Túlélők

2015. 12. 31. 11:57

Nézegetem a hírportálokat így év vége felé, mindegyik tele van összegzésekkel, némelyek eredményt is hirdetnek, kinek az éve volt 2015. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Így év vége fele a sajtómunkások legnagyobb része, magamat is beleértve, nem igazán szeret új téma után kutatni. Inkább esszük a bejgli maradékát, és úgy teszünk, mintha leltározás miatt leállt volna az élet, bölcsen összegezzük, mi történt a múlófélben lévő évben, pontosabban és kegyetlenebbül, mi az a kevés, amit sikerült belőle megmutatnunk.
Ez alapján, ha a politikát nézzük, egyértelműen két ember emelkedik ki a világot igazgató kollégáik közül: Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor. Ez oly annyira így van, hogy „érdemeiket” még ellenlábasaik is elismerik.

A Forbes magazin híres listáján például egyhuzamban második éve Putyin lett a világ legbefolyásosabb embere, megelőzve Barack Obama amerikai elnököt, és Angela Merkel német kancellárt is. Bár az összehasonlítás módszertana nem ismeretes, de az elsőséget így sem nehéz alátámasztani. A Krímet, ha nem is teljesen hivatalosan, de sikerült annektálni, illetve Donyeck és Luganszk sem fog egyhamar fejet hajtani Kijevnek, hacsak Oroszországból nem kérik őket erre szeretettel. Az ügy legfőbb, pontosabban legérintettebb ellenfele, az egyébként sem túl potens Európai Unió ki sem látszik a menekültválságból, míg Moszkának a problémával ilyen szinten nem kell foglalkoznia. Bőven ráér Szíriában beavatkozni, hogy nagyhatalmi törekvéseit karbantartsa, merthogy nyugodtan kimondhatjuk, Oroszország ismét megkerülhetetlen tényező a világpolitikában. Természetesen az alacsony olajáron kezdve több tételen át sorolhatnám, milyen mély vermekbe eshet bele a közeljövőben minden oroszok cárja, akarom mondani az elnök, de ebben a pillanatban mindenképpen neki áll a zászló.

És Orbán Viktornak, aki az otthoni kétharmad után Európa szintű pályán is feltűnően focizik, jóllehet nem éppen elegánsnak nevezhető játékkal. Néhány hónappal ezelőtt, amikor februárban fogadta Putyint, vagy főleg, amikor a menekültáradat közepén beleállt a –plakátkampánnyal professzionálisan előkészített - kerítésépítősdibe, sokan nem adtak volna egy lukas garast sem, hogy meg fogja úszni, de most ha fogadni kéne, ki marad tovább játékban, ő vagy Angela Merkel, jómagam is óvatosan ikszelnék.
Tetszik vagy sem, Orbán Viktor (akinek menekültpolitikáját a legfrissebb felmérések szerint népének 87 százaléka támogatja) a neves Politico magazin európai kiadása szerint az év legbefolyásosabb politikusa az EU-ban, országok vezetői követik a példáját. Míg a német kancellárasszony nevéből a német fiatalok a semmittevésre alkottak új igét (merkeln), addig az övé az erővel, a minden ellenálláson átvitt akaratéval forrott össze, még a Die Welt is „orbanizáció”- ról ír a nagy európai alapkérdéseket vitató cikkében.

Innen nézve egyértelműnek tűnik, hogy 2015 a túlélők éve volt, olyan embereké, akik erőt tudnak képviselni, akik megmondják, mit kell tenni, akik bölcs irányítása alatt tökéletesen kilúgozott életet élve lehet döntögetni az újabb és újabb vásárlási rekordokat karácsonykor, miközben a hangszórók minden szívből jövő panaszhangot elnyomva azt harsogják: „te jó vagy”, „neked van igazad”, „egyszer egy az bööööööööö”.
Támogatott alternatíva ezzel szemben sem a kis-, sem a nagypolitikában nem igazán akad, hogy is lehetne, hiszen már látszat szintjén is elolvadt a jobb és a bal, a konzervatív, a balos, a liberális álarca, nincs más csak hatalmi harc, ahol a győztesnek minden mellékkörülménytől függetlenül igaza van. Ide silányult a demokrácia.
Pedig lehetne másképp is, még kitalálni sem kéne, hogyan, hiszen az emberiség történetében már oly sokszor megfogalmazódott a vágy valamiféle élhetőbb életre. A sok hang közül éppen csak azért idézem Simone Weil-t, mert ő került legutóbb a kezembe:
„A közvélemény szabadságában, intelligenciánk kivételével valamennyi képességünk közül igazában egyedül szívünknek ama része érdekelt, mely a rossz ellen kiált. De mivel e kiáltás legtöbbször egyáltalán nem lel szavakra, a szabadság alig jelent valamit számára. Ezért a köznevelésnek kellene eleve olyannak lennie, hogy lehetőség szerint minél több kifejezési eszközzel siessen a segítségére. Oly kormányzat kellene továbbá, mit a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egyféle csendes és figyelő atmoszféra jellemezne, melyben még e gyenge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna. S végezetül olyan intézményekre lenne szükségünk, hol olyan emberek jutnának szerephez, kik vágynak arra, hogy meghallják és megértsék e kiáltást.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!