Ószer a hegy lábánál

Aki az október közepén tartott feketetói vásáron jár, az a balkáni életérzés legsűrűbb formájával találkozik. A Kolozs megyei település 1815-ben kapott jogot a hetivásártartásra. Az ország minden sarkából gyűlnek össze árusok és vásárlók, hogy a bárhol megkapható orkánkabáttól a legelképesztőbb ritkaságig mindenre ráleljenek. Kustán Magyari Attila riportja.

Az első vonat reggel nyolckor indul Kolozsvárról, nyomott hangulatú zuhéban jutok el az állomásra, ahol már vár egy kedves barátom. Együtt gyúródunk a vonatra, a két szűkös vagon, amely a szerelvényt alkotja, ezen a hétvégén kevésnek bizonyul. A legtöbben fiatalok szállnak fel, zajos lányfecsegés járja be a teret, arról beszélgetnek, ki hány és milyen holmit turkál majd magának. Szidjuk a vasutat, hogy lassú, hogy nem indult különjárat, és minden friss levegőt magunkba szippantunk, amikor egy-egy állomáson kinyílik végre az ajtó. Miután szardíniásdobozunk megáll a vásár közepén, Feketetó második, nem hivatalos megállójánál, kiözönlünk a friss levegőre, és elénk tárul a ködös erdő alatt húzódó, hatalmas vásár, beláthatatlan mennyiségű ruhával, ócskasággal, villogó, hangos giccsműanyaggal. Azt sem tudjuk, hová induljunk el.

Kínai ruha, drágán Valahogy úgy szerkesztették meg a terepet, hogy az első félórában nem sikerül kikeverednünk a tarka, új ruhák közül. Hosszú sorokban állnak a holmik többtucatnyi dobozban: zokni, gatya, nadrágok, orkánkabátok, sapka és kesztyű télire, cipő, bakancs – mind új, mind a távol-keleti gyárak futószalagjairól. Az árak nem jobbak, mint egy átlagos bevásárlóközpontban, talán még magasabbak is. Úgy tapasztalom, ezeknél a standoknál kevesen állnak meg, amit otthon találni, azt nem keresik itt az emberek. Itt a különlegességekre vágyunk.
Egy-két fotót már a „kínai sarokban” is készítek, amíg rám nem szól egy középkorú, kazettákat forgalmazó férfi, hogy hagyjam a portékáját békén. Nem hagyom magam, visszaszólok neki, mire morgolódva békén hagy, nyomkodhatom tovább a gombot. Sok olyan fiatalt látok, aki folyton kézben tartja a fényképezőgépét, láthatóan számukra sem csak a vásárlás művészete a fontos, hanem a hely gyakran visszás pillanatai. Ilyen a szűk ketrecben, búsan fekvő kutya, vagy az az ifjú ortodox pópa, akit reggel, megérkezésünkkor, majd a délutáni hazautazáskor is a bejárat mellett találunk – ő a helyi templom felépítéséért gyűjt, egy táblát tartva maga előtt, s mögötte időnként csendben falatozgat.

Nem csak kínai, nem túl drágán A vásár sűrűjében találni izgalmasabb darabokat. A kolozsvári és a nagyváradi ócskapiacok hangulatát jól ismerem, a feketetói hasonlít ezekéhez. Cigányok, románok, magyarok kiabálják az árakat, figyelik az esetleges piaci szarkák kezét, és az ember után futnak, ha nem tetszik neki a bekiáltott összeg. Egy hatalmas sátorszerűség tetejére az internacionalizmus elkötelezett híveiként számos ország zászlaját kitűzték, a brit lobogótól a németen át a kanadaiig sok távoli vidékét, a különféle eredetű holmikat itt árulják, nem is túl drágán. Lehet remek állapotban levő nadrágot találni tíz lejért, igaz, harmincért is, a lányok hadát megszégyenítően tolakodnak a fiúk is, ha egy tetszetős példányt szemelnek ki maguknak. Sajnos nincsenek különleges képességeim, nem tudom megsaccolni se, vajon hány ruhadarab, milyen súlyban, mekkora összegben lett összehordva a feketetói hegy lábához, de biztos vagyok benne, hogy egy kisebb európai országot el lehetne látni ennyiből. És ez még csak az, amit az ember magára ölt – tovább haladva eljutunk a teljesen haszontalan tárgyak univerzumába is.

Minden, minden áron A vásár sötétebb bugyraiban kezdődik a kutyakomédia. Egy doboz tele üvegpoharakkal, mellette kakukktojásként egy műanyag, izmos akciófigura, arrébb körömreszelők mellett fa Buddha, székek az asztalon, fogassal, tulipános ládika, azon hegedű, Jézuska, menóra. Barátom régi kommunista kitűzőket gyűjt, az árak hektikusak: a tízlejes darabot megveszi, a hetvenöt eurósat az asztalon hagyja; egyik nem ér többet a másiknál, csupán az árusok számításai különböznek. Több tárgy árát megkérdezzük, és látni, hogy a szombat déli remény még toronymagasan él, a kereskedők euróból vagy forintból számolnak át, csillagászati összegeket mondanak, amikből nehéz alkudozással sem lehetne a zsebünknek megfelelő számot varázsolni. Apropó, kommunista tárgyak, egy helyen a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Szocialista Munkáspárt tagkönyveit árulják, korabeli színes magazinok és Bibliák társaságában, azonban ennél ritkább dolgokra is akadunk: náci darabokra. Feszít a birodalmi sas, a horogkereszt, az egyenruha mellé járó kalap, és társaik – erre azért még itt sem számítottunk.
Időnként elered az eső, ilyenkor a könyveket és az elektronikai eszközöket a ponyva alá menekítik. Régi kazettofonok és televíziók hada sorakozik fel, egy helyen a szomszédságukban télire eltett uborkát, zakuszkát és paradicsomlét kínálnak. Fotósoknak külön részlegük van, egy árus tucatnyit helyezett ki – később olvasom, a rendőrség lopott holmikért razziázott, az erről szóló jelentés azonban még várat magára.

Népiesch, egyre kevesebbért Meglátogatjuk a „népi szektort” is, ahol számos helyi kínálja a portékáját: kézi készítésű szoknyákat, székely himnuszt, házi áldást tartalmazó falvédőket árulnak; elmondásuk szerint hosszú évek óta kijárnak a vásárra, de mintha egyre kevesebb pénzzel térnének haza. Szűkszavú válaszokat kapok, egy helyen azonban – magyarországi kereskedő személyében – végre igazi jókedvre találok. Vígan dalol, amikor közelebb lépünk hozzá, közbekiáltja: elhallgat, hogyha fizetünk. Magyarországon is szokott árulni, ide kifejezetten a hangulatért jön, és azért, hogy néhány barátja portékáját elsózza. Figyelem, ahogyan szóba áll a potenciális vevőkkel: egy pár nagyobb gyerekeknek való ruhát néz ki, már elhagynák a terepet, de ő utánuk kiált: „Hohó, itt nem hagynak, amíg egy árat nem mondanak, ami nekem is tetszik, és maguknak is!” A pár tétovázik, aztán azzal a kifogással menekülne, hogy a gyerek úgyis kicsi. Az árus nem hátrál: „Rossz próbálkozás ez, barátaim: a gyerek belenő.” Az üzlet megköttetik.
Nemcsak standoknál folyik a kereskedés, mozgóárusok is igyekeznek felhívni a figyelmünket. Ki rikító szőnyeggel, ki zoknival lepne meg, de a népszerű iPhone-t is ránk sóznák, ha volna rá keret és bizalom.
Máshol sül a miccs, a kolbász, a lángos, szól a zene hegedűből vagy rossz manele CD-ről (adott ponton kétfrontos támadás ér, jobbról és balról is hallani a műfaj jeles képviselőit); van olyan, aki házilag oldja meg az étkezést, és két tojást üt össze a sátra mellett.

Jövő júniusban visszatérünk Amikor ráununk a csodákra, kisétálunk a faluba, megérdeklődjük, mennyibe kerül egy-egy magánház udvarán a parkolás. Járművek tucatjait terelik be a helyiek, komolyan felkészültek a szolgáltatások reklámozására, helyi őrt (a gyereket) állítanak ki, alig tíz lejért. Számoljunk utána, becslések szerint ötezer autó fordul meg ezen a hétvégén a máskor csendes Feketetón.
Az ideiglenes vasúti megálló, mint azt korábban jeleztem, a vásár közepén van. Amikor a sétából visszatérünk, négy férfiba botlunk, akik a standok között állva egy lejt kérnek a belépésért. Megmakacsolom magam, hiszen néhány lépéssel odébb az árusok között is besétálhatok, ráadásul már csak a sínekig szeretnénk eljutni. Érdekes módon rögtön átengednek, a hivatalos kitűző ekkor válik gyanússá – talán csak újabb módszer a megélhetésre?
A feketetói vásár – román nevén Fechetãu, miközben a falu neve Negreni – egyébként negyven-ötvenezer látogatót vonz, ráadásul nem csak hazaiakat, hanem magyarországi, osztrák és német kíváncsiskodókat is. Az önkormányzat célja, hogy azokra a pontokra erősítsenek, amelyek a vásár értékét képviselik, azaz értékes antik tárgyakra, amelyek a határon túlról érkezőket a leginkább érdeklik. Vasárnap este mindenki elhagyja a helyszínt, ugyanis hétfőn állatvásárt tartanak. Hasonló árutenger pedig legközelebb a következő év júniusában, a második hétvégén várja a lelkes tömeget.