A magam idegenségét éltem meg
2015. 04. 20. 21:27A családjával Norvégiában élő KUN ÁRPÁD költő, prózaíró 2013-ban megjelent nagyregénye, a Boldog Észak mind az olvasók, mind a kritikusok körében sikerkönyvnek bizonyult, 2014-ben elnyerte az Aegon Művészeti Díjat. Az Irodalmi Törzsasztal vendégével Szilágyi Aladár beszélgetett.
Azt írtad egy sommázatban magadról, ifjú korodban a tengerentúlra készültél, hogy nyelvet váltva angol író legyél. Hogyan, miért támadt ez a gondolatod?
Igen, ez egy konkrét történet. Tizennyolc évesen, 1983-ban gondoltam rá – miközben elkezdtem nagyjából megismerni az irodalmi életet, mert részt vettem a Sárvári Diákírók találkozóin –, hogy el kéne menni Magyarországról. Nem volt nagy kedvem ebben a közegben mozogni, viszont feltett szándékom szerint reméltem, hogy úgyis író leszek, találok magamnak egy másik helyet, ahol írhatok. Csak ennyi volt. Meghívót is szereztem Amerikába egy társammal, közben ő lemaradt, és egyedül már nem volt kedvem elmenni.
Hadd ejtsünk néhány szót arról, hogy abban a bizonyos sárvári írói körben ki mindenkivel voltál együtt?
Az első díjazott ott Bari Károly volt, előttem valamivel Kemény István, Vörös István, majd Tóth Krisztina, a nálunk fiatalabbak közül például Krusovszky Dénes – nagyjából a fél magyar irodalom megfordult ott. Mezey Katalin és Papp Márió tartotta a találkozókat, aztán lett belőle egy írókör, amelyik csütörtökönként összejött. Nem ideológiai alapon működött, a szövegeink, a verseink megvitatása folyt. Bár az ő világuk más, mint a miénk, hiszen – a Kilencek költőcsoport tagjaiként indultak – meglehetősen távolt áll a miénktől, ennek ellenére a mai napig jó kapcsolatban vagyunk.
A bölcsészkaron végeztél. Volt egy időszak, amikor Kolozsvárra ingáztál. Hol, mit tanítottál?
Az úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas évek végén mi, bölcsészhallgatók – mások is – hátizsákkal jártunk Erdélybe, gyógyszereket, élelmiszert, könyveket csempészni. A rendszerváltás után feltettük magunknak a kérdést: mit lehetne tenni Erdélyben? 90-ben kitaláltunk egy diáktábort, 91-től pedig működtettünk egy úgynevezett hétvégi akadémiát, ahol egyetemisták és fiatalabb tanárok tartottak a középiskolásoknak irodalom meg történelem órákat. Én voltam a fő szervezője, két évig csináltam ezt a hétvégi akadémiát.
A Sorbonne-on mit tanultál?
Francia civilizáció és irodalom témakörben egy, a doktorira fölvezető kurzuson vettem részt. Később Bordeaux-ban tanárkodtam. Megpályáztam a Balassi Intézetnél egy magyar lektori állást, és ott tanítottam magyar nyelvet, irodalmat és történelmet.
Költőként indultál, több verseskönyved is megjelent. Aztán elkezdtél prózát is közölni. Amiről én többet tudok, az a jobbára rövid prózákat tartalmazó Esőkönyv…
Ó, az már nagyon régen, 1995-ben jelent meg, nem csak rövidprózák, hosszabb dolgok is vannak benne. Voltaképpen egy összefüggő novellaciklus, közös környezetben, közös szereplőkkel játszódik.
Ha jól emlékszem, azok ugyancsak átpoetizált szövegek, nem?
Igen, sok lírai vonulat van a könyvben, sokszor prózaversre vált, de azért alapvetően prózakötet, szereplőkkel meg cselekménnyel, de nincsenek benne klasszikus vonalvezetésű novellák. Ugyanakkor utalásokat tartalmaz a klasszikus és a kortárs magyar irodalomra nézvést is. Felidéződik – többek között – Berzsenyi, Babits, Krúdy, Szép Ernő alakja, a kortársak közül Tolnai Ottóra, Bodor Ádámra utalok.
Tudtommal, mostani sikerkönyved, a Boldog Észak előtt volt két elhajított, félbehagyott regénypróbálkozásod. Hogyan működik ez nálad, évekig írsz valamit, írsz, írsz, akár be is fejezed, aztán elveted?
Az ember nagy elánnal elkezdi, azt hiszi, hogy ez jó, s aztán elbizonytalanodik. Akkor újraírtam, mert rájöttem, hogy nem jó az a nyelv, amivel elkezdtem, aztán a második átírás után rájöttem, hogy még ezzel se megy.
Nagyon nehéz elszakadni egy szövegtől, ha benne van három, négy, öt évi munkád,
s amikor rájössz, hogy nem jó – az rettenetesen rossz érzés, valahogyan meg kell emészteni. Mindebből nyilván semmi nem látszik, mert ez egy egyéni dráma… – De ha megírsz egy olyan könyvet, ami végül is sikeres lesz, akkor azt mondod, hogy megérte.
Bizonyára megvan az a képességed, hogy egy idő után fölülemelkedve, kívülről, kellő igényességgel, szigorúsággal nézed a magad dolgait?
Hááát… törekszik az ember, amikor eltelik egy-két év, akkor jobban látod. Nyilván, ahhoz, hogy jó mondatokat csinálj, rengeteg javítás kell – legalábbis nekem –, ritkán szokott elsőre sikerülni. A kívülállás nagyon fontos, nem hiszem, hogy nem kívülállóként prózaíró lehetnék.
Olvastam a Litera irodalmi portálon közölt netnaplódat. Nagyon érdekes és tanulságos volt számomra az abba örökített hétköznapok világa. Megbizonyosodhattam: íróként mekkora lehetőséget kínált számodra az, hogy kikerültél Norvégiába, egy új környezetbe, egy új életbe. Nem, nem arról a banális közhelyről van szó, hogy „a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte”, hanem éppen arról, hogy benne élsz, valósággal körülölel a téma. Irigylésre méltóan gazdag élmények, tapasztalatok lehetnek egy író számra mindazok, amiket egy ilyen „aranybánya” nyújt, nem?
Igen. Egy nagyon szokatlan helyzetben találtam magamat. Kimentünk – úgy gondoltuk, pár évre –, a feleségem, aki skandinavisztikát tanult, talált ott egy állást, én meg gyed-en voltam a második gyerekünkkel, gondoltam, hogy mint francia tanár találok valamit. Nem találtam, és akkor következett be a nagy váltás. Elszegődtem egy önkormányzat házigondozói szolgálatához, idős, beteg embereket, testi-lelki fogyatékosokat ellátni. Az elején szokatlan, furcsa volt ez a fajta kétkezi munka, hiszen két diplomás bölcsész vagyok – erre kellett gombot varrni. De mellbevágónak, fantasztikusnak tűnt, amit ott megtapasztalhattam. Csak az volt a kérdés: hogyan lehet ezt hasznosítani? Ebben a kezdeti időszakban, nagyjából 2007-ben, 2008-ban, amikor a később Szülsz címmel megjelent verseskötetemet írtam, akkor kezdtem el ezt a házi kisegítő munkát, amit ma is folytatok. Adódott ez a nagyon-nagyon mellbevágó élmény: úristen, hová kerültem? Kezdetben inkább emberileg volt érdekes becsöppenni ezeknek az idős, gyakran elesett embereknek az életébe, látni, hallgatni őket. Egy év múlva jöttem rá, hogyan lehet ezt megragadni.
Maradjunk még egy pillanatig a netnaplódnál. Roppant érdekes volt négy gyermekes, hattagú családod hétköznapjainak, életkörülményeinek a megjelenítése. – Akár az is lehetne egy regénytéma. De megjelenik a naplóban néhány olyan figura, amelyik önmagában témául kínálkozik. Például az a bizonyos Alfred Ibsen nevű, gyerekkorában szuperintelligens, pszichotikus zavarai miatt felnőttként bolondnak nyilvánított-torzított férfi, aki híres-neves üknagybátyjának egyetlen sorát sem olvasta. Kiderítetted, hogy az ő környezetében, ahol a Biblián kívül mindenfajta más könyv olvasása Isten elleni véteknek számít, ez természetes dolog…
Ahol lakunk, ott semmiféle becsülete nincs a szépirodalomnak. Nyugat-Norvégiában megrögzött pietisták, kriptokeresztények élnek. Ez azóta valamelyest felpuhult, de azelőtt nagyon így volt. Ez a család is csak az Istennel élt szellemi életet. Ez a figura ténylegesen így nem létezett, kicsit átkozmetikáztam, de valóban, Ibsent senki nem olvasta a családjában. A norvégok luteránusok, de sok szekta kialakult, meg az úgynevezett népszónoklás dívik a köreikben. Ennek jelentős hagyománya van, bár nagyon világiasodik a norvég társadalom, ott is konganak már a templomok az ürességtől. Ilyenszerű alakot, mint ez az Alfred Ibsen, sokat láttam, nagyon kínálkoztak: ha író vagy, velük kéne valamit kezdeni. Bár egy eldugott, holt nyugodt faluban lakom, az emberek forgatagával találkozom, egyrészt az ápoltjaimmal, másrészt az emigránsok újabb és újabb csoportjaival.
Ami a Boldog Északot illeti, van egy bejegyzésed, mely szerint „ma, pénteken úgy végeztem a munkámat, mintha saját regényemben lennék, úgyanúgy öregembereket fürdettem, mint a Boldog Észak főhőse, Aimé.” Gondolom, nem egy, nem két élethelyzetben érezhetted úgy, mintha valóban a saját regényedben élnél. A realitásnak és a fikciónak ezt a keverékét, amikor a valóságból regény lesz, a regényből pedig valóság, átélted-e?
Én csináltam regényt a valóságból. Azt éltem át, hogy idegen vagyok, meg hogy egy nagyon-nagyon furcsa világba csöppentem. Próbáltam keresni: mi a közös bennem meg ebben a világban. – Emberek vagyunk, az a közös. Egyébként ez a világ számomra fura volt, hiszen Északhoz nem volt semmi közöm, magyar író vagyok, franciát tanultam, a feleségem skandináv nyelveket, a véletlen műve, megélhetés miatt kerültünk oda. Gondoltam, mégis csak kezdek valamit az elvetett regényemmel. Nem kezdtem, de írtam egy másikat. A magam idegenségét éltem meg, s ebből akartam írni valamit, úgy, hogy bevonom ezt a fura környezetet, egy nagyon idegen ember szemével láttatva. Igazából ki kellett találnom, hogy miként lehet ebből a valóságból fikciót építeni.
Roppant lényegesnek látom a főhős, Aimé Billen hármas identitásának a megjelenítését.
Nekem ehhez megvolt egy furcsa alapom, jól ismertem azt a francia világot is, amelyből hősöm részben vétetett. Bordeaux-ban voltak olyan barátaink, akiknek – akárcsak Aimé Billionnak –vietnámi, illetve francia-afrikai gyökerei, történetei voltak. Mindezt összepárosítottam, s ebből ered az a hármas, az a sokféle identitás.
A regény első részének az afrikai Benin, illetve Franciaország a színtere. Te magad egyáltalán jártál Afrikában, vagy dokumentálódtál, másoktól hallottál történeteket? Arról nem is szólva, hogy a könyvednek van egy izgalmas, a vudu varázsláshoz kötődő vonulata.
Nem, nem jártam Afrikában, de voltak történeteim a Bordeaux-i barátaimon keresztül. Amikor meglett az, hogy ki lesz a főszereplő, akkor ezt dolgoztam fel. A vudu pedig úgy jött össze, hogy egy fantáziavilágot akartam gyártani, és megtaláltam ezt a benini vudut. Alaposan utánanéztem a témának, mert valóságosnak akartam elhitetni. Elkezdtem dokumentálódni. Jó volt, hogy abban a norvég faluban meg tudtam rendelni a témával foglalkozó könyveket, meg hogy rá tudtam menni egy afrikai netszett oldalaira, meg a chat-telőkre, ezeket olvastam, meg egy csomó mindent felfedeztem. Azt gondoltam, ha megismerem a vudu lényegét, annak alapján már össze-vissza hazudhatok, mert tudom, hogy mi az igazság. Ez az, amiről Esterházy a Harmonia caelestis elején ír, hogy nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ismeri az igazságot. Én is a vuduról nagyjából megtudtam az igazságot, és utána már a saját magam fantáziája szerint csináltam meg Aimének a vuduját. Az jól jött, hogy nem kellett elmennem könyvtárakba, ezt-azt búvárolnom, hanem minden elérhető volt az internetnek hála abban a norvég faluban. Ezen kívül kölcsönzéssel az oslói Egyetemi Könyvtárból francia nyelvű könyveket meg fotóalbumokat kérhettem.
A te narrátor-főhősödnek, Aimé Billionnak a megítélésében meglehetősen eltérő véleményeket, értékeléseket találtam a lapokban. Valaki azt írta, hogy „összes pillanatában plasztikus, a szobrokhoz hasonlóan körüljárható személy”, egy másik ítész szerint pedig, „mintha nem is létezne, annyira képes az író számára láthatatlan és ismeretlen valóságot közvetíteni”, ugyanakkor te, mint szerző adott pillanatban azt mondod, hogy „a Boldog Észak főszereplőjéről sem tudok mást mondani, mint Flaubert Bovarynéról: Aimé Billion én vagyok.” Zajlik a regény utóélete, te – a mai bölcsességeddel – hogyan ítéled meg a helyzetet?
Nincsen benne ellentmondás, ezek nagyon jól összejönnek. Van olyan kritikus, aki összehozza ezt a három szemléletet. Aimé Billion egy nagy kívülálló. Neki az alaptulajdonsága az, hogy láttatja a dolgokat, és nem fűz hozzá véleményt, nem ítélkezik. Ugyanakkor van benne egy nagyfokú részvét, empátia, beleérzőképesség. Az objetivitásnak és az empátiának egy érdekes vegyülékével látja a környező világot. A megöregedett testeknek, az ápoltaknak a nyomorúságát látja ezzel az objektív empátiával. Úgy szemléli az öregeket, mint hogyha valami természeti jelenséget csodálna. Így jön össze aztán az, hogy „plasztikus” olyan szempontból, hogy
az élet minden apró részletéről nagyon intim dolgokat tudunk meg Aimé Billionnnal kapcsolatban.
Ugyanakkor nem magáról, hanem a környező világról beszél. Tehát mind a két dolog benne van a szövegben. Én, mint szerző, kerestem magamnak egy szócsövet, akin keresztül meg tudom fogalmazni, nem azt, hogy én mit éltem át, hanem hogy mit láttam. Nagyon fontos volt, hogy ne az én nevemben mondjam el ezeket a dolgokat, meg hogy Billion nem ugyanolyan, mint én, egy csomó mindent kölcsönadtam neki, de arra is vigyáztam, hogy minden a helyére kerüljön.
A Boldog Észak mikrorealista anyagát át- meg átszövi a fantasztikum. Gondolom, fontos dimenziója ez a könyvednek…
Főleg az első, az afrikai részben van jelen ez a fantáziavilág, mert Aimé Billion története meg a regény cselekménye akkor kezdődik el, amikor ő elindul Afrikából. És minden előzmény egy ilyen fantáziavilágban zajlik. Sokszor nem lehet tudni, hogy az valóban megtörtént-e, amit mesél, azt sem, hogy honnan tudja. Valószínűleg a nagyapjától, a varázslótól. Egy csomó vudu dolgot is a nagyapjától tud. Ez az egész afféle mítikus múltba való visszamerülés. Utána, amikor a tényleges, a tulajdonképpeni cselekmény elindul, akkor már kevesebb mutatkozik meg a furcsa fantáziavilágból, inkább a realitások felé csúsznak a dolgok. De tényleg két anyagú a regény, negatív-pozitív irányban emlegetik a kritikák: valóban másféle az első, afrikai rész, más a második-harmadik, Norvégiára vonatkozó. Ez a furcsa látásmód megmarad, Aimé az apróságok realitását is észreveszi, de a fantáziavilág is mindig visszajön. És pont ezt akartam megalapozni az első résszel, hogy hitelesnek tűnjön, amikor belecsöppen Norvégia világába. Hősöm hitelességéhez kellett az első részben felvázolt vudu-világ.
A szeretet, mint olyan, az is fontos eleme a könyvnek, de ugye ennek a rendkívül izgalmas, sokrétű, összetett világnak – ha jól érzem – van egy irónikus olvasata is?
Egy csomószor, amikor a helyzet úgy kívánja, próbáltam humorosan megragadni. Az például nagyon-nagyon vicces, amikor Beninben, egy olyan afrikai országban promoválják a marxista-leninista ideológiát, diktatúrát, ahol proletariátus meg ipar nem létezik. Ezt nem lehet röhögés nélkül végigmondani. A humor azért nem ugyanaz, mint az irónia, mint a szarkazmus. A humor részvéttel viszonyul a tárgyához. Én szabadgondolkodónak tartom magam. Nevetni mindenen lehet, itt van a Charlie Hebdonak az esete, a szentség kezelése, megítélése szempontjából. Szerintem
egy intellektuelnek kötelessége úgy gondolkodnia, hogy nem ismer el semmiféle szentet, számára nincs tekintély.
Olvastam egy, a regényedről középiskolások számára készített óravázlatot. Ott van egy utalás arra, hogy mennyire fontosak egy könyvnek a paratextus elemei, a fülszöveg, az elő- és utószó, a kötet borítója. A regényed utószava mintha még egy csavart adna a szövegnek. Jól érzem ezt?
Erről az könyv recepciója során sok szó esett. Őszintén szólva, egy kicsit elegem lett belőle. Számomra nem az volt a lényeg. Valóban úgy gondoltam, hogy csavarok egyet rajta a végén. Egyébként – nem tudom, ez a mi beszélgetésünk mikor jelenik meg az Erdélyi Riportban – éppen mostanában az Élet és Irodalomban tisztázom ezt a kérdést egyszer s mindenkorra. Nem akarom az ÉS-nek „az üzletét rontani” azzal, hogy most neked eláruljam, mit írtam ott.
De van ilyen, hogy a könyv utóélete. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy két-három évvel ezelőtt Krasznahorkai Lászlóval beszélgettem, a Háború és háború című regényéről. Kiderült, a szövegének közvetlenül a létrejötte utáni utóélete annyira fontos volt, hogy befoglalta magába a könyvbe is. A te regényed utóéletéhez tartozik az, amint az utószóban rögzítetted: a könyv egyik példányát elküldted a főhős valódi alakmásának, akinek annyira felkeltette az érdeklődését, hogy keresett valakit, aki lefordítsa norvégra a magyar szöveget. Ennek lettek-e további fejleményei?
Ezzel a kérdéseddel nagyon benne járunk abban, amit az előbb mondtam. Nem szeretnék rá válaszolni, mert akkor lelövöm az ÉS-nek szánt poént…
Azt viszont beismerheted, hogy ez a regényed rendhagyó, mind a főhős, mind a helyszín, mind a témaválasztás szempontjából. A magyar irodalomban nem igen akad példa arra, hogy egy regény idegen, nem magyar hőst jelenítsen meg, nem magyar, idegen környezetben…
Én egyet tudok, az szerintem nagyon-nagyon jelentős példa: Füst Milán A feleségem története című regénye. A legjobb magyar regénynek tartom. Bár magyar vonatkozás nincs benne, magyar író írta, magyar nyelven. Egy holland hajóskapitány meséli el benne szerelmi történetét francia feleségével. Amikor az én könyvemmel kapcsolatban elkezdték ezt a kérdést feszegetni, eszembe jutott, hogy Füst Milán valami hasonlót csinált. Az én esetembe belejátszik, hogy volt egy olyan periódus az életemben, amikor csak franciául olvastam. Amikor még itthon éltem, akkor is volt bennem egy ilyen, idegenség érzetemhez kapcsolódó belső száműzetés-érzés, A példaképeimet valóban nem a magyar irodalomban találtam meg, bár szeretek egy csomó magyar szerzőt, magyar-történelem szakos voltam, végigolvastam a magyar irodalmat.
Tudom, nem szereted a besorolást, de többen mágikus realistának tartanak…
Véges-végig, amikor a Boldog Északot írtam, nem gondoltam erre. Amikor napvilágot látott, furának tűnt számomra ez a vélemény, idegenkedtem tőle, de aztán belenyugodtam:
jó, ha mágikus realizmus, akkor legyen mágikus realizmus.
Én azt hittem, sok benne a fantázia, a fantasztikum. – Nekem csak ennyi jutott az eszembe…
Ez afféle Arany János-i „gondolta a fene”-szerű reagálás részedről?
Igen, igen – „gondolta a fene”… Bocsánat, a jegyzeteidre pillantva észrevettem: elképesztő, hogy mire találtál tőlem… Ez a zsengém valamikor a 80-as években jelenhetett meg az Ifjúsági magazinban, amikor harmadikos gimnazista voltam.
De uram bocsá’, továbbra megmaradtál költőnek is, nem?
Sporadikusan. Mostanában nagyon kevés verset írok, jelenleg a próza áll hozzám közelebb. Ezzel kapcsolatban is Füst Milánt tudnám idézni, akinek vannak az ifjúkori, meg az időskori költeményei. Ő állítja, hogy szerinte egy költőnek normálisan úgy kéne működnie, hogy van egy ihletett periódusa, akkor megírja mindazt, amit meg kell írnia, utána elhallgat, és csak akkor ír megint, amikor ismét eljut a nagy lírai ihletettség állapotába. Nála ez tényleg így működött. Attól még az egyik legnagyobb magyar költő Füst Milán, hogy viszonylag keveset írt, és nem egész életében írta a verseit.
Mennyire tartod magad korszerű írónak?
Nem tudom, nem tudom…
Azért kérdem, mert úgy vélem, nagyfokú érzékenység van benned a klasszikum iránt is.
Abszolút, abszolút így van. A „korszerű” meg a „korszerűtlen” nagyon újkori fogalmak, nem az irodalomhoz, máshová kötődnek. Inkább az ipari meg a technikai forradalomhoz. Nagyon nehezen alkalmazható az irodalomra. Én Berzsenyiről írtam a Literában, ő nagyon kilógott a korából. Ő a 19. század eleji „Horác” volt Magyarországon, csakhogy éppen nem latinul írt. Én is néha úgy érzem: nagyon kilógok a korból, amelyben élek. Őszintén szólva, nem akarok „korszerű” lenni.
Elhangzott egy olyan ígéreted is, hogy belekezdesz egy újabb regénybe, amelyik inkább a saját családod beilleszkedéséről szól. Jól értettem ezt?
Egyelőre csak ott tartok, hogy jó részét megírtam egy következő könyvnek, ami nem a beilleszkedés időszaka, hanem korábbi periódus. Arról szól, hogyan jöttünk ki Norvégiába. Hogy az én idegenség érzetem miként alakult ki bennem. Például a mi kálváriánk miatt, amit végig kellett járnunk a gyerekeink honosításával kapcsolatban, ugyanis kettő született itt, Magyarországon, kettő Norvégiában. Amit mi kaptunk a magyar illetékesektől, amíg „kiderítették”, hogy ők is „magyar” gyerekek, két magyar állampolgárnak a gyermekei, nagyon-nagyon megalázó és hosszadalmas procedúra volt, költséges is. A bürokratikus packázást már az oslói magyar nagykövetségen elkezdték, Pesten folytatták. Annyira, hogy végül félő volt, nem engednek bennünket vissza Norvégiába, mert a csecsemőnk „személyét illetően” állampolgársági kivizsgálást indítottak. Egyébként eleinte jó volt „idegennek lenni” Norvégiában, mert legalább nem otthon voltál idegen.
Ha Norvégiában vagyok idegen, azt értem, de amikor Magyarországon érzem magam idegennek, az sokkal rosszabb.
A dolog bonyolódott, mert végül is a norvégiai idegenség elvesztette az újdonság varázsát.
Amúgy ott, Norvégiában továbbra is jellemző a tolerancia?
Az ottani toleranciát nem lehet összehasonlítani a magyarral. A mindenféle kisebbséghez való toleráns viszony, az egymás elfogadása egyaránt jellemzi a norvég társadalmat.
Fotók: Szűcs László, Tóth Hajnal
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
