Csak izgalmas és unalmas színház létezik

2012. 11. 19. 17:21

1954-ben született. 1978-ban végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, Marosvásárhelyen. Azóta a temesvári társulat tagja, számos darab szereplője, rendezője. 2005-ben Pro Cultura Timisiensis, idén pedig Bánffy Miklós díjjal tüntették ki. DUKÁSZ PÉTER színművésszel Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

 

 

Dukász Péter és Szász Enikő a Prahban

 

 

Ha jól tudom, Nagyváradon születtél.

Igen, és az első és második osztályt is ott jártam, de a szüleim elváltak, és én követtem édesanyámat Marosvásárhelyre. Természetesen az óvodát is Nagyváradon jártam volna, de onnan kirúgtak, teszem hozzá gyorsan, egy félreértés okán. Csalánkiütéses gyerek voltam, ami az óvodában is elkapott, és vakaróztam miatta, az óvó néni meg elküldött, azt hitte, kanyarós vagyok. Másnap visszamentem, de megint elzavartak. Mire anyám, aki akkorra már érdemes művész volt – ami nem volt semmi abban az időben, 35 évesen, Romániában –, elintézte, hogy visszamehessek, én már nem akartam. Valószínűleg akkor alakult ki bennem azóta is megmaradt makacsságom. Egyébként kiegyensúlyozott gyerekkorom volt.

Édesanyád – Dukász Anna – már abban az időben is fogalom volt.

Hát igen, ez engem leginkább annyiban érintett, hogy elég sokszor elvitt statisztálni. Először 4 vagy 5 éves lehettem. Arra emlékszem, hogy az Anna Karenina címszerepét játszotta, én meg az ő gyerekét. Mindig ott kellett ülnöm próbákon, így az első felvonást kívülről tudtam, valahogy rám ragadt a szöveg, úgyhogy édesanyám kollégáinak folyton súgtam előadás közben.

Említetted, hogy aztán Marosvásárhelyre költöztetek. Ott nem tudom, történt-e veled valami kaland?

Ó, hát ott indultak a kalandok. (Nevet.) Beiratkoztam a Bolyai Farkas Református Líceumba, ott kezdtem el egyszerre sportolni, jól tanulni és zenélni, és ez így is maradt egy ideig. Aztán már csak zenéltem, bár leginkább autodidakta módon, az első pár akkord elsajátítása után otthagytam a zeneiskolát és együttest alapítottam, mivel beatzenész akartam lenni. Tizedikes koromra pedig teljesen megbolondultam, és elhatároztam, hogy színész leszek.

Nem féltél, hogy édesanyád neve meghatározza a pályádat? Vagy abban a korban ez még fel sem merült?

Kicsit kénytelen vagyok előrerohanni az időben: az osztályvezető tanárom, a többszörös állami díjas Kovács György üzent egyszer a főiskoláról anyámnak, hogy ide nem Dukász Anna fia került be, hanem Dukász Péter. Az nekem akkor nagyon jólesett, azóta is ehhez tartom magam. Az más tál tészta, hogy anyám egy művésznő volt, én pedig egy többé-kevésbé tehetséges színész vagyok. Azt hiszem, hogy ezt helyre tettem rendesen, hogy ő mi volt, és én mi vagyok, vagy mi lehetek.

Kanyarodjunk vissza ifjúkorodhoz. A Bolyaiba csak tizedikig jártál, utána elköltöztél Sepsiszentgyörgyre. Ha jól értesültem, ott elég bohém körülmények között éltél.

Te tudsz valamit. Amikor, mint említettem, megbolondultam, úgy döntöttem, kihasználom, hogy anyám Sepsiszentgyörgyön igazgató, és megnézem kicsit hátulról is, hogy mit jelent a színház. Ez olyannyira szó szerint sikerült, hogy két ott töltött évemből másfelet a 4-es számú öltözőben éltem, és Desdemona ágyában aludtam, mely egy korábbi Othello előadásból maradt meg. Onnan jártam iskolába, a Mikóba. Anyám az irodalmi titkárságon lakott, amíg át nem költöztünk a líceummal szembeni, akkor frissen épült toronyblokkba. Szóval én ott megtanultam, hogy milyen az a színésztársadalom. Meglehetősen közelről, mivel nem csak én laktam öltözőben, Zsoldos táti, azaz Zsoldos Árpád művész úr, Técsy Sándor, Ferenczy Csongor és még sokan mások voltak a szomszédaim. Nagyon jó társaság verődött össze. Egy idő után rájöttek, hogy bennem abszolút meg lehet bízni, és elkezdtek bejárni hozzám, a négyesbe, és úgy szidták nekem anyámat, ahogy elő volt írva, mert tudták, hogy nem mondom vissza. Közben statisztálgattam is, meg a gitár mellé megtanultam kicsit zongorázni. Szóval sokat fejlődtem az ott töltött időszak alatt.

Ezekkel a külső és belső adottságokkal hogyan sikerült beilleszkedned a normális emberek világába?

Világéletemben szerencsés voltam. Amikor meg nem, a lehetőség akkor is adott volt, csak nem éltem vele. A Mikóban nagyon jó osztályba keveredtem, jó székely atyafiak közé, akik hamar ráeszméltek, hogy nem pusztán a Nagyasszony – így hívták anyámat – fia vagyok. A tizenegyedik osztály úgy kezdődött, hogy kellett mennünk krumplit szedni az Olt mentén a sárba. Látták, hogy keményen kiveszem a részem, és a szünetekben még gitároztam is, szóval mire beültünk a padba, már teljesen integrálódtam. Én vezettem be azt a gyakorlatot is, hogy lehet azt mondani: nem készültem. Ezek mindenben éltanulók voltak, először nem értették, mi ez, de amikor elmagyaráztam, hogy én színire készülök, és ezért lehet, hogy nem minden alkalommal készülök, mondjuk franciából, akkor ők is elkezdték alkalmazni ezt a gyakorlatot a saját preferenciáik szerint. Ennek ellenére sem könnyen jutottam be a főiskolára, a fiúk közül talán utolsóként, valami 7,60-as médiával.

Viszont a színész lét neked, gondolom, nem okozott annyira meglepetést, mint a főiskolásoknak jellemzően szokott.

Én a főiskola utáni világot ismertem, az ottani azért teljesen más. De ennek ellenére sosem volt időm azzal foglalkozni, hogy akkor én most művész vagyok. Azt hiszem, nem is vagyok születetten színész alkat. A Bolyaiban, megőrülés előtt még kibernetikára készültem. De azt se hagyjuk ki, hogy csak egy évvel később kezdhettem el az akadémiát, miután bejutottam, mert ugye előbb 9 hónap katonaságot teljesítenem kellett, ami egyébként nagyon megviselt, annak ellenére, hogy Nagyváradra kerültem; nagyon keményen bántak velünk.

Diploma után sem volt éppen egyszerű dolgod tudtommal, mert édesanyád akkorra disszidált Amerikába…

Igen, 75-ben ment el, először a New York-i színház oszlopos tagja lett, aztán meg Torontóban játszott, velük el is jött egyszer Kisvárdára, valamint szerepelt egy 56-os vonatkozású filmben Técsy Sándorral, aki akkor már taxisofőr volt New Yorkban. Az ő disszidálásával egy elég szomorú időszak kezdődött, részben azért, mert pont 15 évig nem találkoztam vele, részben meg ez nagyon jó apropó volt arra, hogy megpróbáljanak bedolgozni a szervek. Megmondták, hogy amíg nem vagyok hajlandó tevékenyen együttműködni, addig anyámat nem fogom látni. Nem jött nekik össze. Másban is igyekeztek keresztbe tenni. Engem a szentgyörgyi társulat, valamint az anyámat követő igazgató is annyira megkedvelt, hogy csábítottak magukhoz. Ez annyira el volt tervezve, hogy Enikő (Szász Enikő temesvári színésznő – szerk. megj.), akivel akkor már férj és feleség voltunk, és két évvel előttem végzett, ott helyezkedett el, tehát mire rám került a sor, ő már ott lakott Hanga lányommal, volt lakása is. Én pedig, mivel a fiúk között elsőként végeztem, elvileg választhattam volna, hogy hová akarok kerülni. Viszont a megyei pártbizottság első titkára kijelentette, mint később megtudtam, hogy márpedig neki még egy Dukász nem kell a környékre, ezért a színház nem írt ki férfi helyet, tehát nem volt hogy odakérnem magam. Így végül kormánykinevezéssel – mivel zárt város volt – Temesvárra kerültem, és Enikőt is ide helyezték. Egyébként 89-ben mi is eljutottunk arra a pontra, hogy innen el kell menni, mert most már nem bírjuk. Már megvolt mindenfajta jóváhagyásunk, hogy átmenjünk Magyarországra, papíron akkorra már mindketten a Kaposvári Csiky Gergely Színház tagjai voltunk, ahol persze sosem játszottunk. De közbeszólt a történelem, jött a forradalom, és mi itt maradtunk. Azt hiszem, életünk – talán fogalmazhatok többes számban – legjobb döntése volt.

Temesvár előtt erősen magyar közegben élted az életedet. Mekkora kihívást jelentett a Bánságban beilleszkedni?

Engem leginkább az izgatott, hogy a pályán helytálljak. Először statisztáltam, aztán kerültem egyre feljebb, jöttek a főszerepek. Elkaptam itt még néhány nagy színészt, Fábián Ferencet, Makra Lajost vagy éppen Sinka Károlyt, az igazgatómat, akiktől sokat lehetett tanulni. Nem integrálódtam annyira a város életébe. Közhely: a színészt mindig többen ismerik, mint ahány embert ő ismer, a színpadról, ellenfényben nem látszanak arcok a nézőtéren. Egyébként a színészi státust román közegben még mindig sokkal nagyobb mítosz övezi, mint nálunk. Ha néha vendégszerepelek a román nemzetiben, ez nagyon érződik. A rendelőben és a határon is. Magyaroknál nem vagyok annyira „művész úr”, a románok húsz évvel Ceauºescu után is felállva tapsolnak, pedig felnőtt egy új generáció. Egyébként nehéz életünk volt, de nem volt az egy rossz élet. Nagyon sokat kellett utazni, mert meg kellett keresnünk a fizetésünk 86 százalékát jegyeladásból, ezt hívták önellátásnak, ezért éjjel-nappal kajtattuk a közönséget, sokszor a Székelyföldön. Még egy kilenc-tíz tagú zenekart is el tudtunk tartani. Sokszor eszembe jut, hogy a történeteimet meg kéne írni. Azt hiszem, Színházkutatás lenne a címe.

Színházkutatás?

A történet, amire utalok vele, az inkább szín-házkutatás volt. Az Iglói diákokkal vendégszerepelt a temesvári társulat Sepsiszentgyörgyön, én voltam a turnéfelelős. Az első délutáni előadás szünetében jön oda hozzám a világosító, hogy van egy ember nála, aki azt mondta, ha az egyik kellékgitáron lógó nemzetiszínű szalagok színpadra kerülnek, akkor levágja az elektromos főkapcsolót. Egyébként a gitáron hatféle szín lógott, de hogy ne legyen balhé – a nézőtéren hatszázan ültek –, én a kosztümöm zsebébe vágtam a szalagokat. Lement az előadás, az esti is, mi mindent otthagytunk a helyszínen, mivel másnap szintén volt előadásunk, és elmentünk a szállodába. Délután, mikor megyek be, szól a kellékes, hogy minden fel van forgatva, valamit nagyon kerestek. Miután visszaértünk Temesvárra, hivatott Sinka próbáról, az irodában várt rám a színházért felelős hadnagy elvtárs. Láttam, hogy a pasasnak rendesen el van dagadva a foga, mondom magamnak, ezzel nem lesz könnyű dolgom. Ismertem már régebbről, de mióta letett róla, hogy beszervezzen, nem sok bajom volt vele. Nekem áll durva stílusban, mint eddig még soha, hogy mi volt Szentgyörgyön a nemzetiszínű szalagokkal? Mondom neki, hogy nem nemzetiszínűek, és hogy már egy előző szovjet előadás óta a gitáron lógnak. Nem hitte, mentünk együtt a kellékeshez. Ott szóltam az öltöztetőnőnek, hogy hozza oda a kosztümömet, és kivettem a zsebéből a szalagokat. Persze, mondja a pasas, hogy nem az volt az, biztosan kicseréltem őket, de azért már kicsit visszavett akkorra. Így elmentünk a párttitkár elvtárshoz, aki egyben az előadás díszlet- és jelmeztervezője is volt, s ő végül tisztázta a helyzetet, hogy azokat a szalagokat már korábban engedélyezték. A kellékesen azért csattant az ostor, mert volt már korábbról egy figyelmeztetése. Hát így mentek a dolgok akkoriban.

Hallottalak többször már színházról beszélni. Azokból a gondolatokból még így 58 évesen is frissesség és útkeresés sugárzik. Miből táplálkozik ez?

Először azt kellene elmondanom, miért csinálom ezt a pályát. Lehet, metafizikusan fog hangzani, pedig nem vagyok metafizikus alkat. Szóval úgy érzem, ha komolyan veszem a szakmát, többszörösen élhetek általa, mármint azáltal, hogy 20 meg 40 percre más ember bőrébe bújhatok. A közönség pedig azért jön be, hogy ezt nekem elhiggye. Ez egy olyan összeesküvés alkotó és befogadó között, aminek párja nincs a művészetben. Még mindig azon gondolkodom, hogy ez miként működik. Egy dologra viszont rájöttem: nincs olyan, hogy rossz meg jó előadás, csak kétfajta színház létezik: az izgalmas és az unalmas. A rossz színházzal nincs semmi bajom, adott esetben még szívesen is játszom egy-egy rossz előadásban, csak azt nem tudom megbocsátani, ha untatnak. Ezenkívül azt sem tűröm, ha hazudnak nekem. Pedig nagyon jó néző vagyok, és azért megyek be, hogy elhiggyem, amit mondani akarnak. De mostanában mindig a kijárathoz közel ülök, mert nehezen tudom elviselni, ha villára vesznek, hazudnak magukhoz képest is. Ez talán még az unalmas színháznál is rosszabb, mert azt lehet legalább jóindulatból csinálni.

 

Fanny és Alexander

 

 

Van egy szereped mostanában, az Újvidéki Színház Fanny és Alexander című előadásának egyik címszerepére gondolok, amelyben egy kisfiút játszol. Erről az alakításról még a pályádat jól ismerők is azt mondják, valami olyasmit látnak tőled, amit eddig még nem. Különleges polcon van nálad is ez a szerep?

Nálam minden kedves szerep különleges helyen van, hatalmas polcaim vannak. Erről egyébként tényleg sokan mondták, hogy más, mint amit eddig csináltam, még olyanok is, akik jellemzően nem kedvesek velem. Ez olyannyira belém ivódott, hogy nem merem megnézni az előadásról készült felvételt, és azt hiszem, nem is fogom. Nem szeretnék rájönni, hogy mi a titka a dolognak. Egyébként lehet köze ahhoz is, hogy ott egy előadáson belül hatalmas korskálát bejárhatok. Sokszorozva több életet. Ez, azt hiszem, pontosan annyira könnyű vagy nehéz, mint színésznek lenni. Ha nem marad meg bennünk alapvetően gyermeki mivoltunk, akkor sem jó színészek, sem jó nagypapák nem lehetünk. A gyermekek nem viccelnek. Pont olyan komolyan vesznek téged, mint a közönség. Ha elkezdesz velük hamisan putyuka-putyukázni, annak nem lesz jó vége, mert hinni akarnak benned.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!