Egy hónap Nepálban – a földrengés előtt
2015. 05. 12. 19:30Néhány nappal a pusztító földrengés előtt tért haza Nepálból IMRE ZOLTÁN képzőművész, a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum vezetője, aki az ázsiai országban kulturális antropológusi doktori tanulmányaihoz végzett kutatásokat egy nepáli buddhista kolostorban. Szűcs László interjúja.
Egy meghatározó élmény után tragikus fordulat: Nepálban jártál, majd hazatérésed után néhány nappal ért a tragédia, a földrengés híre. Hogyan éled meg e kettősséget?
Örömmel, feltöltődve jöttem haza, s ez az öröm döbbenetté változott, az április végi pusztító földrengés elhalványítja Nepálban töltött napjaim emlékeit. Egy hónapig voltam ott, s ugyan ez volt első utam, de a szerzetesekkel, akiknél Katmanduban jártam, már 2007 óta tartom a kapcsolatot. Nézem a képeket a televízióban, ugyanazokat az épületeket látom romba dőlve, amelyekről pár napja magam is készítettem fényképeket, még ép, díszes állapotukban. Sokan azt mondják, isteni szerencsém volt, hiszen ez a borzalmas földrengés bármikor bekövetkezhetett volna. (Beszélgetésünk megjelenése napján ismét rengett a föld Nepálban – szerk megj.) Azóta napi szinten igyekeztem tartani velük a kapcsolatot, a katmandui Triten Norbutce kolostorral, illetve a Musztang királyságban megismert emberekkel. Örülök, hogy egy hónapon át a szerzetesek árnyéka lehettem. Rengeteg barátságot kötöttem a kolostorhoz közeli falusi emberekkel. Ott szembesültem azzal is, mekkora a szegénység, a nyomor ebben az országban. A légzést könnyítő maszk nélkül sok helyen ki sem lehet menni az utcára. Ha valaki ismeri a Barakka című filmet, az ott mutatott nyomortelepekhez hasonlóakat láthattam én is. Katmanduban sok helyen találkozhat az ember ezzel a képpel. A kolostorok ezzel szemben tiszták, ahogy a Nepál múltját őrző épületek is. Most ezek többsége is romokban áll. (Imre Zoltán fenti képén az április 25-én megrongálódott Swayambhu templom Katmanduban, még épen. A szerző portréja a musztangi kolostorban készült.)
Feltételezem, nem sok földrengésbiztos épület készült az országban.
Nem, sőt, nagyon sok befejezetlen lakóépületet láttam. Kérdeztem is a szerzeteseket, ennek mi az oka. A magyarázat az, hogy az édesapa elkezdi, a fia folytatja, s ha lesz pénz rá, az unoka esetleg befejezi.
Tudsz-e azok hogylétéről, akikkel Nepálban találkoztál?
Remélem, hogy jól van például az a frissen egybekelt magyar házaspár, akikkel hazautazásom előtt találkoztam Katmandu Thamel nevű főutcáján. Ott sétálva hallottam, hogy magyarul beszélnek, s megszólítottam őket. Mesélték, éppen ők is az Annapurna vidékére készülnek, oda is, amerre én jártam, úgyhogy ajánlottam nekik olcsó szállást, elérhetőséggel.
A Triten Norbutce kolostor (fenti képünk), ahol a fővárosban tartózkodtam, erősen megrongálódott. Súlyosan sérültek a falai. A tragédia után a fővárosi kolostorral nem tudtam felvenni a kapcsolatot, de a Musztang királyságban, egy Lubra nevű falu kolostorának szerzetesével, Norbu lámával éppen ma beszéltem. Kétségbeesetten szólt a készülékbe, egész magasra kellett felmennie az amúgy is több ezer méteres magasságban, hogy mobiljelet találjon. Nem sikerült hívnia a főkolostort, én voltam az első, itt Váradon, akivel tudott beszélni. Annyit mondott kétségbeesve, hogy baj van, aztán megszakadt a vonal. Ott, abban a Lubra nevű faluban végeztem a legtöbb kutatást. A település felett, a hegy tetején egy árvaházat is működtetnek a szerzetesek. Annyit sikerült megtudnom a lámától, hogy az árvaház épülete is megrongálódott, ezért a szabad ég alatt kell aludniuk. És ez nem Katmandu, ahol enyhébb az időjárás, ilyentájt is állandóak az éjszakai mínuszok. Utána sikerült értesítenem a katmandui kolostor vezetőit, hogy Lubrában baj van. Tehát
Nagyváradon keresztül tudtam közöttük a kapcsolatot megteremteni.
Már el is indult a segítség.
Milyen nyelven kommunikáltok?
Többnyire angolul, de intenzíven tanulom a tibeti nyelvet. Hiszen ezek a szerzetesek tibeti menekültek. A musztangi régióban tibetiül beszélnek, az átlagemberek nyelve is ez.
Mennyire egységes nyelv a tibeti?
Mesélték a szerzetesek, hogy vannak olyan elszigetelt területek, amelyek nyelvjárását még ők maguk sem értik meg, a tibetiek a tibetit.
Hogy lehet ezt a nyelvet itt Váradon megtanulni?
Régóta foglalkozom a tibetivel, hiszen kulturális antropológusként a doktorátusomat is ebben a témában végzem, fontosnak tartom, hogy a kultúra, a vallás mellett a nyelvet is megismerjem. Intenzíven tanulom, vannak hanganyagaim, segítenek a szerzetesek, sokat tanultam most is Katmanduban, s fent Musztangban.
Ez a Musztang királyság egyféle állam az államban?
Az, hogy királyság, ma már csak formalitás. Jelen pillanatban ez egy rezervátum. Királya már nincs, ahogy több éve Nepálnak sincs, köztársasággá alakultak át. Ahhoz, hogy Musztangba bejuthass, fizetni kell, egy külön kis útlevelet is kap az ember. Két részből áll, Alsó- és Felső-Musztang. Mind a kettő hegyvidék, de a felső még zártabb, oda nehezebb bejutni. Védik a természeti kincseit.
De azért lakott a vidék?
Igen, de gyéren. Én az alsó régióban voltam, oda is viszontagságos úton jutottam el. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, nem jutok élve haza. Olyan keskenyek a Musztangba vezető utak, hogy sok helyen csak egy jármű fér el, többnyire kisebb, 18-20 férőhelyes buszokról van szó, amelyek folyton lerobbannak. Lehet persze választani dzsipet vagy kisrepülőgépet, Dzsomszomba, a régió központjába vannak járatok. Én arra gondoltam, hasznosabb a kutatónak, ha a helybeli emberekkel utazik együtt. Hallom, milyen nyelven beszélnek, látom, mi történik, figyelek, fényképezek, jegyzetelek. Katmanduból előbb el kellett jutnom Pokharába, északnyugati irányba. Ez autóbusszal tizenkét órás zötykölődés egy rettenetesen zsúfolt járműben, ami piszkos, büdös, tyúkokat is szállítanak. Ott megszálltam egy éjszakára, majd mentem tovább, fel Dzsomszomba, ahol várt a szerzetes, Norbu láma. Az út második része tizennégy órát tart.
Olyanok ezek a buszok, ahogy filmes élményeink alapján elképzeljük?
Igen, az ablakon mindenféle matricák, csiricsáré függönyök, díszek, hindu jelképek, közben folyton bevered a fejed valamibe. De a legnehezebb nem ezt elviselni, hanem a maximális hangerőre feltekert hindu zenét. Eleinte még szép, egzotikus, aztán az idő múlásával egyre zavaróbb.
Ne szépítsük, valami olyan, mint nálunk a manele.
Hindu manele, a lehető leghangosabban.
Az ott élők hogyan viselik ezt a hosszú utazást?
Végtelen türelemmel még veszélyhelyzetben is. Egy alkalommal eltörött a sebességváltó, de a fék se szuperált már valami jól, ott vagyunk a szakadék szélén, csúszunk, én az ablakból nézem a mélységet alattunk, három-négyszáz méter legalább. Na, akkor meg voltam győződve, hogy vége, bezuhanunk. Az emberek közben nyugodtan ültek, mondván, amit ad Siva, az van. Hát én nem így gondoltam, gyorsan kiszálltam, közben a sofőr és egy segítője nekiláttak szerelni odabentről az autót. Aztán odébb kellett tolni a buszt, a férfiak kiszálltak segíteni, a nők tovább ültek benne. Végül engem egy másik busz vett fel, a többiek inkább megvárták, amíg az övékét megjavítják. Este hat volt ekkor, fent a Himalájában se telefon, se internet. Ott nem tudtam kommunikálni senkivel, pár szót tudott csak némelyikük angolul. Kérdeztem, mi a baj, mondták: nincs baj.
A következő busz is extrém körülmények között haladt, néhol folyómederben, másutt egy hatalmas vízesés alatt gurultunk át, nem túl lassan, nem is túl gyorsan. Éjfél lett, mire végül felértünk Dzsomszomba. Leszállok, koromsötét van, nem tudom, hol vagyok. De a láma ott volt, várt. Az első kérdése: nincs-e légszomjam? Mondtam, nincs, én a zenétől, meg a tizennégy órás buszozástól vagyok rosszul.
Első éjszaka már a kolostorban aludtál?
Nem, az első éjszakát még Dzsomszomban töltöttem egy vendégházban. Keveset aludtam, majd kora reggel, hat óra körül kimentem a ház elé, s megláttam, amint a hegyek csúcsán narancssárgán megcsillan a Nap, minden más még sötétbe burkolózik, aztán lassan szélesedik a narancssárga sáv. Ez a látvány minden kényelmetlenséget elfeledtetett. Ahol akkor voltam, az úgy 3500 méteren volt, s onnan még felfelé vezetett tovább kétórányi gyalogút, egy folyó mentén, úgy jutottunk el a faluba. Fölöttünk hét-nyolcezres csúcsok. Lubra faluban tizennyolc ház áll összesen, ötvennégy személy lakja. Többnyire idősek, akik abból élnek, hogy a turistáknak, hegymászóknak adnak egy-egy éjszakára szállást. A kolostor a falu fölött van további néhány száz méterrel. Egy pici szoba várt, apró ablakkal, s hideggel. Fűtés nincs. Inni a havat olvasztják, forralják fel.
Hogyan telik el egy átlagos nap a buddhista kolostorban?
Még Katmanduban első este az egyik szerzetes mondta: akkor holnap négykor találkozunk. Azt hittem délután, de nem, a napjuk hajnali négykor kezdődik, amihez az kell, hogy már fél négykor felkelj, s elkészülj. Ez még nem is hajnal. Ugyanez a napirend a musztangi kolostorban is. Négytől hatig meditációt végeznek, utána jön a reggeli. Minden reggel campát kapnak, jakvajjal, pirított árpaliszttel fekete teával felöntött valamit gyúrnak a kezükben. Ezt a gyurmát eszegetik, s isszák rá a teát. Eleinte nekem villát adtak hozzá, mint nyugatinak, de kézzel ettem én is. Három nagy kanál campa a reggeli adag, s erre kapsz forró teát. Intesz a kezeddel, hogy mennyi teát töltsenek, van, aki sűrűbben szereti, van, aki levesesebben. A teát toklának nevezik, ez egy fekete tea, helyi, nepáli. Három szolgálatos szerzetes hozza a teát, kettő pedig a campát egy nagy lavórban. Azok is ott vannak ilyenkor, akik még nem járták ki a szerzetesi iskolát, összesen úgy nyolcvanan. A tanítók nem jönnek le olyan korán.
Ezek a szerzetesek többnyire fiatalemberek?
Inkább fiatal középkorúnak mondanám.
Mi a program a reggeli után?
Tanulnak, lingvisztikát, filozófiát, s filozófiai csatározásokat vívnak egymással (fenti képünkön). Mesélte az egyik szerzetes, aki gese, ami a mi fogalmaink szerint a PhD-nek felel meg, hogy ez a vita komplex filozófiai témákat ölel fel, s a Dalai láma egyszer szervezett egy versenyt az összes buddhista iskola között. Sorra estek ki az iskolák, végül az a kolostor maradt, a Triten Norbutce, ahol én jártam, és a Dalai láma iskolája, végül előbbiek nyertek, a Dalai láma pedig azt mondta, többet nem szerveznek ilyen versenyt.
Miképpen működik egy ilyen vita?
Rettenetesen szigorúan szabályozott. Délelőtt tíz és tizenkettő, illetve négy és hat között rendezik. Van egy nagy tér, oda kiülnek a szerzetesek, akik kérdeznek, azok állnak, akik válaszolnak, azok pedig ülnek. A kérdező részéről van egy rituális táncszerűség, a tenyereit is összecsapja, a kérdésekre pedig rögtön kell válaszolni. Nincs több gondolkodási idő, mint 2-3 másodperc. Utána a témát tovább fűszerezi, bontogatja a kérdező, olyannyira, hogy akár becsapós kérdést is megfogalmazhat. A tudás mellett fontos a vitakészség, a koncentrálási képesség. És ami kívülről nézve borzasztó, hogy hetente vizsga elé vannak állítva a fiatal szerzetesek. Ez úgy történik, hogy kiül egy fő helyre a vizsgázó, s négy órán keresztül folyik a kikérdezése, úgy, hogy szinte mindenki végigfaggatja. Ez a heti vizsga, ami mellett van a havi, ez sokkal több időt igényel, s van a féléves, amikor a legmagasabb szintű kérdéseket teszik fel. Láttam olyat, hogy
a vizsgázó ifjú szerzetes feje már félrebillent az álmosságtól, fáradtságtól,
de a többiek teljes erőbedobással kérdezték tovább. Mivel mindig új ember jön kérdezni, ők pihentebbek. Hátul közben ül egy vezető, aki a naplóba folyamatosan jegyezgeti a tapasztaltakat.
Következik hat órakor a vacsora, ezt a fogást thukpának hívják, leginkább a pergelt leveshez hasonlítanám, míg ebédre zöldséges rizset adnak. Akkora adag chilit tesznek bele, hogy mindenkinek csurog az orra, szipog, könnyezik, köhög.
A szerzetesi élet mennyire jelent teljes bezártságot?
Hetente van egy szabad napjuk, akkor azt csinálnak, amit akarnak. Ilyenkor kimennek a városba, akár a családjukhoz, esetleg őket látogatja a távolabb élő édesanya, édesapa. Egész Nepál területén hetente egy szabad nap a jellemző, a szombat.
A te jelentléted mennyire feszélyezte a szerzeteseket?
Eleinte feszélyezte, de sokat jelentett, hogy a kolostor vezetőjét jól ismerem, a barátomnak mondhatom, aki a doktorátusomban is sokat segít, fő tanítóm. Ő szólt nekik, hogy jött egy ember Romániából, s erről a témáról fog írni. Fogadjátok el, hogy ő itt lesz. A végére valóban elértem, hogy az árnyékuk lettem. Bármit csináltak, bárhová mentek, én is ott voltam.
Ezek a fiatalemberek a mindennapi tanulás, meditáció mellett mennyire igénylik, nem találok jobb szót, a szórakozást?
A kolostor alatti vendégházban található a környék egyetlen televíziója. Néha lejönnek tévézni, kedvencük a labdarúgás, a Bajnokok Ligája meccseit különösen szeretik. Van labdájuk, néha ők is fociznak, kicsit elbújva, hogy a fő lámák ne lássák. Olykor tollaslabdáznak is. Amúgy nem úgy kell elképzelni ezt a kolostori életet, hogy meg sem szólalnak, ők folyton nevetnek, csapkodják egymást az imafűzérükkel, játékosak.
Mondhatni hülyéskednek?
Igen. Folyamatos egymás fricskázása. Azt is megkérdeztem a pönloptól, így nevezik a kolostor fő tanítóját, hogy abban az esetben, ha valaki ki akar kerülni a kolostorból, civil életet szeretne, nősülni...
Mert ugye, bent szigorú cölibátusban élnek.
Igen, ehhez előzőleg letesznek több száz, az életvitelükre vonatkozó fogadalmat. A nőknek még nehezebb, ők a fogadalmak dupláját teszik le a női kolostorokban. Úgy
kétszázötven fogadalom jut a férfi, s több mint négyszáz a női szerzetesekre.
Szóval megkérdeztem, mi történik, ha valaki mégis úgy gondolja, hogy kilép, mert meg szeretne nősülni. Erre mondta a pönlop, hogy igen, ez lehetséges, ki lehet menni.
S mi van, ha az illető később meggondolja magát? Visszafogadják?
Igen. Ez abban az esetben szokott előfordulni, mondta a pönlop, ha elvégzi a gese fokozatot az illető, tehát kijárja a szerzetesi iskolát, s úgy harminc évesen családot alapít, később visszatérhet, tanítani.
Említetted, hogy Nepál lakosságának döntő többsége hindu vallású, a buddhisták jelentik a kisebbséget. Vannak-e az országban vallási ellentétek?
Nincsenek. A tibeti buddhisták rendkívül békések, nagyon
komolyan gondolják, hogy a vallásuk az együttérzésről, a szeretetről szól,
s ezt a legteljesebb mértékben tiszteletben is tartják.
És a hinduk?
A hinduk azt mondják, az övéké a legmagasabb szintű vallás, s majd egyszer a buddhisták is hinduk lesznek. Végül is mindkettő az újjászületésben hisz.
Úgy értsem, picit lenézik a hinduk a buddhistákat?
Igen, picit lenézik. De nem támadják.
Térjünk oda vissza, hogy pontosan milyen céllal mentél Nepálba?
A Debreceni Egyetem kulturális antropológia tanszékén vagyok doktorandusz, Hoppál Mihály a professzorom, s a tibeti hagyományokat, a hiedelemvilág ősi formáit tanulmányozom. Konkrétan most azt akartam megfigyelni, milyen a kolostori élet, s hogyan élik meg a hagyományt egy tibeti buddhista faluban. Ebből a kettőből tudok egy összképet kialakítani, ami közelebb visz ennek a vallásnak a megértéséhez. Rengeteg információt gyűjtöttem, videóanyagokat készítettem. Foglalkoztam a babonákkal is. Épp amikor megérkeztem, a faluban beteg lett egy ember, megcsípte valami bogár, emiatt allergiás rohama lett. A felesége ment be Katmanduig, megtette azt a rettenetesen hosszú buszos utat, a tizennégy plusz tizekét órást oda és vissza, hogy a férjének gyógyszert hozzon. Ám előtte gyertyát gyújtott, hogy annak a lángjából kiolvassa, szerencsés út vár-e rá avagy sem. Én épp ott voltam, s tudtam ezt dokumentálni. (Képünkön Lubra falu házai.)
Az egyház miképpen viszonyul ezekhez a babonákhoz?
A faluban egy olyan pap működik, aki maga is a sámánhit hagyományát követi, s nem a monasztikust.
De ő is buddhista papnak számít?
Igen, de nem a kánon jellegű tanokat követi, inkább a természeti jellegűt, ám a kettő szervesen összekapcsolódik. A falunak végül is ő a sámánja. Amikor baj van, a falusiak hozzá fordulnak, nem a szerzetesekhez. A kolostort a falusiak inkább a nagyobb ünepek alkalmával használják. Mondjuk Buddha születésnapján van számukra egy ceremónia vagy más hasonló megemlékezések.
A hagyományos életformájukat mennyire változtatja meg a 21. század?
Bekerült már oda is a média, a televízió, vesznek antennát, a fiatalok az ott látott életformák, a nagyvárosi világ után vágyódnak, sokan el is mennek. Minden falusi fiú és lány olyan életet remél, amit a televízióban lát. Az idősek kétségbe vannak esve.
Egyébként mi biztosítja számukra a megélhetést amellett, hogy szállást biztosítanak a hegymászóknak?
Burgonyát termesztenek és árpát, illetve állatokat tartanak. Elsősorban apró teheneket. A pirított árpából nem csak campa készül, pálinkát is főznek. A kolostorban meg is kóstoltatták velem a legjobb pálinkájukat, úgy hívják, csám. Bevallom, nem nagyon tudtam inni belőle, nem igazán jó, de ők ehhez vannak hozzászokva. Nem túl erős, olyan húsz fokosnak kell elképzelni, intenzív gabonaíze van. A pirított gabonát egy egész éjjel főzik, majd kiterítik a templom előterébe, s utána ezt erjesztik.
Mennyire volt rálátásod a nepáli politikai-társadalmi viszonyokra? 2008-ban váltottak királyságról köztársaságra, s kuriózum, hogy ma is az ország egyik erős pártját jelentik a kommunisták, pontosabban a maoisták. Az ő jelenlétük érzékelhető?
Láttam és hallottam is, hogy a maoisták továbbra is erősek, gyakoriak az utcai megmozdulásaik, illetve mindenütt ott vannak az utcákon a falakra festett politikai írott üzeneteik. Ezek jelentése némiképp fenyegető is.
A külföldiekre?
Nem, inkább a hatalmon lévő demokratikus politikai erőkre. Azt a maoisták is tudják, hogy Nepál fő megélhetési formája a turizmus. A hatalom követ is el hibákat, például azok a pénzek, amiket a Musztangba történő belépésért fizetnek a külföldiek, Katmanduba kerülnek, de senki nem tudja, mi a rendeltetésük, hová tűnnek az összegek. Közben az emberek nyomorognak.
A kolostorban a lámák közt téma a nepáli politikai helyzet?
Nem különösebben, mivel ők menekültek. Bármi megtörténhet velük, ha elkezdenek politizálni. Akár vissza is toloncolhatják őket Tibetbe. Nepál és Kína között egy olyan megállapodás született, amelyben Kína azt kéri, ne fogadjanak be több tibetit. Továbbra is jövögetnének, de már nem lehet. S ha valakivel bármi probléma adódik, rögtön küldik vissza. Az sem védettebb, aki már Nepálban született, s csak a szülei menekültek Tibetből.
Visszamész-e még Nepálba Norbu lámáékhoz?
Vissza.
Segítsék a lubrai gyerekeket!
A Musztangban található Lubra falu árvaházának iskolaépülete romokban van, hatalmas károk keletkeztek a földrengés nyomán. Ebben az árvaházban 3 éves kortól fogadnak be gyerekeket. A megsegítésükkel kapcsolatban információk a www.mustangbon.org oldalon találhatók.
Imre Zoltán váradi társaival gyűjtésbe kezdett, hogy enyhítsenek a földrengés-károsult gyerekeken. A fenti weboldal mellett a Facebookon Help Lubrak in Mustang region Nepal néven indítottak el egy csoportot.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
