Szabad sajtó a hitelvesztett időkben

2015. 04. 03. 16:42

Március 12-én, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége budapesti székházában adták át a MÚOSZ idei szakmai díjait, köztük a tiszteletbeli tagságról szóló okleveleket, valamint az Aranytoll-díjakat. Utóbbi elismerésben részesült lapunk munkatársa, Szilágyi Aladár is. Az est bevezetéseként VÉGEL LÁSZLÓ Újvidéken élő Kossuth-díjas író olvasta fel a szabad sajtó ünnepe alkalmából megfogalmazott üzenetét, amit az alábbiakban olvashatnak.

 

 

Kedves barátaim, kedves kollégák, tisztelt egybegyűltek!

 

Köszönöm a megtisztelő felkérést. Engedjék meg, hogy az emlékezés szépsége helyett szóljak a szembenézés személyes dilemmáiról.

A szabad sajtóval kapcsolatban, először is azzal a kérdéssel szembesülök, hogy tudunk-e, képesek vagyunk-e olyan hitelesen szólni a szabadság hangján, ahogyan egykor a hiányáról beszéltünk. Véleményem szerint, noha növekedett a szabadság köre, csökkent a rajongás, felbomlott a szabadságról kialakított közös kép. A rendszerváltás előtti időkben a sajtó úttörő szerepet vállalt a hatalom fellazításában, módosításában, a rendszerváltási folyamatban; ám már akkor megfogalmazódott egy fontos választóvonal: a sajtó szabadságának legkövetkezetesebb képviselői azok voltak, akik saját nevükben beszéltek, volt tehetségük és bátorságuk saját személyiségük hitelét kockáztatni. A szabadságot a szubjektív diskurzus jelképezte! A pártkatonák neveit elfelejtettük, ám az egyéni hangvételű, jellemes újságírók neveit megjegyeztük, túlélték a napi és a hetilapok „életkorát”. Azt gondolom, hogy ez a gondolat ma sokkal időszerűbb, mint a rendszerváltás előtt.

Szerintem, a magyarázat kézzelfogható: akkor a szabadsághiány kollektív élménye közmegegyezést teremtett olvasó és sajtó között. Kialakult egy zsargon, egy jelbeszéd, az olvasó értette a befejezetlen mondatot, a félig kimondott, rejtjeles bírálatokat. Létezett egy közös nyelv, amely főleg az irodalmi műhelyekben született, de beszivárgott a sajtó nyelvezetébe is. A kultúra volt az újságírás védőpajzsa. Aki értette a kultúra nyelvét, az elsajátította az ellenzékiség apokrif nyelvhasználatát is. Bármennyire volt rejtett, illetve rejtezkedő az újságírói szubjektivitás, az olvasó pontos különbséget tett a hamis és a hiteles között. Ennek jegyében képviselt nagy retorikai erőt és energiát a nemzetek történetében a sajtószabadság első nagy felvillanásaira való utalás, így például ilyen hivatkozási alappá vált az 1848. március 15-én kihirdetett sajtószabadság. Az olvasó tudta vonatkoztatni, iróniával értelmezte, szimpátiával fogadta, ha a hatalmon kívüliek hivatkoztak rá.

 

Manapság azonban többé nem köt össze bennünket a szabadsághiány kollektív tudata és élménye sem. Többé nincs közös apokrif nyelv. A kultúra már nem képez kötőszövetet a közösségben, ellenkezőleg, sokszor sértődötten kivonul a közösségből, önmagával van elfoglalva. A nyelvben többé nem születik közmegegyezés. A többpártrendszerben minden politikai erőnek megvan a maga objektív igazsága, a hatalom tárgyilagosnak és elfogulatlannak tünteti fel magát, mindent megtesz annak érdekében, hogy a közintézeteket, a sajtót, a saját objektív igazságának, metanyelvének szolgálatába állítsa. Nem csak azért foglalja el a köztereket, a közéletet, hogy a politikai hatalmát, privilégiumait, az elsődleges tőkefelhalmozásra való jogával éljen, hanem azért is, hogy elnyomja a szubjektivitást és vele együtt a másságot. A sajtószabadság eszménye demokratikus közhely lett, amelyet, úgymond, nem ajánlatos sérteni. A cenzúra népszerűtlen intézkedés, könnyen felbolygatná a kedélyeket, a mai világban csak néhány keményebb illiberális államban vezetik be. A cenzúra helyett cselesebben jár el: preventív cenzúrát alkalmaz, a represszió helyett pedig a preventív repressziót gyakorolja.

A bársonyos forradalmakat ma nem kis eséllyel váltja fel a bársonyos elnyomás.

Hogy ma Magyarországon centralizálják a híripart, az nem csak racionális köntösbe öltöztetett napi politikai kérdés, hanem autoriter filozófia terméke is. A szabadság köreit szélesítik, miközben kisajátítják! A kormány nem betilt egy-egy véleményt, a preventív cenzúra más eszközökkel él, uniformizálja a közösséget, a nemzetből tömeget teremt. Paradox helyzet született, melynek következményeivel a jövőben számolnunk kell: minél inkább erősödik a centralizmus, annál inkább szűkül a centralista sajtóiparban dolgozó sajtómunkások szabadsága. A végén már csak meggyőződés nélküli csavarnak érzik magukat ugyanazon személyek, akik néhány évvel ezelőtt önkéntesként lelkesen szolgálták pártjukat.

Ezzel szemben egyedül a kritikus szubjektivitás a hiteles beszéd. A szabad sajtó hangja nem csak mást mond, hanem másképpen is mondja. Huszonöt évvel a rendszerváltás után ugyanis a hatalom objektivitásának hitelessége hihetetlen mértékben vesztett meggyőző erejéből. Hitelvesztett korba tántorogtunk be. A rendszerváltás eufóriáját felváltotta a rendszerváltás illúziójának felmorzsolódása! A polgárok rendszerváltó illúzióikat veszítve többé nem bíznak a hatalomban, annak objektivitásában még akkor sem, ha szavaznak rá. Ezzel együtt a sajtónak sincs hatása, még akkor sem, ha az igazat mondja. A rendszerváltási értékek megrendülése azt jelenti, hogy az emberek elidegenedtek az igazságtól, mert sokszor az igazság is hazugságnak tűnik. A választási részvétel az egész régióban csökken, a politikusok népszerűtlensége növekszik, a tömegek kiábrándultak minden politikai garnitúrából, ami nem jelenti azt, hogy mindegyik egyformán rossz, csak azt, hogy a rendszerváltás alkonyán minden szereplő elszürkül. A kérdés, milyen legyen a szabad sajtó a hitelvesztett korban? Úgy vélem, a szabadságnak vissza kell térnie a személyes beszédmódhoz: a hazugságot szembesítse úgy az igazsággal, hogy nem csak mást állít, hanem másként is szólal meg. A kiábrándult tömegek részére a személyes meggyőződés hitele maradt az egyedüli meggyőző erő a hatalom álobjektivitásával szemben.

 

Ennek függvényében merül fel a kisebbségi közösséget megfogalmazó sajtókép milyensége is. Szólnom kell róla, mert kisebbségi közösségből jöttem. A közmédiában kialakuló centralista nemzetkoncepció média-kánonja egyre inkább egyszínűvé formálja a kisebbségi közösségeket (is), amivel háttérbe szorítja a policentrikus, a mozaikos nemzet fogalmát. Vajdasági távlatból szemlélve úgy tűnik, ez előtt nincsenek nagyobb akadályok, hiszen a szabad sajtó szereplői sem alakítottak ki hiteles képet a külhoni magyarok világáról. Az attól való félelmében, hogy a külhoni magyarokkal való foglalkozás a nemzeti romantikába, vagy nacionalista demagógiába vezet, a magyar nemzeti kisebbségek világa sok tekintetben tabula rasanak számított. A rendszerváltás utáni korszakban ugyan a kisebbségi politikai elitek szerepe felértékelődött, ez azonban csak egy szelete ennek a világnak. Az, hogy abban milyen kulturális értékrendek küzdenek egymással, hogy milyen a mindennapi élet, mik a specifikumai, alig esik szó. Az is háttérbe szorult, hogy miben különbözünk, holott a különbségek jobban összekötnek bennünket, mint a hamis egység.

Jelenleg a független magyar média átengedte a külhoni magyarok világát a közszolgálati médiának, amely inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy miképpen érvényesülnek a budapesti értékrendek, politikai elvárások a kisebbségi közösségekben.

Sokszor, más előjelekkel ugyan, de ugyanaz a központosító habitus árnyékolja be, mint a hivatalos közmédiát. A szabad sajtónak tehát nem elegendő csupán a napi politika szintjén szembefordulni az autoriter, a centralista modell, a preventív cenzúra kihívásai ellen, hanem egy sokszínű, mozaikos nemzetmodellben gondolkodva kellene megmutatkozni, vállalva saját centralizmusunk kritikáját, újrafogalmazva a modern XXI. századi nemzetképet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!