A láthatatlan magyar multikulturalitás

2015. 07. 18. 18:22

„Kevés az átfogó adatunk a sokféle kisebbség nagyságáról, érzésvilágának intenzitásáról, mindennek átalakulásáról a modernizációban, és természetesen a drámai különbségekről a különböző csoportok között, bármennyire is igyekszik azokat a statisztika nagy gyűjtődobozokba rakni.” Tamás Pál szociológus elemzése.

 

 

Magyarország – Lengyelországgal és Szlovéniával együtt – a kelet-európai, magukat etnikailag homogénnek hívő államok kis csoportjába tartozik. A multikulturalitás etnikai formái léteznek, azonban az így számba vehető kisebbségek aránya nagyjából megbízhatóan 15% alatt van, és a lakosság többsége nagyfokú asszimilációt, nyelvi és kulturális hasonulást vár el a másmilyen csoportoktól. Ugyan vannak – már a 90-es évek eleje óta – jogi konstrukciók, amelyek kínálnak játékteret egyes kisebbségi eliteknek, és az európai jog későbbi bevezetése ezeknek további biztosítékokat is kínált. Azonban a közvélemény a formális játékterekhez képest a nyilvánosságban sokkal kevesebbet enged meg. S itt hangsúlyozottan nem a nemzeti radikális csoportok türelmetlenségére utalnék, hanem az apolitikus centrum, sőt bizonyos értelemben a balliberális világ értékrendjére is. A másmilyenséget ezek elvben jobban elviselik, de azért nem annyira, hogy – egy igen szűk csoport kivételével – gyönyörködnének a kisebbségi kultúrákban, vagy, hogy nem tartanák magától értetődőnek az értékrendeken belül a kisebbségek hasonulását.

 

Mérni vagy nem mérni

Ami így multikulturalitásban mégis létezik, az a többség passzív idegenkedése, vagy az abból következő hétköznapi etno-értékrendi nyomás ellenére jön létre, vagy marad meg. A homogenitás ilyen magától értetődéséből következően nagyon kevés az átfogó adatunk a sokféle kisebbség nagyságáról, érzésvilágának intenzitásáról, mindennek átalakulásáról a modernizációban, és természetesen a drámai különbségekről a különböző csoportok között, bármennyire is igyekszik azokat a statisztika nagy gyűjtődobozokba rakni. Egyes etnikai közösségek múltjáról esettanulmányszerűen valamiket tudunk, de valódi kiterjedt adatforrásokról csak kevés helyen beszélhetünk. Ez összefügg azzal, hogy az ilyen adatok „érzékeny” voltára hivatkozva tartózkodunk az adatgyűjtéstől. A kisebbségeknek valamilyen regisztrálásuk után a 20. században Magyarországon gyakran támadtak nehézségeik, szenvedtek genocídiumtól, vagy kitelepítéstől. 70-80-90 évvel az említhető események után azonban a számszerűsítésnek mégiscsak lehetnének az érintettek számára is elfogadható formái, ha a többség nem lenne érzelmileg érdekelt abban, hogy ne kerülhessenek különböző adatok az illető csoportokról forgalomba. Bizonyos adatok, persze lokálisak és korlátozott érvényűek, a „nem mérünk semmit” konszenzus ellenére is létezhetnek. Például az egyházaknak juttatott 1%-os adótámogatás (tudjuk, hányan adakoztak és hogy mekkora az adott egyházhoz, felekezethez így befolyó összeg) mégiscsak indikál valamit arról, hogy az adott vallási közösségek (és esetenként ezek mögött etnikai csoportok) egymáshoz viszonyítva milyen jövedelemmel rendelkeznek. Vagy máskor, például egyes nem állami romáknak juttatott támogatások esetében (pl. a Romaversitas-nál) olyanok is vállalják roma voltukat, akik egyébként ezt nem, vagy nem láthatóan tennék csak meg. A sort folytathatnánk. Az így kialakuló hiedelmek azután a véletlenül előbukkanó adatokat abszolutizálják, mítoszokba csomagolják, és tovább erősítik ennek a rejtőzködő multikulturalitás érvényességét.

 

Idegenné tett sokféleség

Ez a lefojtott multikulti világkép csak a 20. századi magyar identitásokat jellemezte. A 19. századig a sok nemzetiségű Magyarországon a kultúrák együttélése, és a soknyelvűség magától értetődő volt, végül is az erdélyi szászok gimnáziumaiban a németajkú tanulók mellett legalább annyi, sőt több volt a magyar, esetleg román. Egyébként különböző összetételekben még a 19. század második felében is a Kárpát-medencében szinte mindenütt más volt a városok etnikai többsége, mint az azokat körülvevő falvaké. Akárki is lakott az egyes nagy tájakon a rurális világban, tudta, hogy a legközelebbi városban igen nagy valószínűséggel az övétől eltérő etnikai csoport van többségben. A modernizáció és persze, a kiegyezés utáni magyar állam sokféleképpen erőszakos iskolapolitikája csak a 19. század második felében kezdik ezeket a város-falu etnikai falakat elbontani. De a sokféleség magától értetődése egészen Trianonig megmaradt. A trianoni bomlás vagy felosztás azonban egy csapásra a másmilyenséget kellemetlenné, idegenné, sőt ellenségessé tette az akkori magyar középosztály szemében, amely azután a „csonka Magyarország” ideológiákkal ezt, mint elvetendő, vagy elutasítandó elvi lehetetlenséget széles körben terítette lényegében a társadalomban szinte mindenütt. A multikulturalitás elleni érzelmi hullámok új kombinációját jelentette azután a 40-es években először a Holokauszt, később a svábok kitelepítése. Nem érdemes abba belemenni, hogy ezeket a kívülről kezdeményezett politikákat kik és miért üdvözölték a magyar társadalomban és miért utasították el mások. De azért arról nem lehet vita, hogy kisebbségeit a korabeli magyarság különösképpen nem védte. A 40-es évek végétől a fizikai létében, vagy településeken belüli jelenlétében megkérdőjelezett zsidó és német csoportok ezek után természetesen nem mutogatták magukat, igyekeztek besimulva túlélni. És ezzel tovább erősítették azt a hitet, hogy Magyarország homogén, s hogy ez így is marad. Az már csak lábjegyzet, hogy homogenizált-e közben az államszocializmus is (nálunk nem volt, akivel a „lenini nemzetiségi politikát” el lehetett volna játszani). Néhány nemzetiségi táncegyüttessel vélték letudni a többi kisebbségi kultúrát, és ezzel tovább erősítették a többségben azt a hitet, hogy kisebbségek már nincsenek is, és ahol mégis, ott kosztümös „nemzetiségi parasztidillekkel” azt le lehet pipálni. S akkor még nem is beszélünk az 50-es évek politikai retorzióiról a „titóista” szerb és horvát csoportokkal szemben.

 

Nem idegen, de másmilyen magyar?

Az egészségügyi ellátás javulásából következően mindeközben gyorsan nőni kezdett a romák száma. Ám egyfelől nem léteztek statisztikák, amelyek ezt a szélesebb közvélemény számára indikálhatták, másrészt a stabil munkalehetőségekkel, és főleg a lakhatási lehetőségek javításával vélte a politika az itt mégiscsak szükségszerűen jelentkező feszültségeket kezelni. De a preferált megoldások mindenütt asszimilációpártiak voltak.

A 80-as évek végén elindul a határon túli magyarok áttelepülése. 1990-ig azonban igazán csak Romániából érkeztek számottevő csoportok. Ezek nem egyszerűen magyarként próbáltak boldogulni, hanem igyekeztek elsimítani, elhallgatni azokat az életmódbeli, vagy politikai tapasztalatokból következő különbségeket, amelyek sok szempontból mégiscsak különleges csoportként, nem idegen etnikumként, de másmilyen magyarként mutatta fel őket. Valószínűleg nem indokolatlanul ők és a befogadásukról döntők is úgy vélték, ha a külön tapasztalatokat „bevallják”, akkor csökkeni fog velük szemben az elfogadókészség. Egyébként is, a rendszerváltás elején még ezeket a csoportokat csak ideiglenesen áttelepülőknek hittük, vagy csak ilyeneknek neveztük, hiszen sokak számára a határon kívüli esetleges területi jogokat az ő jelenlétük indokolta. Hogyan jöhetett volna át ide „kisebbséginek”.

 

Délszláv és ukrán tapasztalatok

A rendszerváltás után több irányból is változni kezdett a kép. Nyilvánossá tették magukat a már létező etnikai szervezetek és csoportok. Nagyon lassan megjelentek nem magyar áttelepülők (főleg vegyes házasságokból, vagy itteni egyetemi tanulmányokból következően), de mert a magyar államszocializmusra leosztott harmadik világbeli szerepek (palesztinok, jemeniek, etiópok, kubaiak támogatása) megszűntek, még ritkábbá váltak az eddig Budapesten és néhány helyen máshol mégiscsak előforduló „nem-fehér” arcok. Először a 90-es években a jugoszláv háborúk idején derült ki, hogy itt akár váratlanul jelentős új etnikai csoportok is megjelenhetnének. A jugoszláv menekültek (ha nem etnikai magyarok voltak) azonban áthaladtak Magyarországon Ausztria és Németország felé. Tulajdonképpen nem voltak érdekeltek abban, hogy itt állapodjanak meg. De nem csak azért, mert a német-osztrák életszínvonal annyira vonzó lett volna, hanem mert senki sem ajánlott fel semmit sem, és nem voltak sem internacionalista, sem horvát vagy szerb kisebbségi csoportok, amelyektől valamilyen támogatást lehetett volna érzelmileg kapni. Rövid időre Szegeden így is megjelentek újabb szerb csoportok, közöttük vállalkozók, vagy a háború elől menekülő értelmiségiek. És találkoztak dél-magyarországi szállodákban szétszakított, s most hirtelen külön országban élő szerb-horvát családok. Mindez azonban nagyjából a háború befejezésével szinte nyomtalanul eltűnt. Miközben másfél évtized alatt Bécs a délszláv irodalmak és kortársművészet egyik meghatározó központjává és európai rendező-pályaudvarává váltak, Budapesten semmi ilyesmi nem történt. Azóta a régióban nem volt olyan esemény, amely elvben exodust indíthatott volna. A legújabb ukrán háború hatásairól e tekintetben majdnem semmit sem tudunk. Vannak ugyan adatok arról, hogy mintegy harmincezren települtek át a rendszerváltás óta (szinte mind magyarok vagy magyar ajkúak) Kárpátaljáról elsősorban a kelet-magyarországi határvidékre. De ez inkább szétterülő gazdasági migráció volt, zömmel rövidebb szakaszokon érvényesülő készségekkel és munkaképességekkel, és az adatok még a háború előttről származnak.
Érdekesek a 90-es évek két nagy multikulturalitás víziójának újabb változásai. Itt elsősorban a határon kívüli magyarok áttelepülésére és a roma integráció újabb változataira gondolunk.

 

Disszimiláns folyamatok

A magyar kisebbségi áttelepülés hosszabb távon valószínűleg megfogalmazható lesz multikulturalitási kérdésként is. Az itthoni adatok azonban továbbra is bizonytalanok. Úgy véljük, elsősorban az itthoni kisebbségkezelési stratégiákból következően. A 80-as évek végétől lassan talán elérheti a félmilliót is azoknak a magyar migránsoknak a száma, akik áttelepültek. Persze, az újabb szabályzásokból következően nem tudjuk, hogy ki érkezik állandóra, ki az, aki csak pénzt keres itt, és ki az, aki ki tudott alakítani valamilyen kétlaki életmódot a két ország között. De engem nem is ez érdekel igazán, hanem az itt megjelenő kulturális és politikai sajátosságok. Például, a magyarországi politikai elitek reménykedve vagy idegenkedve meg vannak győződve arról, hogy az áttelepülő kisebbségiek – s közöttük is talán leginkább az erdélyiek – a nemzeti jobboldal szavazói. Van elemzői logika, ami diktálna ilyesmit, de egyébként fogalmuk sincs arról, hogy így, vagy másképp történik mindez. Nincsen megbízható képünk arról, hogy működnek az áttelepülők egymást kölcsönösen támogató hálózatai. Nem tudjuk, hogy vannak-e, és milyen támogatási formák az áttelepülők és az otthoni magyar vagy másmilyen politikai pártok között. Hogyan és mit tanulnak a maguk számára újdonságként a magyarországi társadalomról ezek az emberek? És vannak-e olyan szokások, formák, szerepek, amelyeket elutasítanak? És hogy mennyi ideig működnek otthoni kapcsolatok, ha egyáltalán működnek (a szűkebben vett családon kívül)?

Nem világos, mi történt az utolsó 5-6 évben a roma társadalmon belül sem. A 90-es években sokan úgy gondolták, hogy a roma modernizációhoz egy roma elit kialakításán keresztül vezethet el az út. Először ők modernizálódnak, s azután majd ők vezéreivé válnak az elmaradottabb roma csoportoknak, és hajlandók elvezetni azokat a modern világába. Azok a roma közéleti szereplők, közértelmiségiek, akik ebben az időszakban megjelentek a nyilvánosságban, tulajdonképpen politikailag kudarcot vallottak, csalódottan, mély sebekkel nagyobbrészt azóta visszavonultak. Létrejött egyfajta, ha nagyon vékony, de mégis jól látható roma középosztály (s valamivel szélesebb alsó-középosztály is). De szinte semmit nem tudunk arról, hogy élére álltak-e e csoportok a roma társadalom felemelkedésének. A külső benyomás az, hogy nem, vagy nemigen. Azt sem tudjuk, milyen ideológiákat vállal fel az a roma vezetőréteg, amely a 2000-es években lépett csak a színre. Láthatóan a rendszerváltókhoz képest pragmatikusabb, cinikusabb, alig érdeklik a közértelmiségi szerepek, így a többségi közvélemény számára ideológiailag ezek a csoportok lényegében láthatatlanok. Jelenti ez azt, hogy nincsenek is ideológiáik, vagy egyszerűen, a többségi szemüveg itt mindent kiszűr? Ugyanakkor valamilyen modernizáció a roma csoportokon belül is zajlik. Azonban ezt mintha nem valamilyen saját elitjük irányítaná. Tehát a 90-es évek sémája egyszerűen nem működik.

Kívülről az sem világos, minek is vallják valóban magukat ezek a roma középrétegek. A népszámlálási adatokat ismerjük, de azok egyrészt nem a középrétegekre vonatkoznak, másrészt nyilvánvalóan általában is az elnyomás különböző helyzeteire reagálnak. Ettől még az érintettek magukat bárminek tarthatják. A határon kívüli (s ott nyilvántartott) magyar ajkú romák között csökken a magukat magyarnak vallók aránya – de inkább csak néhány százalékkal, s apró lépésekben. Következik-e ebből bármi a magyarországi roma tudatra? Szociológiai mérések nincsenek, vagy eleve külső forgalmazásra szánt arcokat mutatnak, a többségi közvélemény most is azt hiszi ezekből következően, hogy a romák magukat vitathatatlanul többségükben magyarnak vallják. Azonban minden tömegverekedésnél, kocsmai jelenetnél vagy falusi szóváltásnál, ott, ahol a romák a velük együtt élő többséget „parasztoknak” nevezték, most már egyre gyakrabban „magyarokról” beszélnek, mégpedig konfliktushelyzetekben. Tehát akkor mégsem hiheti magát az ezt a megkülönböztetést így használó roma magyarnak.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a leginkább elasszimilálódott csoportokban is indulhatnak disszimiláns folyamatok egy következő nemzedékben. A magyarországi antiszemita közbeszéd felerősödése kétségtelenül beindított, még ha nem is nagy számban, de disszimilációs folyamatokat a magyar zsidóságban, ha a rendszerváltás után, miközben a kelet-európai maradék zsidó közösségek nagy része kivándorolt, a magyarországi zsidó közösségben ilyesmi csak periférikusnak számított. Tapasztalataim szerint azonban az utolsó években itt is elindul valamilyen leválás, s megjelent egy frissen elvándorolt magyar fiatal értelmiségi zsidó csoport is Izraelben. Ezek láthatóan ott is meglehetősen nagy problémákkal küzdenek, tehát elképzelhető, hogyha a magyarországi közhangulat változik, inkább visszatelepülnek, vagy kevesebben választanak ilyen életstratégiákat. De itt nem is a konkrét csoportról, inkább az etnopolitikai dinamikáról érdemes gondolkozni.

 

A kínai kifőzde még nem elfogadás

A multikulturalitás alapszerkezetét ezen nagyobb csoportok kényszerű rejtőzködése határozza meg. Az újonnan bevándorlók: kínaiak, törökök, arabok, balkáni népcsoportok, albánok, stb., létszáma elenyésző. Hosszabb távon, persze tőlük is elvárják a nyelvi és kulturális adaptációt, sőt asszimilációt. Ezek a csoportok azonban már hosszabb ideje, nyugat-európai forgalmazásra kialakították a maguk tradicionális külföldön forgalmazandó képét. Olyat, amely a lehetőségekhez képest minimalizálja a konfliktusokat. Ezt itt is használják, legfeljebb ráerősítve a rejtőzködő elemekre.

Mindezt jól leplezi, hogy a nagyvárosi magyar társadalom meglepően könnyen vált különböző ázsiai konyhák fogyasztójává. A döner vagy a kínai kifőzdék lényegében kiszorították a hagyományos magyar konyhát a könnyen elérhető tömegétkeztetésből (legalább is Budapesten), és a középosztály is hívévé vált a szusinak, vagy a thai leveseknek. Azonban ez nem jelent sem elfogadást, sem radikális nyitást a hazai kulturális sokféleség iránt. Ahogy a nyugat-európai utcát meghódította az ázsiai fast-food, úgy néhány éves késéssel a magyart is, s bár nem nagyon valószínűsítem, hogy az ott hirtelen radikálisan valamilyen politikai okból véget érne, de biztos vagyok benne, ha ilyesmi mégis megtörténik, a magyarországi kifőzdék a divatváltozást zokszó nélkül követnék. Sőt megjelennének az „ismét a gulyásleves felé” mozgalmak is.

Ez a rejtőzködő sokféleség egyébként hosszú ideig kielégíti az EU-n belüli vándorlásból következő feldolgozási kötelezettségeket is. Mindez azonban nem zárja ki, hogy egyes konfliktusos kulturális-etnikai közösségek áttörjék a hallgatás falait és az eddiginél sokkal markánsabbá váljanak. Ha ilyesmire sor kerülne, bizonyára hatással lesz az egyébként szótlanabb vagy láthatatlanabb csoportok önmagukat megmutató képességére és akaratára is.

 

A szöveg első változata az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet virtuális vitájában, az intézeti honlapon jelent meg 2015 júliusában

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!