárjában valóban napirendre került egy új sorozat beindításának a kérdése, végül mi, a szerkesztőség tagjai, egyetértettünk abban, hogy semmi nem indokolja az ötödik sorozat félbeszakítását és egy hatodiknak a beindítását – annak ellenére, hogy 89-90 fordulóján gyökeres politikai-társadalmi váltás következett be Romániában. Visszatekintve 1965-ig, megállapítottuk, hogy a lap erre a három és fél évtizedre jellemző magas színvonala, kulturális és szellemi teljesítménye „nem sérti” a mi személyes hiúságunkat, az új éra embereinek ambícióit… Ellenkezőleg,
eldöntöttük, hogy folytatói leszünk az Andriţoiu-sorozat örökségének.
Andriţoiu, a kitűnő költő – udvari bárdként – bár habozás nélkül tett eleget a korszak ideológiai elvárásainak, igen jó folyóirat-irányítónak bizonyult, hiszen már induláskor számos élenjáró irodalmárt sikerült a lap mellé sorakoztatnia a kor szellemi elitjéből; mi több: volt bátorsága néhány, a börtönből frissen szabadult írót is megnyernie a Familia számára.
Kiállítással, koncerttel, könyvbemutatóval ünnepelték az évfordulót
Engedd meg, hogy még néhány gondolat erejéig maradjunk a lapszakaszolás – számomra kissé mesterkéltnek tűnő – kérdéskörénél. Remélem, nem véled túlzásnak, ha megállapítom: az öt Familia voltaképpen három volt. Igen, igen, megőrződött a neve, átöröklődtek bizonyos alapeszméi, bizonyos célkitűzései, de annyira eltérő koncepció mentén, annyira más formátumban, más szerkezettel és tartalommal jelentek meg, hogy azonos nevük ellenére mindegyüket akár más-más orgánumnak tekinthetnők.
Persze, a Familia mindegyik újbóli megjelenése, „avatárja”, sajátos identitással, szerepkörrel, felépítéssel, szubsztanciával bírt. Egyféle volt a Vulcan-sorozat, amelyik a korszak történelmének, a kor kulturális és politikai körülményeinek adózott, más típusú folyóirat a két világháború közötti Familia, Samarineanu három sorozata, melyek közül egyik sem volt hosszú életű, és teljesen más a centenárium alkalmával beindult Andriţoiu-sorozat. Természetesen a kontinuitás eszméjét nem hanyagolhatjuk el, hiszen folytonosságának az alapja az, hogy ennek a váradi, bihari térségnek a kulturális életét tükrözte, szolgálta, egyaránt nyitottan a nemzeti, illetve az egyetemes spácium irányába. A Iosif Vulcan-modell tovább élt mind az öt sorozatban, abban a vonatkozásban, hogy egy olyan folyóiratnak, mint a Familia, komoly, megbízható intézménnyé kell válnia, mely – a kritikai szellem jegyében – az irodalmi értékek támogatását és felmutatását hivatott szolgálni. A Vulcan-sorozat szellemisége toleránsabb és nagylelkűbb volt, mint a későbbi, rigurózusabb, igényesebb sorozatok. Főleg az utolsó, az Andriţoiu-féle Familia vált a kritikai szellemiség hordozójává.
A nagy kezdeményező, a „belletrisztikai és társasági lap” beindítója, Iosif Vulcan egy olyan magazint jelentett meg, amelyik túllépett egy szépirodalmi lap keretein, enciklopédikus jelleget kölcsönözve a Familiának. Abból a meggondolásból, hogy átvegye az akkoriban még alig létező román intézmények szerepét. Számos érdeme közül az egyik legfontosabb az volt, hogy a „férfiintelligencia” mellett a szépnemet is sikerült bevonnia a lap gravitációs terébe, olvasóként és szerzőként egyaránt. A korszak referenciaértékű orgánumává nőtte ki magát. Ennek ellenére – kellő objektivitással szemlélve – ugye megállapítható, hogy a kor remekműveinek közlése mellett túl sok kompromisszumot kötött a középszerűség érvényesülése tekintetében?
A középszerűség egy olyan tény, amit nem lehet letagadni. Minden további periódusban is kimutatható, sokkalta kevésbé az utolsó, az ötödik sorozat hasábjain. De ez a nagyvonalú nyitás szerves részét képezte a Vulcan-féle lap programjának. A nők helyzete, az emancipáció kérdése iránti érdeklődés, a család kultusza a felvilágosodás korából átvett örökség volt. A középszerűség nem csupán a kezdeti, hanem a későbbi időszakokra is árnyékot vetett. Ez részint annak tudható be, hogy a mindenkori főszerkesztő képtelen volt folyamatosan értékes, igényes szerzőket toborozni. A dilettantizmus minden korban agresszív volt, az értékek megkülönböztetése, rostálása nem lehetett mindig eredményes.
Iosif Vulcan a nemzeti eszme és az európaiság közötti egyensúly megtartásának a híve volt. Önmagát, illetve lapját kezdettől fogva „apolitikusnak” nyilvánította. Mérsékelt, gyakran öncenzurázott politikájának gyakorlása mellett, elég nagy spáciumot biztosított a többé vagy kevésbé fontos politikai, társadalmi, kulturális eseményeknek, minden, románok lakta országrész, régió vonatkozásában. Így közzé tett szövegei, hírei inkább referáló jellegűek voltak, ritkán biztosított helyet azok kommentálása, véleményezése számára. Már-már közmondásos óvatossága késztette arra, hogy – például – a memorandisták nagy port felkavaró 1894-es perének idején hallgatásba burkolózzon?
Éppen ennek az eseménynek az elkendőzése jelzi, hogy mennyire elsőrendű feladatnak tartotta a folyóirat folyamatos megjelenésének a biztosítását, nehogy a cenzúra betiltsa a lapot. Kénytelen-kelletlen nem nyilvánított közvetlen véleményt, és többnyire elhallgatta olvasótábora előtt az ilyen jellegű politikai konfliktusokat. Inkább a kulturális élet eseményeivel, a közművelődési egyesületek tevékenységével foglalkozott. És olykor-olykor ezt a fátylat föllebbentve, a politikai dimenzió realitásait is fölvillantotta a románok helyzetét illetően.
Ez az angyali türelemmel megáldott szerkesztő ritkán vonta össze a szemöldökét. Csupán olyankor váltott át dörgedelemre, ha nagyon beborult az ég a lap fölött. Olyanokat írt, hogy „a mi közönségünk örökké közömbös marad a nemzeti törekvések iránt”, vagy „a román közönség kegyetlen közönyét” hánytorgatta fel. E kérdés mentén hadd ugorjunk egy bő évszázadot: mennyire időszerűek napjainkban a nagy előd keserű megállapításai – főleg ha a 90-es évek első felének minden kulturális lapját sújtó médiaválságra gondolunk?
Az olvasóközönség-válság épp olyan valóság, mint az ő korában. Iosif Vulcan lamentációját akár a magunk sirámának is tekinthetjük. Olyan sok jele van a nagyközönség közönyének, a kultúra iránti érdektelenségének, a kulturális cselekvéssel szemben megnyilvánuló értetlenségének, mintha nem zajlott volna le népünk fölött az egész történelem. Létezik egy általános, egy átlagos publikum, amelynek vegyi összetételében
a magas kultúra iránt érdeklődők csoportja viszonylag szerény töredéket képez.
Akkor is, most is, az átlagembert közvetlenül a hétköznapi gondok, a napi megélhetés biztosítása foglalkoztatta. Vajmi ritkán vált a kulturális események résztvevőjévé, az irodalmi lapok állandó olvasója fehér holló volt akkoriban, és ma is az.
Jobbára a szerzők és a szerkesztők egymást olvassák, egymás lapjait…
Valóban, úgyszólván az irodalmárok szűk rétege képezi az állandó, a megbízható olvasótábort. Napjainkban amiatt is gyérül azoknak a közössége, akik a kezükbe veszik a folyóiratokat, mert szinte minden lapnak – korlátlanul – elérhető az internetes változata is.
Térjünk vissza a Familia távolabbi múltjához. A két világháború között két nekifutással újraélesztett, 1926-1929, illetve 1934-1940 közötti sorozat egy lelkes „jövevény”, Mihai G. Samarineanu nevéhez fűződik. A makedón felmenőkkel is bíró Vulcant a Dunától délre fekvő makedón földön született aromán ivadék követte… Mi a magyarázata annak, hogy a második Samarineanu éra sokkal eredményesebbnek bizonyult, mint az első, hogy a legjelesebb irodalmárokat sikerült foglalkoztatnia?
Ennek történelmi okai vannak. 1918-ban az egyesülést követően az identitástudatban minőségi változás következett be. A megvalósult nemzeti egység tudata lelkesítette a románságot, s az általuk lakott régiók közötti határok eltűntével bárhonnan, bárki akadálytalanul válhatott a Familia külső munkatársává. Ennek a konjunktúrának a gyümölcsei jobbára a második periódusban értek be. Ráadásul Samarineanu új koncepciót dolgozott ki az irodalmi lap rendeltetését illetően. A minőségi változás receptje egyszerű: sikeres szerkesztői politikájának köszönhetően lapja köré toborozta a kor legjelesebb költőit, íróit, kritikusait. Ezzel magyarázható, hogy a folyóirat olyan szerzőkkel büszkélkedhetett, mint Mircea Eliade, Eugen Ionescu, Constantin Noica, Panait Istrati vagy Lucian Blaga.
Több mint negyedszázada vezeti a nagyváradi irodalmi folyóiratot
Samarineanu egyik fontos gesztusa volt, amikor körkérdést intézett a román és a magyar írótársadalomhoz a két nép kulturális közeledésének lehetőségeit illetően. Mind a két oldalról sokan – köztük a román és a magyar literatúra legjelesebbjei – válaszoltak a Familia ankétjára, és ezt követően a lap szinte minden számában közölt fordításokat a kortárs magyar irodalomból. Moldovan szomszéd, mi a véleményed, nem „találkozhatnánk” mi is egymással – évente legalább egyszer-kétszer – lapjaink, a Familia és a Várad hasábjain?
Akár hetente is találkozhatnánk… Emlékszem, hogy a kommunista érában, akár Váradon, akár más városban mi, értelmiségiek, gyakrabban összejöttünk, jobban kommunikáltunk egymással, akár a kávéházakban, akár az irodalmi körökben vagy a folyóiratok hasábjain. Gyakoriak voltak és magától értetődőek ezek, talán jobban fűtött bennünket az emberi közeledés melegsége. ’90 után elszigetelődtünk egymástól, az egymástól eltávolító ideák váltak uralkodóvá. Ez a románok és magyarok közötti szakadék nem csupán és nem elsősorban az írók mikrotársadalmában mutatkozott meg, minden területen, a politikában, az iskolában, a társadalmi életben megjelent. Régóta tartó és friss frusztrációk, felszínre törő ellentétek, egymást követő politikai-társadalmi válságok, megvalósíthatónak tűnő reménységek széthullása stb., stb., vezetett ehhez az állapothoz. De visszatérve a kérdésedre: számotokra is, számunkra is áldásos volna – nem, nem csupán a kávéházi beszélgetések hasznos voltára gondolok –, ha kölcsönösen, rendszeresebben fordítanánk egymást. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy
mi, románok jobban ismerjük az angol, a német, a tengerentúli irodalmat, mint közvetlen szomszédainkét.
Jómagam 1964-ben, a Familia újraindulása előtt egy esztendővel kerültem Nagyváradra. Megismerkedhettem a román irodalmi-kávéházi élet néhány emblematikus alakjával, a nagyúr Radu Enescuval, a sziporkázó elméjű Gheorghe Grigurcuval; Vasile Spoială, a mindenben elegáns novellista baráti köre metszette a miénket. Még a Váradon ritkábban forgolódó főszerkesztő, Alexandru Andriţoiu szűkebb társaságával is volt szerencsém együtt múlatni az időt, és… együtt mulatni… Milyen ember volt ő, a rendkívül tehetséges poéta, aki amellett, hogy nem átallott kommunista udvari költőként jeleskedni, már lapja indításakor volt bátorsága a lap gravitációs terébe fogadni a börtönök mélyéről, lágerekből frissen szabadult, addig tiltott írókat?
Nem volt lehetőségem közelebbről megismerni őt, hiszen én csak ’89 tavaszán kerültem a laphoz, de kollegáim sokat meséltek viselt vagy nem viselt dolgairól. Nem titkolták szolgalelkűségét sem, melyet megannyi politikai, ideológiai megrendelésre gyártott versével bizonyított…
…Miközben formai igényességével, költői nyelvezetének cizelláltságával messze fölülmúlta a rezsim többi hivatásos bárdját…
Igen, mert Andriţoiu rendkívül iskolázott, rafinált poéta volt, a francia költészet jó ismerője, egy rendkívül vonzó stílusú trubadúr. Költészetének java nem fertőződött meg a lakájszellemtől. Ráadásul derűs, nagylelkű ember volt, született diplomata, aki képes volt a hatalommal is egyezkedni, de az író kartársakat, cimborákat gyakran maga köré gyűjteni legendás lakomái alkalmával. Valóságos legendárium alakult ki a személye, bacchusi szenvedélye, titkolt vagy nyílt szerelmi kapcsolatai körül. Kiszabadulva Bukarestben színészkedő neje, Aura asszony cerberusi felügyelete alól, valósággal fickándozott a provincia kínálta szabadságban.
Ami a kompromisszumkészségét illeti, a mi Domokos Gézánkra emlékeztet, aki bár szintén tagja volt a nomenklatúrának, a Kriterion igazgatójaként olyan könyveket is megjelentett, amelyekről nem hittük, hogy valaha nyomdafestéket láthatnak…
Andriţoiu elévülhetetlen érdeme, hogy olyan „börtöntöltelékeket” fogadott be a szerkesztőségbe, mint Ovidiu Cotruş és Nicolae Balotă, az értelmiségi elit számos olyan fogságból szabadult vagy némaságra ítélt tagja számára biztosított közlési lehetőséget, mint Constantin Noica, Alexandru Paleologu, Adrian Marino vagy Nicolae Steinhardt. Később – például – a minden lapból száműzött Ana Blandiananak kínált megélhetést és menedéket a lapnál. A Familia hamarosan a legolvasottabb folyóirattá vált, végül is szinte mindenki tudomásul vette „a ravaszdi Pulcinella titkát”: a lap megadta a császárnak, ami a császárnak dukált, pártkongresszust méltató vezércikktől a vezért dicsőítő ódákig, de a laptestben ott sorjázott a színvonalas, a rendkívül igényes irodalom.
Az 1965-ben újraindított Familiának mindig is erős oldalát képezte a vers-, illetve a prózarovat. De évtizedeken keresztül – a külső és belső szerzőknek hála – végül is az esszé- és kritikai rovat emelkedett a legmagasabb szintre.
Valóban, egyetlen folyóirat sem rendelkezett ennyi esszé- és tanulmányszerzővel, kritikussal, recenzenssel, mint a Familia. Beismerem: lapunk az utóbbi tizenöt-húsz év alatt messze lemaradt ezen a területen az 1990 előtti színvonalhoz képest. Nagyon fájlaljuk ezt a hiányosságunkat. Ha belegondolsz, régebben a külső szerzői elit, akár a lap akkori rovatvezetői, Gheorghe Grigurcu, Alexandru Cistelecan, vagy állandó munkatársai, mint Virgil Podoabă, Ion Simuţ – a literatúra megannyi nagy neve – biztosította ezt a szintet. 90 után viszont a folyóiratnak ez a gerincét képező része összezsugorodott. Gyakran kényszerülünk rögtönzésekre, nehezen tudunk kicsikarni egy-egy szöveget. A kritikusok, esszéírók egy része egyéb foglalatosságok után nézett, publicisztikát ír, vagy másfelé kötelezte el magát. Legtermékenyebb szerzőnk, Ion Simuţ, ugyan megmaradt a lap hűségén, de professzori munkája a váradi egyetemen szinte minden idejét lefoglalja. Az említettek mellett a kritika kritikájának is tág tere volt a lap fénykorában.
Beszélgetésünkre készültömben találomra felütöttem a Familia néhány lapszámát a 60-as, 70-es 80-as évekből. Most győződtem meg igazán arról, mennyire fontos szerepe volt a lap életében az esszéírásnak. Parafrazálva a közszájon forgó szólásmondást, némi túlzással akár azt is állíthatnók, hogy „a románok esszéírónak születtek.” Történt mindez, miközben a cenzúra éberen ügyelt, mondhatni: félt attól, hogy mi mindennel rukkol elő a lap.
A kommunista rezsim arra törekedett, hogy többszörösen bebiztosítsa magát: népes cenzorgárda ügyködött, amikor formálisan eltörölték az intézményt, az öncenzúra akkor is bőven működött, mögötte állt a mindenkori kulturális apparátus, a megyei pártbizottság, háttérben a Securitatéval… Arról nem is szólva, hogy a 80-as években már a bukaresti főhatóságok is vigyáztak az ideológiai tisztaságra, a teljes lapanyag a fővárost is megjárta. Sok álmatlan éjszakát szerezhetett nekik ez a foglalatosság, hiszen se képzettségük, se műveltségük nem volt elegendő ahhoz, hogy a gyakran rendkívül magas szintű, szimbólumokkal, metaforákkal, jelképes utalásokkal terhelt szövegeket, üzeneteket valóban megértsék. Bizarr, tragikomikus, mondhatni családias viszony alakult ki a szerzők és a cenzorok között. Cenzora válogatta, volt, aki kíméletlenül igyekezett minden gyanús szöveget kiirtani a lapból, vagy legalább alaposan meghúzni, kiherélni a szövegeket, de akadtak olyanok is, akik meglepő módon szemet hunytak olyan írások fölött, amelyek megjelenéséhez nem sok reményt fűzhettünk. Nem egyszer előfordult, hogy olyan írás, amit a Familiából kitiltottak, néhány hónap múlva egy másik folyóiratban bukkant elő, vagy fordítva, máshonnan kitiltott szövegeket mi jelentettünk meg.
Gondolom, az irodalmi sajtó felügyelőiben egyféle „horror vacui” is munkálhatott, hiszen a lapnak előbb-utóbb meg kellett jelennie, s a kitiltott anyagok helye nem maradhatott üresen…
Igen, a Familia és a többi lap mindig rendelkezett tartalék anyaggal, ami újabb gondot jelentett a cenzoroknak. Az is előfordult, hogy a pótlásként betervezett írás sem felelt meg a váradi vagy a bukaresti éberek elvárásainak, de akkoriban még akár két lapszámot is össze tudtunk volna hozni a külső munkatársak küldeményeiből. S az a gyakorlat, hogy ha az egyik folyóirat cenzorrostáján fennakadt valami, de később egy másik lap leközölte az inkriminált szöveget, jelezte, hogy mennyire ki voltunk szolgáltatva egy-egy sajtóőr jó- vagy rosszindulatának.
Azt hiszem, a váradi cenzorok egyik legnagyobb „vétsége” az volt, amikor a lap 1987 decemberi számában megjelent Nicolae Steinhardt esszéje, melyre a Szabad Európa Rádió is fölfigyelt. Mivel magyarázható, hogy a zsidó származású, börtönévei alatt ortodox hitre tért gondolkodónak, a rohi kolostor lakójának a szabadság titkairól írt vakmerő eszmefuttatása napvilágot láthatott a Familiában?
Talán azzal, hogy már nálunk is érezhetőek voltak a változások előszelei. A pártnomenklatúra keretében, a kulturális elit köreiben, de akár
a Securitate berkeiben is kialakulóban volt egy mag, amelyik – ha nem is vált disszidenssé – a változást igényelte.
Ennek is köszönhető, hogy hellyel-közzel „megbocsáthatatlan” engedmények születtek…
Végezetül ejtsünk szót a közelmúltról és a jelenről. A lap 1990. januári számából kimaradt Alexandru Andriţoiu neve. Önként vonult vissza, vagy szerkesztőségi döntés alapján szorult ki a Familia impresszumából, és kerültél te a helyére?
Igen, szerkesztőségi döntés volt, de nem valamiféle vehemens elmarasztalás, törvényszéki ítélet hangulatában. Közösen döntöttük el, hogy Andriţoiu immár nem maradhat a Familia főszerkesztője. Természetesen ő is tisztában volt a rendszerváltozás horderejével, nem tiltakozott, egyetlen gesztust sem tett a maradása érdekében. Hallgatólagosan elfogadta az új helyzetet, és csak évek múltán jelent meg újra Váradon, a Familia Napjainak rendezvényén. Nem volt könnyű döntés, jómagam napokig gyötrődtem, elfogadjam-e vagy sem a főszerkesztői megbízatást, hiszen kétségek között vergődtem: képes leszek-e egy ekkora elvárásnak eleget tenni?
Miként vészeltétek át a 90-es évek elején bekövetkezett válságot, amikor minden irodalmi lapnak az életben maradásért kellett küzdenie?
Rendkívül nehezen éltük túl, a lap volumene kisebb lett, a terjedelme összezsugorodott, gyakran összevont lapszámokat hoztunk ki. Alaposan meg kellett húznunk a nadrágszíjat, hiszen az addig jól-rosszul működő adminisztrációs, támogatási rendszer összeomlott, megszűnt az úgynevezett kötelező – a könyvtárak, kulturális intézmények számára kötelező – előfizetések rendszere. A művelődési minisztériumtól kaptunk szerény támogatást, legfőbb törekvésünk valóban a túlélés lett. Néhány évi kínlódás után a 90-es évek közepén találtuk meg a mentőövet: folyóiratunk a megyei önkormányzat alá rendelt intézménnyé vált. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult, később mintául szolgált más folyóiratok számára is.
Visszatekintve az általad vezetett Familia negyedszázadára, felsorolnál-e, két-három olyan említésre méltó eseményt, kezdeményezést, mely minden balsikeretek, félsikerek mellett jelentős mértékben öregbítette a lap népszerűségét?
Jelentős kezdeményezésnek bizonyult a Familia Könyvtára kiadványsorozat, s azon belül a „román Szokratész”-ként is aposztrofált, a kommunista érában többször elítélt gondolkodó, Petre Tuţea kéziratban fennmaradt, nagyesszé jellegű önéletrajza. A kötetet több mint százezer példányban jelentettük meg, óriási könyvsiker volt. Még egy dolgot tartok említésre méltónak, pontosabban egy máig működő rendezvénysorozatot. Dumitru Chirilă kollegánk kezdeményezte a Familia Folyóirat Napjai megtartását. 1990 óta egyetlen esztendő kivételével minden évben megismételtük. Az esemény, melyre meghívtuk a román irodalom színe-javát, igen népszerű lett. Könyvbemutatóinkat, kiállításainkat, a költészet, a próza, az esszé helyzetéről, az 1990 előtti „fiókirodalomról” megtartott tematikus kollokviumainkat élénk érdeklődés kísérte.
A Familia 150 című sajtótörténeti kiadványotok az 1990-2000 közötti időszakról alig tesz említést, 2000-rel le is áll. A ti „érátok”, a „Moldovan-sorozat” miért maradt ki a könyvből?
Lapunk történetének legjelentősebb időszaka, az 1965-tel kezdődő periódus is értékén alul szerepel a gyűjteményben. Annak megírásához legalább háromszor ekkora terjedelemre lett volna szükség. Már dolgozunk egy újabb köteten, amely a 100 éves jubileumunktól a 150 évesig elvezet.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
