Ortodox teológusból református prédikátor
2015. 08. 03. 17:16Mihai Androne galaci filozófus különös alakja az óromániai szellemi elitnek. A galaci egyetem nagytudományú tanárával Szilágyi Aladár folytatott távbeszélgetést pályafutásának fordulatairól, hitbeli szemléletének gyökeres megváltozásáról.
A galaci református templom. Püspökségnyi területű egyházközség
Első dobrudzsai etnoszportyám elején, egy dunai kompkikötőben találkoztam Nagy Endre galaci református lelkipásztorral, aki környékbeli török, illetve tatár kapcsolatait volt szíves a rendelkezésemre bocsátani. Az alkalmat kihasználva, interjút is készítettem a „püspökségnyi” szórványterület lelkészével. Ha nem sürgetett volna a ritka kompjárat – főleg beszélgetésünket befejező mondatai hallatán –, szívesen elidőztem volna néhány órát a balparton, hiszen felettébb érdekes, mondhatni, példa nélküli történettel ajándékozott meg: „Szombaton konfirmáció lesz, a konfirmandusunk egy román egyetemi tanár, aki nemrég tette le a doktorátust. Jászvásárott elvégezte a filozófiát, utána Bukarestben az ortodox teológiát, majd kapott egy ösztöndíjat Svájcba, ahol egy református lelkészcsaládnál lakott. Teljesen »megmételyezték« a kálvini tanok.”
Néhány napja egy, az interneten lappangó galaci információ emlékeztetett kilenc esztendővel ezelőtti mulasztásomra. Az újsághír szerint Mircea Eliade-szimpóziumot tartottak a Galaci Al-Dunai Egyetem Filozófia Fakultásán. Az egyik értekezés szerzője Mihai Androne egyetemi előadótanár volt. „Megvan az én emberem!” – heurékáztam egy nagyot, és azon frissiben felvettem a kapcsolatot Nagy Endre szórványlelkésszel.
Endre tiszteletes nem csak pásztoroltja elérhetőségeit bocsátotta a rendelkezésemre, hanem maximálisra szította érdeklődésemet reménybeli riportalanyom iránt: „Mihai testvérünk azóta is egyik legbuzgóbb tagja a gyülekezetnek. Egy csomó zsoltár és dicséret szövegét megtanulta magyarul, érces hangja valósággal bezengi a templomot. Minden istentiszteletünkön jelen van.”
Nem a legalkalmasabb pillantban veszem fel a kapcsolatot Androne tanár úrral (fotó), éppen hallgatóit vizsgáztatja, de biztat, hogy villanypostázzam el a kérdéseimet, ahogy véget ér a szesszió, rögtön megfogalmazza a válaszait. Nem vagyok híve az e-mail-küldeményekbe csomagolt interjúformának, hiszen a közvetlen beszélgetés hangulatát semmi se pótolhatja, de ahogy mennek a kérdések, jönnek az újabb kérdésekre ösztönző válaszok, mégis kirajzolódik számomra riportalanyom friss szellemisége, személyiségének varázsa. Előzetes információim beigazolódnak: a román értelmiségi elit egyik, számos tudományban jártas, minden spirituális értékre fogékony képviselőjét van szerencsém faggatni, akinek arculatát sajátos dimenzióval gazdagítja a „kálvinista” orientáció.
Javaslatot teszek arra, hogy vázoljuk fel fordulatos pályafutásának lényegesebb fázisait, diákéveitől kezdődően. A jászvásári Al. I. Cuza Egyetem hallgatója „indulásból” tanújelét adta sokoldalúságának, hiszen a szellemtudományok, a humianórák több ágát művelte, foglalatosságai egyaránt kiterjedtek a szemiotikára és a szociológiára, illetve a pszichológiára épp úgy, mint a pedagógiára.
„1993-ban fejeztem be tanulmányaimat a Filozófiai Fakultás történelem-filozófia szakán – idézi pályája kedetét –. Frissen diplomázott tanárként kerültem Galacra, ahol a Sf. Andrei Teológiai Szeminárium keretében gazdaságtani ismereteket, lélektant, logikát, keresztény pedagógiát és egyháztörténelmet tanítottam hat éven keresztül. A galaci tanintézményben igen igényes, komoly oktatás folyt. Katonás rend uralkodott, a hallgatók szigorú fegyelemnek voltak alávetve, bentlakásban laktak, és csak kilépővel hagyhatták el az épületet. A tanáriban a laikus professzorok sokat beszélgettek a teológiai tárgyakat előadó lelkészatyákkal, sűrű eszmecsere zajlott, könyveket cseréltünk egymással. Akkor kezdtem olvasni teológiai munkákat. A hely szellemének hála kerültem közelebb a valláshoz, egyre jobban érdekeltek a hit kérdései. Odáig jutottam, hogy elkezdtem rendszeresen tanulmányozni a szisztematikus teológia tárgykörét. Arra törekedtem, hogy a teológia tárgyát, ismereteimet átfogó rendszerbe foglaljam. Rá kellett jönnöm, mennyire szoros kapcsolat van a teológia és a filozófia között. Azóta bizonyossá vált számomra, hogy nem válhatsz jó filozófussá, ha nem rendelkezel alapos keresztény teológiai ismeretekkel, és ez fordítva is igaz: nem válhatsz jó teológussá, ha nem rendelkezel szilárd filozófiai felkészültséggel. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy az igazi filozófia az »igazhitű«, az »ortodox« keresztények teológiája. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy 1995-ben felvételire jelentkeztem a Bukaresti Teológiai Fakultásra, ahová bekerülve ortodox pasztorális teológiára szakosodtam.”
A Mihai által mondottak alapján kínálkozott számomra a kérdés: erős vallásos orientáltságának voltak-e gyermekkori, családi előzményei, netán papok is a felmenői között? Felvetésemre adott válaszából kiderül, ilyen jellegű közvetlen hatások nem érték, hivatásos katonacsaládból származik. Édesapjának nem volt kifogása fia vallásos szellemben neveltetését illetően, az édesanyja, aki templomba járó asszony volt, megtanította őt imádkozni. Alig várom, hogy rákérdezzek: miként fordulhat elő, hogy az az ortodox teológus, aki szent meggyőződése szerint annak a tudatában él, hogy »birtokában van az igazságnak«, miután véletlenül a kezébe kerül egy könyv a reformátori tanokról, elkezd kételkedni mindabban, amit addig tanult, amiben nevelkedett. Rádöbben, hogy „téves úton jár”…
„Szívesen idézem fel azt a momentumot, azt a felismerést, amelyik gyökeresen megváltoztatta az életemet. Joggal állítja a Szentírás, hogy »az Úr útjai kifürkészhetetlenek«. Utolsó éves hallgató voltam Bukarestben, az ortodox értékek feltétlen híve, Dumitru Stăniloaie akadémikus dogmatikai munkáinak megszállott tanulmányozója. (Szerk. megj.: Dumitru Stăniloaie – 1903-1993 – a 20. század legtekintélyesebb román teológusa, az ortodox dogmatika nemzetközi tekintélyű művelője volt.) Az egyetem hatalmas előcsarnokában időnként megjelent egy fiatalember, aki teológiai műveket árult. Egy alkalommal megpillantottam a könyvstandon egy elegáns borítójú, címében is »felbújtó« kötetet. Bár az én zsebemhez képest igen drága volt, habozás nélkül megvásároltam Timothy George, a Stanford Egyetem baptista teológiaprofesszorának a Reformátorok teológiája című könyvét. Azonnal elkezdtem olvasni az újkálvinista tanokat hirdető professzor munkáját a reformációt elindító Atyák alapvető hitelveiről.
Nagy meglepetéssel vettem tudomásul, mennyire mélyek, koherensek, logikusak a protestáns tanok,
hogy semmiféle »eretnekséget« nem tartalmaznak. Ellenekzőleg! Azon is mélységesen meglepődtem, hogy amit olvastam, köszönő viszonyban sem volt azzal, amit a professzoraim tanítottak a reformátori teológiáról. Kezdtem jobban beleásni magam a témába. Nem volt könnyű dolgom, hiszen rájöttem: az ortodoxia számos »igazsága« vitatható”. Egy óvatlan pillanatban még egy kényelmetlen kérdést is feltettem az egyik tanáromnak. Felháborodott »vakmerőségem« hallatán, többet nem kérdezősködtem, de sokkal óvatosabban válogattam meg az olvasmányaimat. Teljesebb tájékozódásom végett lázasan kezdtem keresni a protestáns teológiai irodalmat.
Meg sem száradt a tinta az otrodox teológián szerzett diplomáján, amikor tanulmányi ösztöndíjjal a Lausanne-i Egyetem Teológiai Fakultására iratkozott be. Azzal a céllal ment Svájcba, hogy netán a két vallás – az ortodoxia és a reformátusság – közötti kapcsolódásokat kutassa, avagy már egyértelműen a kálvinizmus felé orientálódott? – faggatózóm. – Nagy Endre tiszteletes úr egyebek mellett azt mesélte Önről, hogy egy református lelkész családja látta vendégül…
„Szerencsés egybeesés volt, annál több, inkább az Úristen elrendelése, hogy megismerkedhettem Martin Hauser svájci profeszorral. Éppen akkoriban kezdtem filozófia doktori tanulmányaimat a Iaşi-i Egyetemen. Hegel vallásfilozófiai munkáiból merítettem a doktori dolgozatom témáját. Megkértem Hauser professzort, támogasson abban, hogy egy svájci ösztöndíjat nyerjek a hegeli filozófia alaposabb megismerése érdekében. Reményeimen felül hamar megkaptam a kedvező választ, és az EPER ösztöndíjrendszer keretében három hónapra kiutazhattam Lausanne-ba. Nem csak hogy kiküldtek a »kálvinizmus őshazájába«, hanem Pierre Gisel professzornak, a szisztematikus protestáns teológia tanárának a gondjaira bíztak. Rendszeresen látogattam a kurzusait, elolvastam, megvitattam a könyveit, a mai napig jó kapcsolatot tartok fenn vele. Mi több, helvéciai stúdiumaim alatt a Lausenne-hez közeli kisváros, Renens református parókiáján (fotó) lakhattam.”
Ortodoxként ment el, reformátusként tért haza
A galaci tiszteletes úrtól tudom – fűzöm tovább beszélgetésünk szálait –, hogy az első könyv, ami az egyetemi könyvtárban a keze ügyébe került, Kálvin Institúciója volt, azt is, hogy bevallása szerint: „ortodoxként utaztam ki Svájcba, és reformátusként tértem vissza Romániába”…
„Valóban így történt: ortodoxként – igaz, kételkedő ortodoxként – utaztam ki Svájcba, és meggyőződéses reformátusként tértem haza. Felejthetetlen emlék marad számomra: amikor beléptem a Lausanne-i Egyetem impozáns könyvtárépületébe, ahelyett, hogy a Hegellel kapcsolatos rendkívül gazdag irodalom polcainál kötöttem volna ki, a teológiai részlegen találtam magam. Első pillantásom három tekintélyes, keményfedelű könyvön akadt meg. Felütöttem: A kálvinista teológia összefoglalása, az Institutio Christianae religionis (A keresztány vallás rendszere) került a kezembe! Ez az olvasmány vált meghatározóvá számomra, gyökeresen megváltoztatta a szemléletemet, a gondolkodásomat, a hitemet. Az én reformátussá válásomban fontos szerepe volt egy könyvárusnak, Jean-Marc Berthoudnak is, aki a L’Age d’Homme könyvkiadónál jelentette meg a liberális teológiával hadakozó munkáit. Berthoud állította össze számomra a »református ortodoxia« alapvető irodalmának lajstromát, Cornelius Van Til, Greg Bahnsen, Auguste Lecerf, Pierre Marcel, Herman Bavinck műveit.”
Immár „meggyőződéses kálvinista” korában következett tudományos pályafutásának egy újabb közjátéka: Jászvásáron esztétikai és antropológiai foglalatosságai mellett elnyerte a filozófia doktora címet…
Mire hazaértem, úgy éreztem, hogy az eddigi, Hegellel kapcsolatos doktori témám nem köt le, immár semmit sem mond a számomra. Új lapot nyitottam, és egy számomra sokkal érdekesebb és kellemesebb témába fogtam. Végül A gondviselés, a predestináció és a vallási jelképek esztétikája Kálvin Jánosnál című értekezésemmel nyertem cum laude elismeréssel doktori címet. Dolgozatomat a Iaşi-i Európai Intézet Kiadója jelentette meg. A könyv különös hangsúlyt helyez egyebek mellett Kálvin tanainak filozófiai töltetére.
Egy román „kisebbségi” a galaci magyar szórványban
Hazatérve elfoglalta előadótanári állását a galaci egyetemen. De hogyan lépett kapcsolatba „református hitsorsosaival”, minként fogadta a helybeli magyar református közösség? – teszem fel a belőlem kikívánkozó kérdést.
„Hazaértemben az első dolgom az volt, hogy utána nézzek: van-e Galacon kálvinista gyülekezet, bár meg voltam győződve, hogy a lehetetlent keresem. Meglepődésemre találtam egy kis, eldugott templomot. Azonnal elmentem az első istentiszteletre. 2001. február eleje volt, amikor beléptem a parókia udvarára, és Nagy Endre lelkipásztornál jelentkeztem. Ugyancsak elcsodálkozott, de nagy szeretettel fogadtak, vasárnaponként eljártam a templomba, bár szinte semmit sem értettem abból, ami ott történt. Hallottam az Isten és a Jézus Krisztus szavakat, és ezek sokat jelentettek számomra. Azóta 15 év telt el!
Mihai Androne nyugat-európai tanulmányai idején
Úgy tűnt, hogy Mihai Androne barátunknak evés közben növekedik az étvágya: 2013-ban beiratkozott mesteri képzésre a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. Érezhetően kényelmetlen kérdést feszegetek. Partnerem mentegetőzve magyarázza, hogy bár szerinte igen érdekes kérdést, a kálvini teológia ökológiai kötődéseit választotta témájául, végül galaci egyetemi tanári elfoglaltságai, meg egyebek miatt – mélységes sajnálatára – egyetlen vizsgájára sem jelentkezett Kolozsváron…
Némi feszültséget érzek a válaszában, ezért pozitívabb, derűsebb témára váltok. Emlegetem, hogy lelkipásztora, Nagy Endre szerint „Mihai Androne testvérünk bizonyult a legfelkészültebb konfirmandusunknak. Nem csoda, hiszen éppen akkoriban fejezte be a Heidelbergi Káté román nyelvre fordítását…
„Nagy Endre szigorú volt hozzám: tőlem is elvárta, hogy tanuljam meg kívülről a feleleteket. Egy Kolozsváron megtartott nemzetközi konferencián szegezte nekem a kérdést Juhász Tamás professzor, hogy nem volna-e kedvem lefordítani a kátét. Habozás nélkül igent mondtam. Juhász professzor több olyan dologra hívta fel a figyelmemet, amely nagy segítséget jelentett a fordítás során. A Heidelbergi Káté először tisztaságával fogott meg: a keresztyén tanítást nem egy kétezer oldalas dogmatikai értekezésből, hanem a kátéból érthetjük meg.
Ha valaki jobban el akar mélyülni a hitben, javaslom, olvassa el a kátét,
bármilyen vallású is legyen.”
Nem érdektelen epizódja az Erdélyben mintegy két évszázadig fenálló román reformátusság történetének – írom levelezőpartneremnek –, hogy a 16. század közepén I. Rákóczi György támogatásával egy erdélyi, ortodoxiából kálvinizmusra tért lelkész fordította le először a Heidelbergi Kátét, Otveatǔnicǔ, cartea ce să chǐamâ Catekizmusǔ címmel.
Mihai siet bevallani, hogy az egyháztörténet nem erős oldala. Én viszont újabb lappal állok elő: megemlítem, hogy az is a javára írandó, hogy Kálvin jogfilozófiájával is foglalkozott. Siet megerősíteni, valóban így volt: tavaly Hermán János kérte fel Nagyváradról egy nemzetközi Kálvin-szimpózium alkalmával, hogy erről a témáról prezentáljon egy dolgozatot, amely azóta meg is jelent egy gyűjteményes kötetben, francia nyelven, Kálvin, a jogász címmel. „A zseniális reformátor igen felkészült jogász volt. Számos általa felvetett teológiai kérdés könnyebben értelmezhető Kálvin jogi képzettségének figyelembe vételével.”
Levélváltásunk vége felé tartogatok egy „riportba illő poént”: Nagy Endre elmondása szerint, felkérésére – hogy egy-egy hétvégén minél több szórványába eljuthasson – Mihai elvállalta havonta egyszeri helyettesítését. „Az istentisztelet liturgiai részét magyar nyelven tartja – ugyanis leírtam neki fonetikusan a szertartás-szövegeket –, Isten igéjét pedig románul hirdeti. Mihai Androne nem csupán jó prédikátor, hanem a kálvinista hitelvek »megbízható« terjesztője, elvégre – mint köztudott – már »konfirmandus korában« lefordította román nyelvre a Heidelbergi Káté teljes szövegét.” „Természetesen elvállaltam – válaszolja Mihai –, bár ez nemcsak nekem, hanem a gyülekezetnek is merőben újat jelentett. Örömömre szolgál Nagy Endre lelkipásztor barátsága, igyekszem nem okozni csalódást számára. Bevallom: szeretek prédikálni. Az igehirdetésre készülve mindig újabb és újabb dolgokat fedezek fel, olyanokat, amelyekre azelőtt nem is gondoltam. Én vagyok a magam első számú kritikusa…”
Végig ott motoszkál bennem a kérdés: maga az ortodox egyház, no és az egyetemi kollégái hogyan fogadták Mihai Andone „eretnekké” válását?
Válasza egyszerű és tárgyilagos: „Nem »exkommunikáltak«, mint ahogy a római katolikus egyház tette annak idején Lutherrel, de minden kapcsolatom megszűnt az ortodox egyház hivatalosságaival. Nem létezik közöttünk semmiféle »ökumenikus együttműködés«. Jelenleg a galaci egyetemen tanítok antropológiát, nevelésfilozófiát és etikát. Ami a kollégáimat illeti:
kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás felekezeti identitását.
Egyébként nem vagyok a galaci magyar református gyülekezet egyetlen »kisebbségi tagja«. Édesanyám is áttért, és meggyőződésem, hogy további áttérések remélhetőek. Ismerek jó néhány neoprotestáns románt, főleg fiatalokat, akik közelednek a kálvini tanokhoz, egyre többen érdeklődnek a protestáns teológia iránt.”
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
