Görögország: háború vagy béke

2015. 07. 03. 13:56

 

 

Külpolitikai témákban szokatlan figyelemmel és érzékenységgel követi a magyar nyelvű sajtó, hogy mi történik Görögországban: a balkáni válságban mindenki az elrettentő vagy éppen a követendő példát keresi. Számokról alig esik szó ezekben a megszólalásokban, pedig enélkül alig érthető, mi történik Európa szívében és peremén. Parászka Boróka összeállítása.

 

A görög érdekek mellett tüntetők az athéni parlament előtt

 

A héten két fontos publicisztika is megjelent a görög válsággal kapcsolatban. Tamás Gáspár Miklós a hvg.hu oldalán Alexis Tsziprasz kormányát azért méltatja, mert demokratikus (népszavazással döntene a megszorítások vállalásáról, a hitelezés feltételeiről) és mert bevándorlási-menekültügyi politikája befogadó (ellentétben több európai országéval). Iványi György Tamás Gáspár Miklóssal, és „leftist” barátaival vitatkozik, azt állítva, Görögországnak nem szabadna „a nagyobb teljesítményű népek adományaiból” fenntartania magát. Bár ironikusan Tamás Gáspár Miklós veti fel a „dologtalan görög néphez” való európai szigor (vö. „aljas imperializmus”) viszonyát, Iványi komolyan veszi, hogy itt valamiféle „népügyi” probléma lenne, és valóban kisebb és nagyobb „teljesítményű népek” fordulnak szembe egymással az Európai Unión belül. Bárhogy is nézzük, ez így egy alig fésült nacionalizmus, természetesen nem a népek teljesítménye a kérdés, hanem a gazdasági mutatók várnak összevetésre és elemzésre. 

 

Mindenkivel elszaladt a ló

 

Nemmel való szavazásra buzdító kampányplakát ragasztása. Csendesebbek az igen hívei

 

„Elképesztő” kulturális kincsei, ipara és virágzó szolgáltatóágazatai vannak Görögországnak – állítja Iványi György, ennek a kijelentésnek azonban csak egyetlen eleme igaz sajnos. A kulturális öröksége valóban felbecsülhetetlen ennek az országnak, enélkül nem is elképzelhető az európai közösség. Az ipara azonban nem hogy nem „elképesztő”, de hosszú ideje válságban van. Görögország gazdasági mutatói az utóbbi nyolc évben, tehát a gazdasági válság kezdete óta folyamatosan zuhannak. A beruházások értéke a gazdasági válság első négy évében évente 25 milliárd euróval csökkent. A munkanélküliség a teljes lakosság körében 25 százalék, a fiatalok körében 55 százalék körül alakul évek óta. Lehetne itt gazdasági fellendülés, ha akadna befektetés, erre volt is példa a 2004-es olimpiát megelőző, illetve azt követő években, 2003 és 2007 között évente 4 százalékkal nőtt a gazdaság, ennyire futotta az olimpiai lufi-iparból.

Miközben arról folyik a vita, hogy elvárhatnak-e megszorító intézkedéseket a nemzetközi pénzintézetek és az európai közösség országai Görögországtól (akár azért, mert ez a nép dologtalan, akár azért, mert nem teljesít jól) alig esik szó arról, hogy az ország csatlakozása az eurózónához milyen nehézségek árán történt, és milyen következményei voltak. Emlékeztetőül: Görögország volt az egyetlen tagország, amely gazdasági mutatói miatt 1998-ban nem tudta bevezetni az eurót, külön minisztériumot kapott a pénzügyi unió előkészítése és a maastrichti szerződés feltételeinek betartása, és csak így sikerült 2001-ben az eurózóna 12. tagjává válni.

Amint felváltotta a drachmát az euró, elkezdődött a költségvetési zsonglőrködés,

a bevételi-kiadási számok machinációja (utólag egyértelművé vált: a manipuláció fölött inkább szemet hunytak az illetékes európai szervek az eurózóna fenntartása és megerősítése érdekében).

Nem igaz tehát, hogy Görögország az európai közösség tudta nélkül, vagy akarata ellenére hagyja kezeletlenül saját gazdasági, államszervezési problémáit. Azok a problémák, amelyek itt megmutatkoznak, az eurózóna és az Unió strukturális zavarai. Mivel Görögország csatlakozása a nyolcvanas-kilencvenes években meglévő, kezeletlen gazdasági ügyek ellenére megtörtént (mert a közösség akarta az eurózóna kiterjesztését) ezért most negyedszázados gondokkal szembesül a térség és az egész Unió. Továbbá: míg a görög gazdaság hol egyértelmű, hol inkább látens bajaiból profitált több európai állam, elsősorban Németország. Miközben a kétezres évek elején folytak a költségvetési trükközések itt, aközben nőtt az ide irányuló (német, francia) tőke, bővültek a németek, franciák által elérhető kelet-európai piacok. Mindenkivel „elszaladt a ló” ekkor, a befektetőkkel, az exportőrökkel, és magukkal a görögökkel is: a bérnövekmény ebben az időszakban 50 százalékos volt.

 

A referendum: szembenézés

 

Az uniós és a görög zászló az Akropolisz lábánál

 

Kicsiben, tömörebben átélte ezt a folyamatot Románia is: csakhogy itt a gazdasági „felmelegedés” 2005-ben kezdődött és alig tartott három évet, 2008-ig. Tehát az EU-csatlakozás előtti és utáni évek jutottak nekünk. Romániában a bérnövekedés sem volt ilyen mértékű, az életszínvonal ugrás sem volt annyira jelentős mértékű, hogy ne lehessen kapitulálni az első, gazdasági megszorításokra vonatkozó felszólításoknak. Nálunk drasztikusak voltak ezek az intézkedések, viszonylag könnyen vette a társadalom (a görögországi tüntetésekhez képes mindenképp). Az azonban ma már épp Románia példáján keresztül látszik: a megszorító intézkedések a viszonylagos, rövidtávú stabilizációhoz elegendőek, közép- és hosszú távú gazdasági stratégiát már nem lehet ezekre építeni, növekedést pedig nem hoznak. Görögország utóbbi, negyedszázados történelme még ennél is riasztóbb példával szolgál: a nyolcvanas évektől több megszorító csomag is érvénybe lépett ebben az országban, és ezek után mindig nőtt az államháztartás hiánya .

Mindezeket figyelembe véve vitatkozni kell Magyari Nándor Lászlóval is, aki legutóbbi blogbejegyzésében azt állítja, hogy a görög válság „leginkább nem is gazdasági, hanem és mindenekelőtt, politikai krízis”. Fogalmazzunk úgy: politikai akarat még csak-csak van az európai közösség megteremtésére, egyben tartására, ennek a gazdasági mikéntje azonban tisztázatlan. Újra és újra fölbukkannak a tagállamok közötti érdekellentétek, és amint az Iványi-TGM vita ezt szemlélteti: csak egy leheletnyi lökés kell ahhoz, hogy nacionalista színezetet kapjon ez a szembenállás. (Görögországban is billeg ez a képlet, az Európa-kritikát felválthatja az Európa-ellenesség, ugrásra készen áll a szélsőjobb erről lásd Vári György cikkét.

A görög népszavazás megítélése szintén ellentmondásos a magyar és a nemzetközi sajtóban egyaránt. Jeroen Dijsselbloem holland pénzügyminiszter „szomorú döntésnek” nevezte a referendum kiírását, amely a tárgyalások ellehetetlenedésével jár. Sokan úgy vélik, ez a szavazás (amellyel kapcsolatban az is kérdés volt: lesz-e pénze egyáltalán megszervezni a görög kormánynak) csak Tsziprasz taktikázásának a része. Ezzel szemben az ENSZ emberjogi szakértői közleményükben arra hívták fel a figyelmet, hogy a referendum alapvető európai demokratikus intézmény, enélkül nem lehetséges a válságkezelés.

Tény, hogy

a görög költségvetés reális helyzetéről a görög állampolgári közösségnek aligha lehetett fogalma

éveken át (ismerős helyzet ez Közép-Kelet Európa-szerte). Tény, hogy a bérnövekmények következményei, a gazdasági fenntarthatóság feltételei szintén nem tudatosultak ebben a társadalomban. A jelenlegi válság, a népszavazás előtti társadalmi vita azt segíti, amelynek híján volt Görögország (is): végre körvonalazódhat egy mindenki számára elérhető, reális helyzetértékelés.

Görögország a hétvégén szembenéz azzal, amivel eddig nem. Nem biztos, hogy ez a szembenézés az európai közösségről is elmondható. Az utóbbi hetekben alig hallani arról a felelősségről, ami Európát terheli a görög válság kialakulásáért. Márpedig, ha ez az elszámolás nem történik meg, akkor Európa peremvidékén hasonló marad a kiszolgáltatottság. Igen, Romániában is. Larry Elliot a Guardianban írt cikket az eurozóna megbomlásáról: úgy fogalmazott ez lehet a század Szarajevója. Érdemes ebből a perspektívából átgondolni a kis görög „nem termelékeny” nép sorsát a következő hetekben, hónapokban.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!