A csoda nem tud eltűnni – Dukász Pétertől búcsúzunk

2015. május 9-én, életének 61. évében tragikus körülmények között elhunyt DUKÁSZ PÉTER színművész, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház tagja. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Szervusz Péter! Mindig így köszöntem neked, Te pedig azt mondtad: „Szervusz druszám!”. Na, nem mintha közeli barátként büszkélkedhetnék veled, viszont, szerencsémre, sokszor találkoztunk a temesvári évek alatt színházban, büfében, utcán.
Éppen a 2012-es interjúnkat olvasgatom, a Bánffy Miklós-díjad apropóján készült, emlékszem, akkor azt beszéltük, lesz folytatás is, egy portrékötet. Hát, te Péter, azt sajnos már nem csináljuk meg, link voltam, elszalasztottalak, büntetésből megtanítasz nekrológot írni, maradjunk annyiban, messze nem arányos ez így.
Akkor, abban az interjúban azt mondtad, ha te írnád meg a saját történetedet, akkor Szín-házkutatás lenne a címe, utalva egy történetre, amikor az Iglói diákok sepsiszentgyörgyi vendégszereplésén meggyűlt a bajod az elvtársakkal holmi nemzetiszínűnek hitt szalagok miatt. Ha meglett volna az a bizonyos kötet, én a 4-es számú öltözőről kereszteltem volna el, amelyik a szentgyörgyi színházban szolgált otthonodként a líceum utolsó két évében, Desdemona ágyával hálóhelyedül. Gyanítom – bár tudom, ott volt a zene meg a sport és a mérnöki pályára vonatkozó tervek – már akkor eljegyezted magad a színpaddal.
Te azt mondtad magadról, hogy édesanyáddal ellentétben, aki igazi művésznő volt, „csak” többé-kevésbé tehetséges színész vagy, de hát sokan tudjuk, ennél jelentősen többről van szó.
Ez a jelen idő a mondat végén nem elírás, mert amíg mi, akik láthattunk téged, élünk, mindenképpen csodálatos színész maradsz, kérdőjelek nélkül.
Most, ha udvariaskodnék, oldal hosszan sorolhatnám alakításaidat a gazdag pályáról (a rendezésekről nem is beszélve), de ahogy ismertelek erre nem tartasz igényt, így csak a saját élményeimről beszélek, amiket neked köszönhetek.
A Titanic vízirevü Pakura bácsijaként láthattalak először, aztán pedig Blahaként a Nemzet csalogányában. Jött a rengeteg elismerést hozó Prah, majd a Deviancia Sanyi bácsija, és azt hiszem, rögtön ez után a Fanny és Alexander Újvidéken. Utóbbira azok is, akik régóta követnek a pályán azt mondták, valami egészen új arcot találtál magadnak, én ebben nem vagyok kompetens, az viszont biztos, hogy ez az alakításod a személyes kedvencem. Azt mondtad, te is érzed, hogy történt ott valami, még csak felvételről sem mered visszanézni az előadást, nehogy eltűnjön a csoda.
Pedig drága Péter, az a csoda nem tud eltűnni, most is éppen csak – legszebb hitem szerint – máshová költözött. Az az Alexander nevű kisfiú a te megvallott makacsságodból, nyughatatlanságodból, örök kíváncsiságodból született, nem holmi máshonnan jött varázslat, hanem te kellettél hozzá.
Mint ahogy azóta megformált szerepeidhez is. Ott maradt nélküled a Futótűz, a Moliendo café, vagy a bemutató előtt álló Egerek és emberek, de lássuk be, ezzel törődik most mindenki a legkevesebbet, hisz nagyon sokunknak nem csak a nagyszerű színész, hanem Te – egyszer engedd meg, hadd szólítsalak én is így, kedves druszám – Dukász Péter hiányzol.