Az ölés orgazmusa

2015. 12. 30. 13:09

Rémisztő válaszokat kapunk, ha arra keressük a választ, mikor kezdődnek, meddig tartanak és mit jelentenek a háborúk. Danyi Zoltán a mélybe viszi olvasóit, hogy értsék, mi történik körülöttük és velük. Parászka Boróka széljegyzetei a A dögeltakarító című regényről.

 

„Emlékezet könyve” – ezt ígéri a fülszöveg Danyi Zoltán kötetének borítóján, amelyet dilemmák sorával olvashat most az ember. Másfél évtizede ért véget a délszláv háború – túl közel ahhoz, hogy ne saját életünk részeként gondoljunk vissza rá. Kinek-kinek az ezzel kapcsolatos benyomásaival, hézagos információival kell kezdenie valamit. Átélői, részesei, szenvedői, szomszédai, tanúi voltunk az eseményeknek itt, Közép-Kelet Európában. Éppen annyira érintettek, hogy ne ringathassuk magunkat a semleges szemlélő, a távoli elemző, a kívülálló szerepébe.

Danyi Zoltán regénye ennek a háborúnak az emlékezetével – saját emlékeinkkel és emlékezőkészségünkkel – kísérletezik. Nehéz megmondani, hogy a háború mikor kezdődött, ha a saját benyomásokra hagyatkozunk. Talán a „mítingeken”, még a békés Jugoszlávia korában, a tömegrendezvényeken, amelyekre kiterelték az embereket, hogy legyen elég felvonuló, legyen meggyőző a tömeg. A „kitereltek” ezekre az eseményekre megadóan, engedelmesen el is mentek – talán ez már oka mindannak, ami később történt.

Vagy az volt az intő jel, amikor a padokon, köztéri falakon sokasodni kezdtek a falfirkák. Nem egészen ártatlan, de mindenki által értett szimbólumok: nyilakkal átlőtt, vérző szívek. Ezek aztán lassan átalakultak nemi szervekké, majd nemzeti szimbólumokká ugyanazon falakon. A férfi-nő küzdelmek, a magánviadalok nőttek nemzeti összecsapásokká.

Vagy az, amikor a harmincas években, valamelyik német pénzverdében vert náci érme vándorútra indult a különböző katonai zubbonyok zsebén. Vigyáztak rá, tovább adták, és évtizedekkel a második világháború után Berlinből, immár a Nyugat, és béke városából tért vissza a posztháborús posztjugoszláv térségbe.

Danyi Zoltán regénye, ezzel a pénzérmés epizóddal hetven évnyi európai történelmet villant fel. A perspektíva tovább tágítható, hiszen szó esik a török hódoltság nyomairól, például a nők megerőszakolásának évszázados háborús gyakorlatáról. És így azt is mondhatjuk sok száz évnyi háború „emlékezete” mozdul meg ebben a szövegben.

Mit jelent a „háborúra való emlékezés”, a közösségen és közösségben elkövetett-elszenvedett erőszakcselekmények egyéni újraélése, újaértelmezése? Lehetséges ez? A Dögeltakarító válasza erre az a már sokszor sokféleképpen hallott figyelmeztetés:

az egyén saját, fizikai létében hordozza a háborút.

A délszláv területeken élők arcvonásai például aszerint alakultak, hogy a törökök által végigerőszakolt területekről származnak-e ősei, vagy sem. A regény főszereplőjének emésztése, veséje, belei, mirigyei aszerint működnek, hogy mikor milyen erőszakot szenvedett el, vagy mely erőszaknak volt részese, szemtanúja.

Minden nyom konkrét, egyéni, fizikai következmény: ezeknek az összessége a háború. Amely sohasem az erőszakkal kezdődik, hanem messze az előtt, és messze túl is mutat azon. A háborúnak nem a békekötés vet véget. A folyamat, amelyet az erőszak elindít, nem visszafordítható, hiába rajzol valaki nemi szerveket a nemzeti jelképekre, járja színes krétákkal zsebében a fegyverkező területeket, a dekonstrukció, az irónia, az ellenállás nem, vagy alig működik.

Maguk az ösztönök lennének vérengzőek? Vagy csupán a hatalom által használt, irányított ösztönök torzulnának el? A Dögeltakarító legmegrázóbb jelenete egy olyan nemi erőszakcselekmény, amelynek résztvevője – felettesével, katonatársaival együtt – a regény névtelen szereplője is. Nincs benne igazi részvét, bizonyos értelemben vágyik az élményre (méltatlankodik is egy elszalasztott alkalom miatt). De nincs benne háborús, katonai kegyetlenség sem. Teszi, amit a többiek, a katonai parancsszavaknak, és saját erekciójának engedelmeskedve. Áldozatát nem túsznak, leigázott ellenségnek látja, egy szexlap modelljeként is el tudja képzelni. A nő nem védekezik: passzívan, a szabályokat tudomásul véve adja át testét, mint kölcsönvett tárgyat, hogy hadműveleti terepként az éppen ott harcolók rendelkezésére bocsássa. Négy-öt lökés az asztalra kiterített testen: ennyi kell a kielégüléshez. A felettese, amint épp „dolgozik” (személytelen, mechanikus erotikának adózik itt mindenki) elsüti a nő vaginájába dugott fegyvert (az erőszaknak vannak fokozatai, ezeken azonban Danyi nem vezet végig). A háborús emlékeket rendezgető főszereplőben marad némi hiányérzet: nem elégült ki időben minden jelenlévő katonatársa. Az erőszak, a háború nem a béke ellentéte ezekben a történetekben, hanem a véglete. A birtokba vétele annak, ami másként nem adatik meg. A „haszon” (akár egy nemi erőszak okozta kegyetlen, villanásnyi orgazmus is) enyhítő körülmény.

Danyi Zoltán regényében (amit nyugodtan nevezhetünk fikciós szerkezetéhez képest meglepően sok konkrétumot tartalmazó értekező prózának is) mintegy előre vetett magyarázatként felbukkan Urbán András Danilo Kis szövegeit feldolgozó szabadkai előadása, a Turbo Paradiso. A (háború) angyalai e szerint „lejöttek az égből, mert tudni akarták, hogy milyen érzés embernek lenni, ezért lejöttek közénk, és most kipróbálnak mindent, amit csak lehet, hogy embernek érezzék magukat legalább egyszer, és úgy látszik, embernek lenni szerintük nem más, mint felturbózni a mennyországot, és egy hosszú orgazmus után az egész tárat beleüríteni a nő pinájába, közben visítva szidni a magyar, a horvát, a rác kurva anyját”.

Ez, a háború „poszthumán” értelmezése érik be A Dögeltakarító végén: túl a háborús traumák miatti összeomláson, a személyes élet rehabilitációján, általános összegzésként. „Mi van akkor, gondolta, ha nem is a falakra és a tankokra festett címerekről, hanem valami egészen másról szólt ez az egész, például az angyalokról, akik lejöttek közéjük, hogy megmutassák, milyen az, ha a mennyországot felturbózzák... Persze, más kérdés, mit szólnak ehhez azok, akiket megerőszakoltak, megaláztak és megkínoztak, gondolta, és megint más kérdés, hogy mit szólnának, ha szólhatnának azok, akiket agyonvertek, meggyilkoltak vagy kivégeztek, csak azért, mert szerbek, horvátok, vagy bosnyákok voltak, ha ugyanis a háború nem a címerekről szólt, hanem valami másról, akkor ők csak tévedésből, vagy ostoba félreértés miatt haltak meg... de ha tényleg így van, vagyis ha tényleg csak az angyalok szórakoztak velük, akkor a valóságnak minden bizonnyal  különböző rétegei vannak, és ebben az esetben mindegyik rétegnek megvan a maga igazsága”.

Danyi Zoltán „a valóságnak” ezen rétegeit elképesztő szorgalommal, kíméletlenséggel és következetességgel lapátolja egymásra. Az „emlékezet könyv” térben, időben egymástól távol eső eseményeket, benyomásokat sorjáz, hosszú, fárasztó, kemény olvasó-munkát igénylő összetett mondatokban, felzaklató ritmusban.

Az ok-okozati láncolatok előbb-utóbb összeállnak,

mindennek lesz miértje, minden visszatér új és új (torzuló, vagy gyógyuló) formájában. Elvarratlan metafora, jelző nem marad. És így érünk vissza önmagunkhoz, a saját háborús emlékeinkhez, benyomásainkhoz és félelmeinkhez. A háború így: a kielégületlenségek sorát követő végzetes, véres orgazmus. Amelyet a saját testüket sem uraló emberek önmaguktól képtelenek elérni. Amelyet talán nem is vágynak, csak elszenvednek. Azoknak a révén, nevezzük őket „angyaloknak”, akiké a hatalom, az erő. De kié a háború okozta – akart vagy nem akart – kielégülés, kinek a tulajdona a saját testre vésett seb, jel, kié a kölcsönkapott-irányított, hadrendben támadó erő? Kié az emlék, és a töredezetten is egy irányba mutató valóság? Mi a neve a névtelennek?

Cáfolnom kell a fülszöveget. Az emlékezet-munka, amelyet ez a regény gyakorol, bármennyire szakszerűen, arányosan és az áldozatok iránti méltányossággal halad is a nosztalgiázás és a dokumentálás közötti szűk ösvényen, nem az egyéni és közösségi memória működtetése. Nem a lehetséges valóságok, igazságok együttállásának a felmutatása. Hanem egy jól konstruált szimbolikus válasz, a valóságos és szimbolikus háborúk miértjeire. Amellyel kapcsolatban a szerző megvan győződve, hogy – ha nem is a felszínen – de valahol nagyon mélyben létezik. Egy lehetséges példabeszéd emberekről és angyalokról. Ha az emlékezést valóban emlékezésként hagynánk működni, az ok-okozati összefüggések ilyen pontos láncolata nem lenne felgöngyölíthető. A szimbolikus viszonyokat leépítő szimbolikus válaszok sem lennének elfogadhatóak. Nem hihetnénk az angyalokban, és „felturbózott mennyországban”. Elvesztenénk a hitünket az emberekben is. És cáfolhatnánk, hogy bárhol, akár a „mélyben” lenne válasz a kérdésre: mi a háború?

Danyi Zoltán nem ennyire kételkedő. Mondhatni optimista. A Dögeltakarítóban valóban lement az emberi nagyon mélybe, és felhozta onnan a maga rémisztő, de a regényén belül nagyon is érvényes válaszát arról, ami történt. Az elmúlt öt évben. Vagy huszonötben. Hetvenötben. Vagy ötszázban.

 

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító, regény, Magvető kiadó, Budapest)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!