Erdélyi Riport visszajátszás 4.
2015. 12. 28. 16:11Néhány emlékezetes anyagunk felidézésével tekintünk vissza 2015 eseményeire, eredményeire, veszteségeire, mindarra, amiről ebben az évben az Erdélyi Riportban olvashattak, illetve azok jellemző gondolataira, akik lapunkban megszólaltak. Ezúttal nyomtatott hetilapunk utolsó, online időszakunk első írásai válogattunk.
Szabad sajtó a hitelvesztett időkben
Március 12-én, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában adták át a MÚOSZ idei szakmai díjait, köztük a tiszteletbeli tagságról szóló okleveleket, valamint az Aranytoll-díjakat. Utóbbi elismerésben részesült lapunk munkatársa, Szilágyi Aladár is. Az est bevezetéseként Végel László (fotó) Újvidéken élő Kossuth-díjas író olvasta fel a szabad sajtó ünnepe alkalmából megfogalmazott üzenetét.
„Jelenleg a független magyar média átengedte a külhoni magyarok világát a közszolgálati médiának, amely inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy miképpen érvényesülnek a budapesti értékrendek, politikai elvárások a kisebbségi közösségekben. Sokszor, más előjelekkel ugyan, de ugyanaz a központosító habitus árnyékolja be, mint a hivatalos közmédiát. A szabad sajtónak tehát nem elegendő csupán a napi politika szintjén szembefordulni az autoriter, a centralista modell, a preventív cenzúra kihívásai ellen, hanem egy sokszínű, mozaikos nemzetmodellben gondolkodva kellene megmutatkozni, vállalva saját centralizmusunk kritikáját, újrafogalmazva a modern XXI. századi nemzetképet.”
„Megölte Marosvásárhelyt a fekete március”
A város főtere a fekete március napjaiban
Huszonöt éve véres összecsapásba torkollott a román-magyar konfliktus Marosvásárhelyen. Káli Király István az RMDSZ szervezési alelnökeként résztvevője volt a fekete március eseményeinek. Cseke Péter Tamás kérdéseire válaszolva idézte fel a történteket.
„Több forgatókönyv is van arról, hogy mi történt valójában azokban a napokban a városban. Ön szerint mi a magyarázata ezeknek az eseményeknek?
Egyértelmű, hogy egy tudatos, előre eltervezett pogrom-kísérlet volt. Nem biztos, hogy ez kizárólag a román titkosszolgálat és a levitézlett kommunista elit ügyködése volt. Európának akkor nem volt semmilyen ellenőrző eszköze az esetleges kelet-európai etnikai konfliktusok kezelésére. Marosvásárhely jellegzetessége akadályozta meg azt, hogy akkor nem volt még véresebb a konfliktus a románok és a magyarok között. A történtek ugyanis még lélektani hadjárattal is párosultak. A vásárhelyi román elit olyan rémhíreket terjesztett, miszerint a magyaroknál esetleg lehetnek fegyverek, amelyeket Budapestről szállítottak nekik. Ha egyetlen lövés valahol eldördült volna, függetlenül attól, hogy melyik oldalról, abból komoly polgárháború lett volna. Szerencsére ez nem történt meg, mert egyik oldalon sem volt fegyver. Pontosabban: az egyik oldalon volt, és ott arra számítottak, hogy bevethetik, ha a másik oldalon eldördül egy fegyver. Most is azt mondom, a gondviselés keze józanságra intett minket, akkori vezetőket, meg tudtunk előzni egy szörnyű katasztrófát.”
Földhajón az önellátás felé
Álmodott már arról, hogy olyan házban éljen, ahol a hónap végén nem kell számlákat fizetnie? És arról, hogy otthona ellássa a legalapvetőbb élelmiszerekkel? Ha azt mondjuk, mindez egy „normál” ház áránál kevesebbért elérhető, a legtöbben csak legyintenek, a beavatottak viszont átszellemülten kiáltják: Earthship, azaz földhajó, amit Tasnádi-Sáhy Péter riportja mutatott be egy építő segítségével.
Egy elkészült földhajó
„A falat vakolni is kell, ezt legtöbbször földdel teszik, pont mint a vályogházaknál. A különbség annyi, hogy a gumik közti nagyobb résekbe van, aki tesz sörösdobozokat is, hogy foglalják a helyet.
Simon igazi építőmesterként magyarázza mindezt, de azért rákérdezek, banktisztviselő létére hogyhogy nekiállt a két kezével építeni? Mint elmondja, egyrészt így a költségek több mint harminc százaléka megspórolható, másrészt amúgy is kevés az olyan ember, aki értene ehhez a munkához. Egy időben fogadott ő is napszámosokat, legalább egy hétbe telt, amíg megértették, amit addig csak mechanikusan csináltak.”
Nehezen süt ki a nap
2014 októberében jelent meg – tíz év szünet után – a hiperkarma együttes harmadik albuma, Konyharegény címen. A zenekar frontemberével, Bérczesi Róberttel (fotó) a nagyváradi, Moszkva Kávézóban tartott lemezbemutató koncert előtt beszélgetett Tasnádi-Sáhy Péter.
– Komoly szünetekkel, de valamitől tizenöt év után is együtt van a zenekar. Mi az, ami összetartja a hiperkarmát?
– Ez elég egyszerű: szeretjük egymást és a zenénket.
– Erről eszembe jutott, hogy több interjúban is előszeretettel használtad a szeretés szót a szeretet helyett. Mi ennek az oka?
– A szeretet egy fogalom, a szeretés viszont cselekvés, nekem fontosabb.
– Sokat filozofálsz?
– Gyerekkorom óta minden gondolatomat elemzem, mintha egy narrátor szólna a fejemben. Azt hiszem, már ilyen maradok, életkortól és zenétől is függetlenül.
A magam idegenségét éltem meg
A családjával Norvégiában élő Kun Árpád költő, prózaíró 2013-ban megjelent nagyregénye, a Boldog észak 2014-ben elnyerte a rangos Aegon Művészeti Díjat. A váradi Törzsasztal vendégével Szilágyi Aladár beszélgetett.
Kun Árpád Nagyváradon Fotó: Szűcs László
– Elhangzott egy olyan ígéreted is, hogy belekezdesz egy újabb regénybe, amelyik inkább a saját családod beilleszkedéséről szól. Jól értettem ezt?
– Egyelőre csak ott tartok, hogy jó részét megírtam egy következő könyvnek, ami nem a beilleszkedés időszaka, hanem korábbi periódus. Arról szól, hogyan jöttünk ki Norvégiába. Hogy az én idegenség érzetem miként alakult ki bennem. Például a mi kálváriánk miatt, amit végig kellett járnunk a gyerekeink honosításával kapcsolatban, ugyanis kettő született itt, Magyarországon, kettő Norvégiában. Amit mi kaptunk a magyar illetékesektől, amíg „kiderítették”, hogy ők is „magyar” gyerekek, két magyar állampolgárnak a gyermekei, nagyon-nagyon megalázó és hosszadalmas procedúra volt, költséges is. A bürokratikus packázást már az oslói magyar nagykövetségen elkezdték, Pesten folytatták. Annyira, hogy végül félő volt, nem engednek bennünket vissza Norvégiába, mert a csecsemőnk „személyét illetően” állampolgársági kivizsgálást indítottak. Egyébként eleinte jó volt „idegennek lenni” Norvégiában, mert legalább nem otthon voltál idegen. Ha Norvégiában vagyok idegen, azt értem, de amikor Magyarországon érzem magam idegennek, az sokkal rosszabb. A dolog bonyolódott, mert végül is a norvégiai idegenség elvesztette az újdonság varázsát.”
Nyelvi jogokról is jelent az Active Watch
Kétnyelvű felirat egy marosvásárhelyi piacon
Adrian Selemenczi az Active Watch munkatársa, a szervezet honlapján vezetett blogon Marosvásárhelyi Sovén Köztársaság címmel tett közzé írást. Ebben arról értekezik miért és hogyan alakulnak a helyi nyelvi-jogi konfliktusok. A nézeteltérések országos következményeiről, kontextusáról kérdeztük. Parászka Boróka interjúja.
– Mit mondhatunk azoknak, akik szerint ezek a nyelvi jogi kérdések nem elsődlegesek?
– Ha nem olyan nagyon fontosak, akkor miért fordítanak arra az illetékesek annyi energiát, hogy akadályozzák és ellehetetlenítsék az alkalmazásukat? Van itt egy paradoxon, ugyanúgy mint a jelkép- és zászlóhasználatot illetően is. Sokan kérdezik, hogy a kétnyelvű táblák meleget adnak, jól lehet velük lakni? Nem, nem adnak meleget, nem lehet velük jóllakni, más dolgokra is szükség van a közösségi élet fenntarthatóságához, az egzisztenciális gondok megoldásához. De a kérdés megfordítható: elsötétül az ég Bukarest fölött, ha Marosvásárhelyen kikerülnek a kétnyelvű táblák?
Rendben van, nem elsődleges problémákról van szó, de akkor miért kell ilyen elképesztő léptékű bírságokat kiróni? A kisebbségi jogok érvényesítését nemzetközi jogi egyezmények biztosítják, és ezek jelentős részét a román jogrend is elfogadta, vállalta, bár a jogharmonizáció nem teljes és nem befejezett. Jogérvényesítés szempontjából semmilyen elfogadható magyarázata nincs a jelenlegi helyzetnek. A kisebbségi közösség tagjai ennek az államnak az állampolgárai, adót fizetnek – elvárható a jogaik tiszteletben tartása. A kétnyelvűség biztosítása a nemzetközi megállapodásoknak megfelelően a kisebbségvédelem eszköze. A kisebbségi és regionális nyelveknek helyet kell biztosítani a köztérben, már csak azért is, hogy ezek a nyelvek ne tűnjenek el.
A csoda nem tud eltűnni
2015. május 9-én, életének 61. évében tragikus körülmények között elhunyt Dukász Péter színművész, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagja. Lapunkban Tasnádi-Sáhy Péter személyes hangvételű írása búcsúztatta a kiváló művészt.
„A Titanic vízirevü Pakura bácsijaként láthattalak először, aztán pedig Blahaként a Nemzet csalogányában. Jött a rengeteg elismerést hozó Prah, majd a Deviancia Sanyi bácsija, és azt hiszem, rögtön ez után a Fanny és Alexander Újvidéken. Utóbbira azok is, akik régóta követnek a pályán azt mondták, valami egészen új arcot találtál magadnak, én ebben nem vagyok kompetens, az viszont biztos, hogy ez az alakításod a személyes kedvencem. Azt mondtad, te is érzed, hogy történt ott valami, még csak felvételről sem mered visszanézni az előadást, nehogy eltűnjön a csoda.
Pedig drága Péter, az a csoda nem tud eltűnni, most is éppen csak – legszebb hitem szerint – máshová költözött. Az az Alexander nevű kisfiú a te megvallott makacsságodból, nyughatatlanságodból, örök kíváncsiságodból született, nem holmi máshonnan jött varázslat, hanem te kellettél hozzá.”
Egy hónap Nepálban – a földrengés előtt
Néhány nappal a pusztító földrengés előtt tért haza Nepálból Imre Zoltán képzőművész, a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum vezetője, aki az ázsiai országban kulturális antropológusi doktorátusához végzett kutatásokat egy nepáli buddhista kolostorban. Szűcs László interjúja a katasztrófa előtti élményeket idézte fel.
– Hogyan képzeljünk el egy átlagos napot a buddhista kolostorban?
– Katmanduban első este az egyik szerzetes mondta: akkor holnap négykor találkozunk. Azt hittem délután, de nem, a napjuk hajnali négykor kezdődik, amihez az kell, hogy már fél négykor felkelj, s elkészülj. Ez még nem is hajnal. Ugyanez a napirend a musztangi kolostorban is. Négytől hatig meditációt végeznek, utána jön a reggeli. Minden reggel campát kapnak, jakvajjal, pirított árpaliszttel fekete teával felöntött valamit gyúrnak a kezükben. Ezt a gyurmát eszegetik, s isszák rá a teát. Eleinte nekem villát adtak hozzá, mint nyugatinak, de kézzel ettem én is. Három nagy kanál campa az adag, s erre kapsz forró teát. Intesz a kezeddel, hogy mennyi teát töltsenek, van, aki sűrűbben szereti, van, aki levesesebben. A teák toklának nevezik, ez egy fekete tea, helyi, nepáli. Három szolgálatos szerzetes hozza a teát, kettő pedig a campát egy nagy lavórban. Azok is ott vannak ilyenkor, akik még nem járták ki a szerzetesi iskolát, összesen úgy nyolcvanan. A tanítók nem jönnek le olyan korán.
Nagyvárad útja Nagy Oradeaig
Népszavazáson dönthettek május 10-én a nagyváradiak, illetve a Váradszentmárton községhez tartozó települések, Betfia, Hájó, Kardó, Rontó, Félixfürdő és Püspökfürdő lakói, hogy a nyolcezres község beolvadjon a száznyolcvanezres városba. Szűcs László téves jóslatnak bizonyult vezércikke a végül sikertelennek bizonyult referendumról.
Kampányszórólat a májusi nagyváradi referendum előtt
„Nagyváradon minden bizonnyal összejön vasárnap a harminc százalékos részvétel, ami nagyjából ötven százalék körüli román részvételt jelentene, ha minden magyar otthon marad. Hiszen a nem szavazat a részvételt erősíti, s a fúziót segíti. Talán a szentmártoniak és az oda tartozó kistelepülések lakói nem akarnak annyira váradivá válni. (Érdekes volt a kampány heteiben az RMDSZ hallgatása, amivel elejét vették, hogy a kérdést román-magyar ügyként tekintve a többségi lakosság tömegesen jelenjen meg az urnák előtt. Persze, sokan ettől függetlenül tisztában lehetnek a téttel.)
Az ortodox templomokban is kampányoló, alighanem a bicikliutaknál nemzetibb érvekkel előálló Bolojan szórólapjain már Oradea Mare néven emlegeti a várost. A jövő évi választáson aligha indul újra, ha a mostani referendum projektje elbukik. Az ő szavaival élve megcáfolhatatlan realitás, hogy újrázása a város élén tovább élezi a hangulatot, hogy az egykor még a tolerancia mintapéldájaként tartott Nagyváradból egy minden tekintetben román dominanciájú Nagy Váradot formáljon.”
(A népszavazás a nagyváradiak csupán 19,68% százalékos részvétele miatt eredménytelen volt, s a másfél hónappal későbbi megismételt referendumon sem jött össze a szükséges harminc százalék, akkor a váradiak 28,24%-a voksolt.)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
