A groteszk ízlelése

2012. 11. 18. 11:34

Politikainak, illetve dokumentaristának az olyan előadást nevezzük, mely a jelen társadalmi kérdéseit, problémáit mutatja meg. A dokumentarista színház szinte minden esetben napi kérdésre összpontosít, különböző formanyelvet használ a posztdramatikus színháztól a klasszikus darabok feldolgozásáig. Szabó Réka a kincses városban látott dokumentarista színházat.


A kolozsvári Állami Magyar Színház szeptember 21-én mutatta be a Leonida Gem Session című előadást, „Caragiale nyomán szabadesésben”. A román klasszikus szerző, Ion Luca Caragiale műve, a Conul Leonida faþã cu reacþiunea (Leonida naccsásúr a forradalomban) egyfelvonásos bohózat, melyet Tompa Gábor és Visky András felforgatott, tetőtől talpig átöltöztetett, és mégsem. Az eredeti darabban, hasonlóan a többi színművéhez, Caragiale kialakít egy képet a korabeli (századfordulós) polgárságról, a kispolgárra összpontosítva, aki sekélyes, hol az egyik, hol a másik párt szavazója, „politikai tényezője”. Leonida naccsás úr liberális, de belőle már kivesztek a politikai ambíciók, a legfontosabb számára, hogy biztosítva legyen a jó fizetés, a nyugdíj, az adómentesség; a többi az állam dolga. Feleségével együtt élik meg azt a megrázó éjszakát, melyen, úgy hiszik, forradalom van, bekövetkezik a rendszerváltás, holott csak valami utcai ribillió verte fel őket álmukból. Lényegében nem volt más, mint rémálom, „fandazmagónia”, húshagyókeddi ivászat.
Tompa Gábor és Visky András adaptációja megtartja az alaptörténetet és a figurákat, Leonida (Hatházi András) hatvanéves nyugdíjas, Efimiþa, a felesége (Bogdán Zsolt) szintén nyugdíjas, Safta (Bács Miklós) a szolgálójuk. A két figurát (Leonida, Efimiþa), mint az előadásban megszülető komikum alapfiguráit, körbeveszi még hat szereplő, akiket a rendező és dramaturg képzelt színpadra: Rusz Péter (Bács Miklós), Dulceaþã (Viola Gábor), Rahat (Farkas Lóránd), Borkán (Balla Szabolcs), ªerbet (Lackó-Vass Róbert), Revoluþia (Panek Kati). A színészek szerepe nem az egyéni kibontakozás, hanem a népi tömegek álláspontját, a félelmet, megfélemlítést, ugyanakkor az érdektelenséget jelenítik meg.

Kolozsvári Állami Magyar Színház
Leonida Gem Session
Caragiale nyomán szabadesésben
Tompa Gábor és Visky András színpadi változata
Seprődi Kiss Attila fordításának felhasználásával
Rendező: Tompa Gábor
Dramaturg: Visky András
Díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu
Zene: Vasile ªirli
Mozgás: Sinkó Ferenc
Szürkés, rozsdás, avítt falak fogják körül az üres teret, a falban néhány ajtó, ahonnan a szereplők lépnek be hangszereikkel, hangolni kezdenek, játszanak, majd egy-két „együttes póz” születik fotóhoz. A háttérben emelkedő vásznon lassan kirajzolódik egy tömbháznegyed képe, a tetőkön számtalan parabolaantenna, a manipuláció, a lehallgatás eszközei. Az üres térben régi szekrény áll, amely, akár az időgép, többféle térbe és időbe nyújt bepillantást. Azt hisszük, Caragiale világában élünk, valójában a jelen eseményeinek és jelenségeinek vagyunk tanúi. Talán azért, mert semmi sem változott, nem volt „igazi forradalom” – erősíti meg a szereplők dialógusaival a rendező. Rusz Péter replikáiból felismerhető a helyszín: Kolozsvár. A Rendező nevű szereplő vizsgálati dossziékat nyit fel, emlékeztet bennünket a Securitate-dossziékra, azok történetére, ha egyáltalán vannak ilyen történeteink. Az aktasorok kilométerei fiktívek, szerkesztettek, akár egy szövegkönyv, vagy egy színmű; a Rendező elnevezésű vizsgálati dosszié, amit felolvasnak nekünk nézőknek: aktuálszínházi kérdéseket feszeget. A fikció és valóság, a múlt és jelen játéka, színház, színdarab, vizsgálati dosszié olvad egybe az előadásban. Nevetünk ezen a káoszon, elidegenedünk tőle, tudatosan kezdünk reagálni. Nem biztos, hogy szembe akarunk nézni a múlttal és a jelennel, de nevetünk, mert annyi évtizednyi káromolás, szitkozódás, sírás, nélkülözés után mi lehet édesebb, mint az ellenségen vagy magunkon, saját rendszerünkön kacagni?
A szereplők megteremtik a háttérhangulatot, dossziékat olvasnak fel, magán-és politikai beszélgetéseket hallgatnak le. Mindannyian „tipikus szekus” öltözetben jelennek meg: sötét, hosszú bőrkabát, napszemüveg, öltöny. Egyformán személytelenek, érdektelenek, jellemtelenek.
Leonida (Hatházi András) és Efimiþa (Bogdán Zsolt) játéka eltér a többi szereplőétől. Mintha bábszínházat látnánk: eltúlzott gesztusok, lassított beszéd (a komoly tudatosítás eszköze), kisszerű, botladozó nyelv, halandzsa. Mindegy, ki a férj, ki a feleség. Hatházi és Bogdán őrült kettős jelenete Miþa „fandazmagóniáját” az ádáz csetepatéról, nagy rémálmát ütközetről karikírozza, a bohózat ez, de szatíra is egyben. A gúnyolódó Leonida úgy kezeli a kigúnyolt Efimiþát, mint valódi partnert egy valódi helyzetben; nevetséges, egyben tragikus játék ez az emberrel és az emberi jellemtelenséggel. Az esetlenség, a deviancia, a pontatlanság, a politikai hozzá nem értés, és minden más, amit a két főszereplő kiordít magából, kizökkenti a nézőt a távolságtartó nyugalomból. A mi érdektelenségünkről és politikától való iszonyunkról szól az egész?
A két színész groteszk játékát songok erősítik. A valóság megszűnik, az előbukkanó múltbeli figurák félelmeiket, kispolgári létüket cipelik a vállukon. A tragikomikus helyzetből valódi megfélemlítettként ébred föl Leonida és Miþa a kopogásra. A rémálom pillanatig a valóságra vetül: az érkező takarítónő is „reakciós”-nak hitt ellenség, maga Revoluþia (forradalom) személyesen.
Itt kellett volna véget érnie az előadásnak. Az ezt követő zárójelenet, a túlabsztrahált némajáték túlbeszélt, mintha az alkotók attól tartottak volna, hogy mi nézők nem értjük meg: mi vagyunk az áldozatok, félelmünkben agresszívvá leszünk, de tétlenül szemléljük az életet és a halált. Ezért indulhat a Gem session: megerőszakolják, eperlekvárba fojtják Revoluþiát. Tompa Gábor rendező szerint ugyanis „23 évvel a 89-es fordulat után sűrűsödnek azok a kérdések, amelyekre mindeddig hiába vártunk választ, s amelyek nélkül valószínűleg elpuskázzuk utolsó esélyünket is, hogy végre méltón hozzáláthassunk életterünk lakhatóvá tételéhez. Ha a közelmúlt eseményeinek s az abban szereplőknek teljes átvilágítása nem történik meg, akkor úgy tekinthetünk majd erre a »rendszerváltásra«, mint a Leonida naccsádbeli utcai ribillióra, ami csupán színjáték a hatalom előadásában annak bizonyítására, hogy soha nem lesz valódi forradalom.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!