Visszatérés Édenbe

2015. 04. 04. 11:13

Huszonöt évvel a rendszerváltás után még mindig fényévekre vagyunk a piacgazdaságot régóta megélő, mára posztindusztriálissá vált társadalmaktól, de ahhoz elég idő eltelt, hogy az ott egyre inkább elfogadott fogyasztói társadalom kritikus gondolatai Romániában is nyitott fülekre találhassanak. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

 

Nem tudom, ismerik-e a halászról és a vakációs menedzserről szóló tanmesét. Az általam ismert verzió nagyjából így hangzik: A pár napos szabadságát a görög tengerparton töltő ifjú vállalatvezető lát egy halászt reggel kilenckor ouzót szürcsölni a csónakja mellett. Megkérdezi tőle, miért nem dolgozik, hiszen előtte van még az egész nap. A rövid válaszból kiderül: elég halat fogott az ebédhez, nincs miért dolgozzon, mindjárt hazabattyog, a fiának megígérte focizik vele suli után, csak még lazít egy picit. A menedzser erre felkapja a vizet, és elkezdi mondani neki, nincs jól ez így. Ha egész nap kint lenne a tengeren, a felesleget eladhatná, és abból vehetne egy nagyobb csónakot. Azzal aztán még több halat foghatna, és szorgos munkával lehetne egy egész vonóhálós flottája, amivel már nagyban is játszhatna, közvetlenül a konzervgyárnak értékesítve a zsákmányt. Nem kéne több, mint húsz év, és szépen megszedhetné magát. – És az miért lenne jó nekem? – értetlenkedik a halász. Hát akkor végre megengedhetné magának, hogy kora reggel a parton iszogasson, és elég időt töltsön a gyerekeivel.
Persze a történet több oldalról is támadható, de ahogy látom, Nagyváradon is akad már legalább ötven ember, akik irigykednek a mesebeli halászra, mivel körülbelül ennyien vettek részt a Moszkva Kávézóban március 8-án tartott vetőmagcserével egybekötött, permakultúráról és természetes építkezésről szóló előadássorozaton.
Arról még gondolom, többeknek lehet sejtése, hogy miért akarnának az emberek vetőmagot cserélni (mondjuk fürdőszivacsként tökéletesen használható luffatök magját a hagyományosnál kétszer nagyobb fehérjetartalmú babra), azt viszont többen éppen csak sejtegetik, mi az a permakultúra.
A mozaikszó a permanent agriculture az állandó mezőgazdaság kifejezésre utal. A szemlélet egyik elméleti megalapozója, Bill Mollison definíciója szerint olyan mezőgazdasági termelő rendszerek tervezését és működtetését jelenti, amelyek rendelkeznek a természetes ökoszisztémák változatosságával, stabilitásával és rugalmasságával.

A permakultúra az emberi közösségek és a természetes táj olyan integrációja, mely lakóinak biztosítani tudja az élelmet, energiát, lakást és egyéb anyagi, és nem anyagi szükségleteit.


Magyarán olyan életteret kell elképzelnünk, ahol a monokultúrában megszokott egy tábla búza, húsz sor dinnye helyett több növény nő együtt, egymást segítve, erősítve, illetve az ember és állat, az épületekkel egyetemben, ezekkel harmóniában létezik. Ehhez persze a monokultúrás termesztéshez kitenyésztettek helyett érdemes visszanyúlni régebbi, őshonos, ellenállóbb fajtákhoz. Ezek terjesztésére több helyen hoztak már létre úgynevezett magbankokat, ahonnan a gazdák minőségi őshonos szaporítóanyaghoz juthatnak. A mostani magcserélős kezdeményezést (a fenti elfajzott példa ellenére is) egy ilyen irányába tett első lépésnek szánták a szervezők.

 

Egy békemunkás farmer

 

A permakultúra alapjairól előadást tartó Sabine Mureşan szerint oda kell eljutni, hogy a rendszer szinte önállóan működjön, minél kevesebbet kelljen beavatkozni. A permakultúra tehát mennyország a lusta kertészeknek.
Sabine polgári foglalkozásának egyébként érdemes lenne külön írást szentelni, hiszen – feleségével egyetemben – szabadúszó békemunkásként dolgozik több nemzetközi projektben. Háborús, illetve háborún frissen túljutott területeken tanítja a konfliktuskezelés erőszakmentes módozatait többek között az által, hogy segít megérteni a probléma gyökerét, illetve beazonosítani a valós igényeket. Mint elmondja, munkája során is ugyanazt csinálja, mint a földjén: próbál megérteni egy kapcsolatrendszert, és a felmerülő problémákat annak természetéből adódó, ahhoz illeszkedő megoldásokkal igyekszik orvosolni, sőt adott esetben hasznot húzni belőlük.
Ehhez néhány évvel ezelőtt vásárolta – a család által La Gugu – névre keresztelt háromhektáros birtokot, Nagyváradtól 65 kilométerre, Kolozsvár irányába. Az év felét nagyjából ott tölti a kétgyerekes család, hosszú távon szeretnének végleg kiköltözni, mindenféle műhelymunkáknak is helyet biztosítva.
Mint mondja, még messze jár attól, hogy a terület önállóan működjön, mert a permakultúrás gazdaság kialakításához inkább idő kell, mint pénz. Meg kell ismerni az adott terület természetes ritmusát, meglévő élővilágát. Érdemes kis lépésenként beavatkozni, aztán pedig aprólékosan megfigyelni a hatást.
A produktív ökoszisztéma mellett a permakultúra másik fontos gondolata a zónarendszer. Középső – tehát a nulladik – zónában a ház és a konyhakert helyezkedik el. Az 1. zóna a zöldségeskertté és a kisállatoké, a másodikban lehet tó, gyümölcsös, a harmadikban szántóföldi kultúrák kapnak helyet, a negyedikben az erdőkert (pl: dió, csipke, naspolya), az ötödik pedig megmarad a természetnek, teret hagyva az őzeknek, nyulaknak, vaddisznóknak, ezt a részt a gazda még jelenlétével is ritkán zavarja. Mindezt úgy kell megtervezni, hogy az egyes zónákban élők segítsék, erősítsék egymást. Természetesen ebben a felosztásban magában nincs sok új, hisz egy valamire való tanya még száz évvel ezelőtt is így nézett ki. Ami változott, az a beavatkozás intenzitása. A permakultúra rengeteg módszert használ, amivel munkát lehet spórolni. A kártevők ellen – egy módszer a sok közül – emelt ágyásokkal védekezik, a vizet és a hőt mulcsozással (kő, szalma, fakéreg takarás) tartja a talajban, minden egyes növény fény és vízigényének megfelelő helyre kerül. Ezen kívül mindent tudatosan igyekszik felhasználni: a zöldhulladékból komposzt lesz, az esővíz tartályba kerül, a nap energiája közvetlenül vagy áram formájában hasznosul.
 

Látogatás egy Earthship-házban

 

Bár a természetes építőanyagokból készült épületek jellemzően energiatakarékosak, de nem keverendőek össze a manapság szintén gyakran emlegetett passzívházakkal.
Utóbbi alatt kizárólag olyan épületeket értünk, amelyekben a kényelmes hőmérséklet fenntartása megoldható a levegő frissen tartásához megmozgatott légtömeg utánfűtésével vagy utánhűtésével, további levegő visszaforgatása nélkül.
A passzívházak rendkívül jó hőszigetelésüknek köszönhetően nem igényelnek hagyományos fűtési rendszert, a kívánt hőmérséklet eléréséhez szükséges viszonylag alacsony hőmennyiséget – megfelelő tájolással – főleg a napsugárzásból, illetve az épületben tartózkodó személyek és műszaki berendezések által kisugárzott hőből fedezik.
Az első passzívházat 1990-ben építették a németországi Darmstadtban, azóta több mint 32 ezer ilyen épült Európa-szerte.
Fontos még megemlíteni az Earthship névre keresztelt építési formát, amely a nemrégiben Nagyváradra is ellátogató Michael Reynolds szabadalmaztatott rendszere. Ezek a házak természetes és újrahasznosított (pl: autógumi) anyagokból épülnek, mind az embereknek, mind a minimális önfenntartáshoz szükséges növényeknek teret biztosítva, teljesen függetlenül a közművektől.
 

 

Tégla helyett szalmabála

 

Tapasztalatok szerint trópusi területen egy permakultúrás rendszer, mérettől függően 2-4 év alatt kialakítható, de mérsékelt égövön 10-15 évre is szükség lehet, tehát Sabine-ék előtt még hosszú út áll.
A házuk viszont majdnem teljesen készen van, vályogból és földből építették. Igen, vályogból és földből, ahogy a régiek. Hiszen a permakultúrához mint írtam fentebb, az is hozzá tartozik, hogy a ház a környezete szerves része legyen, éljen, lélegezzen. Erre a vályog és a föld tökéletesen alkalmas. Mint ahogy a szalmabála is. Hiszen abból is lehet házat építeni, nem is akármilyet. Franciaországban hatemeletes is áll belőle – persze megfelelő vázszerkezettel – de két emelet tartógerendák nélkül kivitelezhető, némi szakértelemmel. Ha valakinek kételyei lennének az épületek tartósságát illetőleg, nézzen csak utána, mikor épült az első ismert szalmabála falas épület. 1901-ben Nebraska államban, az Egyesült Államokban, ott találták ki a módszert, amikor nagyszámú európai betelepülő miatt szükség volt gyors és hatékony megoldásra a bevett építőanyagok helyett. Az a bizonyos épület ma is áll még. Félméteres falvastagság 3-5 centis agyagvakolattal remek hőszigetelő, és a tűznek is ellenáll.
A konferencián szintén felszólaló, Szováta mellett élő Németh Jánost az alternatív építési módszerekben a természet közeliség és költséghatékonyság fogta meg. Mint sommásan megfogalmazta: „nem akarom én arra tanítani az embereket, hogy költsék a pénzt.” Szerinte addig nem is érdemes az építés módján gondolkodni, amíg nincs meg a megfelelő telek. Ha az ember a természetre szeretne hagyatkozni, nagyon fontos, hogy megfelelő fény, víz és jó minőségű föld álljon rendelkezésére. A nap melege napelem nélkül is szerepet játszik, hisz jó tájolással, és a hő megtartására alkalmas építőanyagokkal a fűtés jelentős része megspórolható. A régi vályogházaknál azért nem tudták ezt használni, mert a szigeteletlen ablakok miatt ott, ahol a fény bejött, a meleg kiment. Ma már lehet nagy ablakfelületeket tenni, hőveszteség nélkül is.
János eredetileg lakatosként végzett, külföldi munkakeresés során került be az építőiparba. Amikor 2008-ban visszatért Székelyföldre, saját vállalkozást indított, felújítást, házépítést vállalt, természetesen ugyanazokkal az építőanyagokkal, mint mások: kizárólag téglában, gipszkartonban, cementben gondolkodott. Életszemlélete egy bicilitúrán indult el új irányba. „Rendszeresen járom az országot kerékpárral és 2010-ben találkoztam egy sráccal, aki először jól felmérgelt, mert folyton előzgetett, de aztán leültünk beszélgetni – kezd bele a történetbe. – Kiderült, hogy német, és onnan hoz be természetes szigetelő anyagokat Romániába. Kérdezte, nem akarok-e kimenni hozzá segíteni egy szalmabála ház építésnél. Igent mondtam, és a kinti tapasztalatokról elkezdtem írni a neten. Az embereket nagyon érdekelte, olyannyira, hogy következő évben már építettem egyet megrendelésre itthon is. Akkor remek üzletet láttam ebben, és lehet, hogy tudnám ezt most is profitorientáltan csinálni, de nem akarom. Ezt nem lehet olyan munkásokkal jól csinálni, akiket annyi érdekel, hogy a napi 80 lej munkabér meglegyen. Ehhez egyfajta szemlélet kell. Nekem a pénz már nem cél, annyira van szükségem, amiből megveszem, amit nem tudok megtermelni magamnak. Hosszútávon azt szeretném, hogy a saját birtokom elegendő ételt adjon, és minél kevesebb pénzre legyen szükségem.

Ebbe az irányba nem lehet messzire jutni, ha az ember a pénzre hajt, és az érdekli, hogy minél nagyobb plazmatévéje legyen. Annak nincsen semmi értelme.

Most van két emberem, aki szívből szereti ezt, velük szoktunk munkákat vállalni. Mondjuk, ebben az életformában az a szép, ha az ember magának építi a házát, pontosabban barátok, család segítségével. Ezért ennek a dolognak van egy erős közösségformáló ereje is. Én rengeteg embernek adtam tanácsot, mint ahogy aki már épített ilyet, szintén segít másokat.”
 

Tömbházban is érdemes

 

A természetes anyagokból történő építkezés egyik legfontosabb alapelve, hogy az ember alkalmazkodjon az adottságokhoz. A mezőn ne akarjon fából építeni, a hegyen pedig ne utaztasson száz kilométerről szalmabálát, mert sokkal drágább lesz. Tehát mindig abban kell gondolkodni, ami elérhető: ha fa van fában, ha mező van, bálában, ha van jó agyag, vályogban.
Mindehhez még csak falura sem kell „kihúzódni”, hisz természetes anyagokból lehet építeni városon is, csak ott drágább a telek. „Arról nem beszélve, hogy a tömbházban élők is tudnak néhány alternatív technikával javítani az életminőségükön. Egy-két centis agyagvakolat sokat segít a fűtésben, hiszen megtartja a meleget, emellett teljesen más lesz a lakás levegője. A parkettát sem kell lelakkozni, hanem át lehet itatni lenolajjal, amire jön egy réteg méhviasz. Sokkal egészségesebb, természetesebb és szebb, persze ez ízlés dolga” – zárja a beszélgetést néhány tanáccsal János.
 

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!