A kultúra a bozótharcot nem bírja el

2015. 07. 24. 19:05

SZINETÁR MIKLÓS opera-, televízió és filmes rendező, korábban a Magyar Állami Operaház főigazgatója, és a Magyar Televízió elnökhelyettese is volt. Az Európa Kiadó gondozásában jelent meg Pályázat és Második pályázat című kötete, most készül a sorozat harmadik darabja – ezek kapcsán beszélgettünk a rendszerváltás előtti és utáni évtizedekről. Parászka Boróka interjúja.

 

Szinetár Miklós az Operaházban Bánffy Miklós szobra mellett (Fotó: Hegedűs Márta/ mno.hu)

 

Magyar nyelvterületen általában kiderül, hogy mindenki kötődik valahogy Erdélyhez. Ön hogy?

 

Az Erőd (1978) című filmemhez erdélyi színészeket hoztam, ezzel különböző díjakat nyertem. Tanai Bellát, Bács Ferencet, Ferenczy Csongort itt ismertem meg. A következő kapcsolatom Kolozsvárhoz fűződik. Az Operában voltam igazgató, amikor megkeresett Marosi Ildikó, hogy egy kiállítást akarnak csinálni Bánffy Miklós életéről. Tudtam, hogy az elődöm volt az operaház intendánsaként. Ennek a felkérésnek a kapcsán ismerkedtem meg a Bánffy életművel és lenyűgözött annyira, hogy csináltam egy három részes filmet róla. Végül, de nem utolsó sorban tavaly Kolozsváron rendeztem a Kékszakállú herceg várát, szintén Bánffyhoz kapcsolódva, mert éppen Bánffy-napok voltak, és azzal keresett meg a színház, hogy mi lenne, ha az eredeti díszleteket és jelmezeket állítanánk színpadra? Ez elég nagy kihívásnak bizonyult, mert a Bánffy díszlet-jelmez klasszikus, az én rendezésem pedig a 20-21. század nyomait viselte magát. Ez a produkció eljutott a Miskolci Operafesztiválra is, nagyon jó volt a fogadtatása.

 

Mennyire lehet egy ilyen életművet, mint a Bánffyé ma érvényesként feleleveníteni? Hogyan illeszkedik a magyar kultúra mai állapotához ez a típusú erdélyiség?

 

Van egy Kodálytól dedikált képem, amelynek a hátuljára az van írva: Szinetár Miklósnak a Háry János és a Székely fonó „újraalkotásááért”.

 

Szinetár Miklós a budapesti Operaház nézőterén (Fotó: Czimbár Gyula, MTI)

 

Na erre vagyok nagyon kíváncsi, hogy mit jelentett az „újraalkotás” a magyar kultúrában?

 

Egy kerülőút után felelek erre, de előtte el kell mondanom: én a magyar kultúra elkötelezett híve vagyok, nagyon szeretem a nyelvet, a magyar művészetet. Ám ezzel kapcsolatban, mint mindennel kapcsolatban,

két szörnyű végletet látok.

Egy olyan szemléletet, amely a magyar kultúrát lebecsüli, azt állítja, hogy Az ember tragédiája nem más, mint Goethe-utánzat. Aki így tekint erre az örökségre, annak minden „magyarkodás”. Ez rémes. De legalább ennyire rémes a másik oldalon, a díszmagyarkodó, – bocsánat a kifejezésért – lábszagú magyarkodás, ami a nacionalizmus, a sovinizmus felé visz. Mit gondolok magyar kultúráról? Hogy érthetőbb legyen, ezért beszélek a Székelyfonóról. Amikor ezt rendeztem, az operában a portás egyszer azzal fogadott, hogy „Szinetár úr, a Kodály úr hagyott itt önnek egy kottát”. Néztem a kottát, a „Te túl, rózsám, te túl” című megrendítő erdélyi dal volt. Ezt utólag tette bele Kodály a Székelyfonóba, akkor, amikor első felesége, a szintén zeneszerző Kodály Emma meghalt. Ez pedig ebben a kontextusban egy gyászdal. Egy olyan gyászdal, amely az erdélyi dal alá Debussy harmóniát dolgozott fel. Kodály Emma ugyanis Debussy barátnője volt. Hogy mi az igazi magyar kultúra? Nekem ez, az erdélyi dallam Debussy harmóniával. A másik kedvencem Petőfi Sándor, aki A négyökrös szekér című zseniális ironikus versében azt írja, hogy „kalmár szellő”. De mitől kalmár ez a szellő? – kérdi az olvasó. Attól, hogy Petőfi Shakespeare-t fordított. Így ismerte a „trade windet”, azt a szelet, amely a kereskedő hajókat hajtja. Ez is a magyar kultúra, egy igazi Petőfi vers angolból, Shakespeare-től átemelt képekkel. Az Anyám tyúkját aranyoskodva szokták előadni iskolai ünnepségeken, kötelező olvasmány. Kedves, játékos szöveg, az utolsó sorban aztán ott áll a tyúkról: „anyám egyetlen jószága”. Na most gondoljunk bele ebbe a mérhetetlen nyomorba és drámába, ami itt hirtelenül megjelenik. Ettől zseni Petőfi. Ettől szauna-művészet, amely a forróból a hidegbe merít. Ez a magyar kultúra: végig gügyögi az egészet, és a végén jön egy drámai fordulat, ami az egésznek új értelmet ad. Kodály, Petőfi, József Attila, Arany, Vörösmarty – ez a magyar kultúra, ehhez nem tartozik hozzá lábszag és vidéke. Európai kontextus, nyelvtudás nélkül nincs magyar kultúra.

 

A Székelyfonó 1965-ben, a Kádár-rendszer első évtizedében egyet jelentett, ma mást jelent, vagy jelenthet a színpadon.

 

A Háry Jánost ma is vállalom, egyik legjobb munkámnak tartom. Richter akkor járt Pesten, amikor ezt bemutatták, és azt mondta: welthistorische Ironie – világtörténelmi irónia. Tényleg az, mert arról szól, milyen mulatságos minden nagyember, és milyen naggyá tud válni az, aki szépeket tud hazudni. Mi magyarok nem vagyunk a csatákban győztesek, nem nyerjük meg a háborúinkat, de egész Hollywoodot mi csináltuk. A világ tele van magyar karmesterekkel. Mi egy költői nép vagyunk. Számomra örök példa Verlaine Őszi chansonjának a fordítása. Ez franciául így szól „Les sanglots longs/ Des violons / De l`automne / Bresent mon coeur / D`une langueur / Monotone”. Magyarul pedig így szól: Ősz húrja zsong / Jajong, busong / A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón. 
Hát nem gyönyörű? A magyar nyelv egy nagy csoda, nem élnek vele. Az már külön történet, hogy a legnagyobb magyarkodók nem tudnak rendesen magyarul, rosszul fogalmaznak, rosszul tudnak magyarul.

 

A Kodály életmű egykor védjegy volt, ma mi? Mivé lett az az alapanyag, amiből dolgozott?

 

A Kodály életmű méltatlanul el van felejtve, az iskolákból hiányzik. De a világban jelen van, Kínában, Japánban ismert, alkalmazzák.

 

Közönségtalálkozón a kolozsvári színház stúdiótermében, 2014 novemberében (Forrás: Transindex.ro)

 

Tapasztalatait félig fikciós „levélkötetekben”, a Pályázat-könyvekben foglalta össze: miért érezte úgy, hogy szükség van egy ilyen összegzésre, és miért ebben a félfikciós formában?

 

Az emberben mindig benne él a vágy, hogy átadja, amit tud. Megjelent két kötet a Pályázat és a A második pályázat: ennek a kerete az, hogy kitaláltam egy nálam negyven évvel fiatalabb tanítványt, akit arra biztatnak, hogy pályázzon meg egy nagyszínházi direktori állást. Ezt a figurát elég sok tanítványból gyúrtam össze.

A növendékeim közül heten igazgatók most Magyarországon.

Amit én írok, az valós, reális tapasztalat. Amit viszont ő ír, az fikció, de olyasmi, ami jellemző a mai színházi életre. Elmerengtem azon, hogy gondolkodnék, ha ma lennék negyvenéves, hogy reagálnék az eseményekre? Én nagyon hiszek az anekdotákban, a Biblia is tanulságos történetek gyűjteménye. Ez a könyv a számomra tanulságos történetek fűzére.

 

Ezek között a történetek között sok a jóvégű, vidám történet.

 

Most, hogy a harmadik kötetet írom – még sok anekdota maradt bennem – rájöttem, hogy azt kell elmondanom, ami az alap világnézetem. Amíg a televíziónál voltam vezető, azt mondtam, ennek az intézménynek a címerében az szerepel: „is”. Ez is, meg az is. Vannak emberek, akiknek az élete az is-ről, és vannak, akiknek az élete a „csakról” szól. Ez utóbbi tőlem idegen. Számomra mindennek két arca van. Nem én találtam ki, Shakespeare-től, Mozarttól, Csehovtól tanultam. Mindenben egyszerre van jó és rossz, hideg és meleg. A dolgunk a világban az, számunkra, akik művészetekkel dolgozunk, hogy vegyük észre ezt is, azt is, amazt is.

 

Ha a magyar kultúrát távolról figyeli valaki, akkor elbizonytalanodik, hogy tartható-e ez az „is-is” szemlélet, és ha lehetséges, akkor mi az ára? Gyakran kérdezi, „mi belgák, hova álljunk?”, de ki ma itt a belga? Azt gondolom, vannak olyan kompromisszumok, amelyeknek a következményei nem vállalhatóak, olyan kérdések, amelyekben nem lehet engedményt tenni.

 

Nem kell feltétlenül elvtelen engedményeket tenni. Van egy ismerősöm, aki azt mondta, nem egyenlő távolságot, hanem egyenlő közelséget tart mindenkivel – ez nekem nagyon tetszik. Az elmúlt hetekben az ATV bemutatott rólam egy portréfilmet. Kapitány Iván rendező-operatőr megkeresett, hogy elkészítse ezt a munkát. Az ember hiú, hát igent mondtam. Megszólaltatta az összes munkatársamat, tanítványaimat, barátaimat. Fölajánlotta ezt a filmet a Magyar Televíziónak – de ennek a csatornának nem kellett. Az ATV-nek kellett. Ez is egy is-is helyzet. Ebben a filmben rólam, meg a munkásságomról nyilatkozik Kerényi Imre, Eperjes Károly, Balázs Péter, Cseke Péter – egyfelől. Tarr Béla, Váncsa István, Bálint Artúr, Bálint András, Hegedűs D. Géza – másfelől.

 

Ezek a nevek mindenkiben előhívnak témákat, ügyeket, vitákat. Mi kell ahhoz, hogy egymás mellett legyenek említhetőek?

 

Amikor ezekkel az emberekkel együtt dolgoztam, akkor hasznos igyekeztem lenni. Számomra nagyon fontos az örömelv. Nem szeretem azokat a rendezéseket, amelyek vérrel és verejtékkel készültek. Eddig, hatvan év alatt több mint 190 darabot rendeztem. Általában az emberek ezek alatt a munkák alatt örömet okoztak, és a munka is örömet okozott számukra. A dolog lényege nem ez, hanem az, hogy

a kultúra a bozótharcot nem bírja el.

Azért nem, mert megalázott helyzetben van. A teljes költségvetésből csak nagyon kis százalék jut. Borzasztó fontos lenne ezért a kultúra egyesülése és egysége. Azért, hogy jobban tudja védeni magát. A lányom elment fellépni egy jótékonysági koncertre egy olyan helyre, ahol ingyen ételt osztottak. A koncert után odalépett hozzá valaki, és azt kérdezte, nem ismersz meg? Egy állásban lévő színész volt, aki az ingyenkonyhára szorult. Amikor Magyarországon ilyen a helyzet, ilyen alacsony a színészek jövedelme, akkor talán nem azzal kellene foglalkozni, hogy ki lesz a zsűritag Pécsen. Egy olyan évben vagyunk, amikor számos nagyszerű színész adta fel a szabadúszó státuszt, mert kénytelen elhelyezkedni. Tudom, ezek szakszervezeti kérdések, de szakszervezet nincs. Ezért kellene valamilyen összefogás. Ha én párt lennék, egy programot hirdetnék meg: a mindenkori éves költségvetésből az egészségügynek, a szociális ellátásnak, az oktatásnak és a kultúrának legyen fix, garantált támogatása.

 

A rendező visszaemlékezései, történetei harmadik kötetén dolgozik (Fotó: Mészáros János, MTI)

 

A POSZT körül nagyon éles vita alakult ki, de nem ez az egyetlen, egyik ilyen ügy éri a másikat a Magyar Művészeti Akadémia létrejöttétől kezdve. És mindig ugyanoda lyukadunk ki: van egy rossz, vitatható, kétségbe vonható politikai gyakorlat – ki fordul ezzel szembe? Itt nem működik az is-is. El is ítéljük, de azért leülünk tárgyalni, zsűrizni azokkal, akik ezt a politikai gyakorlatot fenntartják, igazolják, vagy akik ebből profitálnak. Hogy van ez?

 

Ez két különböző dologból áll. Maga fiatal, nem emlékszik rá, de régen is így volt. Voltak, akik meghozták a rossz politikai döntéseket, és voltak művészek, akik alkottak, de nem különösen mentek bele ezekbe a kérdésekbe. Félreértés ne essék, a Magyar Művészeti Akadémia gyakorlatát én is pocséknak tartom. De ezt nem tartom annyira fontosnak, mint egy csomó egyéb kérdést. Miközben ez a magyar jobboldal pocsék dolgokat produkál a magyar kultúra területén, közben jókat is. A másik oldal legalább olyan rémes. Hadd mondjam el saját sérelmemet. Tanítványom Balázs Péter, lehívott Szolnokra az ő színházába, a Cseresznyéskertet rendeztem ott. Az a színház kiátkozott színház, részben politikai okokból – ezt megértem. Részben ízlésbeli okokból átkozták ki – ez egy kreált, álprobléma. A másik oldal kritikusaiban nincs meg a készség, hogy azt mondják, ebben a színházban vannak jó, meg rossz előadások is – mint mindenütt.

 

Melyik oldal kritikusai?

 

Megrendeztem ezt a Cseresznyéskertet, harminc zsúfolt, táblás házzal lement, nagyon nagy sikerrel ebben a hatvanezres városban. Elvitték Budapestre, és alig jött össze tíz előadás. Egyetlen kritikus nem jött el, hogy ezzel foglalkozzon. Megkérdeztem egy szimpatikus fiatal kritikust, eljönne-e? Azt mondta, jó, majd meglátja, azt a Kritikus Céhben mondják meg, hogy elmenjen-e. Most mit mondjak erre? Nem mondom, hogy egyik kutya, másik eb. De

az eszközöket és az indulatokat illetően sok a hasonlóság.

Ha valakit szeretünk, akkor részéről minden jó, ha nem szeretjük, akkor minden munkája rossz. Így megy ez. Nagyon meg van mérgezve a magyar színházi élet. Ennek véget kellene vetni.

 

Én nem nagyon emlékszem egységre a magyar kultúrtörténetből, szembenállások mindig voltak.

 

A rendszerváltás előtt ez egy egészen egységes szakma volt.

 

(A beszélgetés a Marosvásárhelyi Rádióban elhangzott interjú szerkesztett változata.)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!