Számomra a színház mindennapjai az ünnepek

2015. 12. 28. 16:59

Huszonöt éve vezeti a Kolozsvári Állami Magyar Színházat. Az Egyesült Államokban tanít, rendez, Európa számos jeles színházában állít színpadra előadásokat, visszajáró vendég Dél-Koreában. Úgy véli, a művész, az ember számára a szabadság a legfontosabb. Tompa Gábort kolozsvári beszélgetésük második részében Simon Judit a koreai tapasztalatokról, szabadságról, globalizációról, kereszténységről, az önvizsgálat szükségességéről, a színház szerepéről, s a katarzisról kérdezte.

 

Tompa Gábor rendező, tanár, író   Fotó: Cotidianul.ro

 

Azzal folyatjuk a beszélgetést, hogy Kisvárdán Tompa Gábort ünnepelik majd, pontosabban a negyed évszázados tevékenységét. Azt mondja, semmi közelebbit nem tud erről, nem keresték meg, ő is csak a szervezők közleményét olvasta. Az ünneplést amúgy sem tartja fontosnak. „Számomra a színház mindennapjai az ünnepek. A visszatekintés, az emlékezés fontos, de az ünneplés?” Kedves gesztusnak tartja, hogy gondolnak rá, „de a kettő között van az igazság.” Keserűen jegyzi meg: nem kell történelmet hamisítani, sajnos sokan gyakorolják a felejtést. „Sajnálom azt mondani, de a mi kis menazsériánkban divatossá válik a felejtés, ami frusztrációból, gátlásból fakad, hogy ne mondjam, egyfajta rosszarcúságból is”. Tompa Gábor szerint, nincs mit ünnepelni azon, hogy „25 évvel ezelőtt megbíztak egy faladattal, amit hullámvölgyeken, hullámhegyeken keresztül valahogy elvégeztem, megteszek. Így alakult, hosszú ideig dolgozhattam, voltak más alternatívák, voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, abba kell hagyni, mert túl nagy a közegellenállás, de mindig találtam valamit, amire azt mondtam, sokkal fontosabb, mint mindenre odafigyelni. A ló is tovább szalad, nem adja fel a szabadságát, noha a darazsak ott vannak a fenekén.

A szabadság még a művészetnél is jobban érdekel, fontosabb számomra.

Minden alkotó a szabadságot szereti az alkotásban, a művészetben. Nem a színházat szeretjük, hanem a szabadságot. Pillanatokig úgy éreztük, szabad emberek vagyunk és akik eljönnek a színházba, azokat is hozzásegíthetjük, hogy érett, szabad állampolgárok legyenek. Sajnos nem hiszem, hogy azok vagyunk.

 

Globalizált paradicsom

A szabadságunkat folyamatosan megnyirbálják – vetem közbe. „Tíz éve tanítok az Egyesült Államokban, és azt gondolom, az sem egy szabad társadalom. Más szinten, másféle módon, de ugyanúgy manipuláltak az emberek. Ők szabadnak gondolják magukat, ami még veszélyesebb. Nem tudom, a kettő között lehet-e választani. Székely János jut mindig eszembe, aki azt mondta, kétféle társadalmi rendszer van: kemény diktatúra és lágy diktatúra. A lágy diktatúra azt jelenti, hogy az embert függővé teszik.”

Szerinte az egész profitorientált társadalom úgy van kitalálva, az egészségügyi rendszertől az autókig, hogy az ember függő legyen. Példát is mond: lassan még egy kerékcseréhez is szakembert kell hívni és fizetni a szolgáltatásért. „A telefonok úgy vannak kitalálva, hogy két év után el kell dobni, és újat vásárolni. A globalizáció mindenben jelen van.” A globalizációt a paradicsommal példázza. „Már nem lehet igazi paradicsommagot szerezni, hogy ne génkezelt gyümölcsöt termeljen valaki. A nem génmódosított termékekért meg hatalmas árat kell fizetni. Azért mondom a paradicsomot, mert itt dolgozott egy angol rendező, aki azt mondta, lehet, nem jön többet hozzánk rendezni, de biztos visszatér paradicsomot venni. Ez mind arról szól, hogy valakiknek, valamiknek a mohósága, a megfékezhetetlen harácsolási vágya miatt, az egész világot erre kell építeni.

 

Megismerni más kultúrákat

A Danton halála rendezése közben munkatársaival 2013-ban Szöulban

 

Tompa Gábor és a kolozsvári színház visszajáró vendég Dél-Koreába. Előadásaik nagy sikernek örvendenek az ázsiai országban, Tompát rendezni is meghívták, valamint tanít a szöuli egyetemen.

Meséljen! Szívesen teszi. „Szöulban tanítok, rendeztem és rendezni fogok az ottani nemzeti színházban, játszottunk a Soul Art Centerben, az LG Art Centerben. Számos nagyszerű színházi központ van ott. Élményszámba ment, ahogy a koreaiak végignézték a magyar nyelven megszólaló előadásainkat, ami számukra ismeretlen nyelv. Elképesztő az az érzékenység, kíváncsiság és tisztelet. Utóbbi nagyon fontos szó.

Úgy tiszteljük az összes többi kultúrát, hogy megpróbáljuk közvetlenül megismerni.

Amikor hatezren végignézték a III. Richardot, és az apró árnyalatokra is reagáltak nyelvi hátrány ellenére, számomra bizonyítja, ők kíváncsiak más kultúrákra. Néma csendben figyelték a feliratozott előadást. A kultúrájukban elsődleges a tisztelet. Hat előadásból – végignéztem mindegyiket, és azt hiszem, a legjobb előadások voltak – összesen hárman mentek el.” Meséli, 15 percig tartott, amíg elhagyták a termet. „Levetették a cipőjüket, lassan kimentek, hogy ne zavarják se az előadást, se a többi nézőt. Fontos, hogy előítéletmentesen ültek be az előadásra, mert azt gondolják, mi azért jöttünk, hogy valami mást mutassunk. Nem azt, ami elvárás. Nincsenek elvárásaik.”

Tompa szerint az egyetlen elvárás az kell legyen, hogy meglepjenek minket a színházban, és ehhez is fontos, hogy hagyjuk magunkat megérinteni. „Ez nem azt jelenti, hogy mindent csak szeretni lehet.” Ha a szeretet felől közelítjük meg a színházat, és ez érvényes az átlag nézőre, a kritikusra, a színházi emberre egyaránt, akkor sokkal nyitottabban ülünk be nézőtérre. „Őszintén mondom, hogy ha én egy jó előadást látok, ami engem megérint, annak csak örülni tudok, és nem azt nézem, ki hozta létre, vagy eleve azt mondom, nem lehet jó. Ez egy gyakorlat, amit végig kell csinálnunk, hogy a tárgyat nézzük, és engedjük magunkat befolyásolni.

Nem szabad elfelejteni örülni.”

Tovább faggatom koreai munkájáról, ritkán van alkalmam olyan művésszel beszélgetni, aki ázsiai színházban dolgozott. Kérdezem hát: Koreában mennyire volt könnyű vagy nehéz a kommunikáció az ottani színházi emberekkel, akiknek mások a színházi hagyományaik?

„A Danton halála előadásnál tolmáccsal dolgoztunk. Ezt 2013-ban rendeztem Szöulban. Visky András volt a dramaturg, Both András tervezte a díszleteket, és koreai volt a jelmeztervező. Az igazi, jó színész mindenütt rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek elengedhetetlenek. Például azzal, hogy egy megadott, felépített színpadi helyzetbe viszonylag gyorsan tudják belehelyezni magukat, életre kelteni, eljátszani. A nagy különbségek a szakmai felkészültségben és a szakmai hozzáállásban vannak. Azt a fajta szakmai alázatot, ami az ázsiai színészekben van, meg kellene tanulni. Hogy sikerül a színésznek mindig kiüresednie ahhoz, hogy megszólaltasson egy újabb és újabb partitúrát, az fontos dolog. De ezt a brechti, a becketti színház is megtanítja. Az alázat, ami rendkívül fontos. Aztán van a technikai felkészültség, ami iskolánként különbözik.”

 

Aki nem tudja, az tanítja

Az oktatásra terelődik a szó. A rendező-tanár óriási szerepet tulajdonít a tanításnak az elemitől kezdve a gimnáziumon keresztül az egyetemig. „Sajnos világszerte elsekélyesedik, mind igénytelenebbé válik a tanítás.

Az általános műveltségnek már nincs becsülete, nincs ilyen irányú követelmény, elvárás.

Én a bukaresti iskolát nagyon erős színházi iskolának tartottam, ami a 60-as, 70-es években világszerte az élvonalban volt, függetlenül attól, milyen politikai rendszerben éltünk. Aztán jött a kultúrforradalom, és nagyszerű művészpedagógusok hagyták el az országot, szétesett ez a nagyszerű iskola. Érdekes módon nem a 80-as, hanem a 90-es években kezdett szétesni, amikor a tanításnak az ethosza, a tétje változott meg, sekélyesedett el. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a botcsinálta doktori rendszerből adódóan, olyanok tanítsanak művészeti mesterséget, akik maguk sohasem, vagy csak közepes szinten gyakorolták a színházművészetet.”

Azt mondja, azért vállalta, hogy Amerikában oktasson, mert ott nem azt tekintik elsődlegesnek, hogy doktorátusa legyen a tanárnak, hanem azt, hogy komoly és gyakorlatban bizonyított színvonala van az addigi munkájának. Gyakorlata van, amiben a diák olyan modellt lát, amit szeretne ellesni, szeretné eltanulni mind a szakmai, mesterségbeli részét, mind a művészi gondolkodást. A művészetoktatásban ez a szabály érvényesül: minimum egy valamit jól kell tudni. Egy hegedűs nagyon jól játszik Bachot, azt a diák meg akarja tanulni tőle. A mester–tanítvány rendszer működik a művészeti oktatásban. Nagyon leegyszerűsítve azt mondanám, aki nem tud hegedülni, az nem taníthat hegedűművészetet.

Nálunk pedig sokan, akik nem tudnak hegedülni, azok tanítanak.

Mivel ez a színházművészet esetén kevésbé tetten érhető, vagy ködösíthető, ez gyakoribb, mint a más művészeteknél.

 

„A kizárás bezárást jelent”

Visszatérek Tompa színházához. Elmondom, az előadásait nézve azt érzékelem, hogy egyre többet foglalkozik a társadalom, a közösség, a csoport szerepével, kölcsönhatással. Korábbi produkciókban elsősorban az emberrel, mint egyénnel foglalkozott. Újabban a közösséget vizsgálja, és nem a legszebb színekben mutatja. Izgalmas, hogy itt Erdélyben, magyar alkotóként, azt mondja az előadásaival, hogy a közösség ártalmas, káros az egyénre nézve, pontosabban rosszul verbuválódik napjaink közössége. Hozzáteszem: sokan nem szeretik ezért. „Van ez a példa, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában. Ez elsősorban ez emberi hiúságon, irigységen, az önzésen, a meg nem értésen alapszik. Azok, akik a nyájszellemet próbálják ráerőltetni egy közösségre, tévednek. Nem azt állítom, hogy egy közösségnek nem kell összetartania, de valamilyen valós értékekre kellene alapozzon.” A provincializmusról kezd beszélni, amit nem csak kisvárosra, kis településre, kis országra tart jellemzőnek. Szerinte milliós lakosságú városban is létezhet, de egy metropoliszban „akkora a sokféleség, hogy az esetleges provincializmus az összképet nem befolyásolja. Nem nyomorít meg egy közösséget, mert vannak alternatívák.

Én azt gondolom, nem létezhet közösség önvizsgálat és önkritika nélkül. Az önmagában még nem elegendő, hogy egy közösség egy nyelvet beszél és ugyanazok a hagyományai. Önmagában ez nem érték.

Az értékeket folyamatosan meg kell kérdőjelezni és újrateremteni. ”

Szó volt a tervezett Hóman Bálint szoborról. „Nézzük meg, milyen pozitívumai voltak a tevékenységének. Egyet biztosan tudok, a kultúrának szánta a nemzeti költségvetés tíz százalékát. Ez példátlan a történelemben. De lássuk tevékenységének a negatív oldalát: nem lehet hősként tekinteni egy olyan emberre, aki megalkotta a zsidótörvényeket. Egyáltalán, mi az, hogy hős? Látom, hogy Marosvásárhelyen felállították egy, a kolozsvárinál arányaiban kisebb, de váratlan Mihály vitéz szobrot. Azt nem is tudtam, hogy Marosvásárhelyen is megfordult. Vigyázni kell ezekkel a szobrokkal. Amikor egy közösség elvesződik a szimbólumaiban és elveszti a talpa alól a talajt, nagyon veszélyes lehet. Óvatosan kell bánni ezzel, mert eltávolítja a közösség tagjait a valóságtól, indulatokat ébreszt, olyan szinten, hogy lehetetlenné teszi a megbékélést. Számomra az a szomorú, hogy a magyar társadalom Magyarországon elsősorban, de határon túli közösségekben is rendkívül megosztottá vált. Ezen el kellene gondolkodni. Számos rokonom él Magyarországon és látom, hogy családon belül is megosztó a politika. Eluralkodnak az indulatok és nincs párbeszéd, nem halljuk meg egymást, nem figyelünk oda egymásra, nem lehet mást képviselni, mást akarni. Ez nagy baj, mert akkor hogyan közeledjünk más kultúrák felé, ha a sajátunkon belül ilyen megosztottság van? A megosztottságot nem a nyájszellemmel lehet feloldani, hanem azzal, hogy a többszólamúságot természetesnek ismerjük el és gyakoroljuk is. Nemcsak szavakban, hanem tettekben is. Az értékek nem zárják ki egymást. Lehetnek hagyományos értékek, lehetnek haladó törekvések és értékek, és ezek kiegészítik egymást. De ezt a gyakorlatot nem könnyű megvalósítani.”

Közbevetem: azt érzékelem, mint a 90-es évek elején: kizárósdit játszunk. „A kizárás, az bezárást is jelent.

Egy önmagát kereszténynek valló kultúra, ha komolyan vesszük, eleve nem lehet kizáró.

A keresztényi kultúrát, lebontva a kisközösségekre: nem gyakorolják a mindennapokban. A keresztény tanítás olyan tanítás, aminél kevés jobbat lehetne kitalálni. Nézzük meg: megbocsátás, felebaráti szeretet, elfogadás, befogadás. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a történelem során, mit műveltek a nevében.”

Tompa felidéz egy plébánossal folytatott beszélgetést. Az egyházi ember szerint a színházban csökken a nézőszám. Ezt a statisztika cáfolja, de az igazgató-rendező másképpen közelített meg a kérdést. Visszakérdezett: ha önvizsgálatot tartana a plébános, akkor számba kell venni, hány gyermeket és hány felnőttet keresztelt abban az évben. A számok: két gyermeket és egy felnőttet sem. „Ez milyen eredmény, ha összehasonlítjuk? Mindenki a labdarúgásra és a színházra irányítja a figyelmét, mert ahhoz mindenki ért. Amikor a vallást bírálják olcsó módon, akkor összetévesztik a hitet az egyházzal. Mert a hit és az egyház csak nagyon ritka esetben azonosak, hiszen gyarló emberek művelik azt is. Ha visszamegyünk a kereszténység gyökereihez, Jézus idejében nem volt egyház. A családon belül lehetett keresztelni. S mivel nem tudják különválasztani a hitet az egyháztól, ezért számos hitehagyott vagy képmutató van, aki magát vallásosnak tünteti fel. A hitehagyott mindenképpen azonosítja az egyházat a hittel, és az egyházban sajnos számos olyan történet van, hogy azok, akiknek példát kellene mutatniuk, sokszor megvesztegethetők, hogy a többiről most ne essen szó. II. János Pál bocsánatot kért több száz évre visszamenően az inkvizíció bűneiért. A probléma inkább az emberben van. Mindannyian tudjuk, nincs olyan ember, aki ne szorulna önvizsgálatra, megújulásra, változásra.”

Csakhogy az önvizsgálathoz, megújuláshoz mérhetetlen bátorság kell – szólok közbe. „Ez igaz, de az embert mindig a félelem vezérli, holott az egyik krisztusi parancs éppen azt mondja: ne féljetek. Egyébként II. János Pál ezzel kezdte első pápai miséjét. Ez nagyon nehéz dolog, mert az ember attól fél, hogy nem tudja, mi következik. Nem tudja, van-e megváltás, másik élet, de tudjuk, hogy meg fogunk halni, és ez alól senki nem kivétel. Amikor ezt mondom, magamat elsősorban beleértem, mindig beleértem magamat.”

Tompa Gábor egy Interferenciák-sajtótájékoztatón Visky András társaságában   Fotó: Biró István

 

Önvizsgálat, Shakespeare, katarzis

Azt mondja, a színházban sem szabad mindenre rámutatni. Kérdéseket kell megfogalmazni. Megjeleníteni, hogy mások a helyzetek, más a világ.

„Amikor diktatúrában éltünk, akkor is hajlamosak voltunk azt mondani, hogy a rendszer felelős mindenért. Most sürgető, hogy észrevegyük: nem vonhatjuk ki magunka a történetekből, és éppen ezért a felelősség alól sem. A világban nagy az egyenlőtlenség, van egy része, amely úgymond szabadnak érzi magát, miközben azt hiszem, a történelemben még soha nem volt ennyire manipulált.

Kik a manipulátorok? – kérdezem. „Megteremtődött egy rendszer, ami aztán önmagát gerjeszti tovább és nem tudom, hogyan lehetne ezt a folyamatot leállítani. Fel-felcsillannak ugyan jó társadalmi modellek – de kevés van olyan, amelyik ne hibázna valahol. Sajnos a világ kis és nagy léptékben is tőke- és pénzorientált. Ennek mindannyian részei vagyunk. Nincs meg az a lehetőség, hogy csak annyit fogyasszunk, amennyi a létszükséglethez elég. Azt mondják, ez igazi szocialista eszme, de azok, akik magukat szocialista országoknak vallották, semmi közük nem volt ehhez. A Himalájában, a pakisztáni-afgán-kínai határvidéken élő hunza közösség a leghosszabb élettartalmú népcsoport. Koreában láttam egy filmet róluk, 100 év az átlag életkoruk. A film arról szólt, mi a titka, ennek az ötezres népcsoportnak. Nem élnek az úgynevezett civilizált világban, stresszmentes az életük, egész nap a levegőn vannak, kecskéket nevelnek, megtermelik a napi szükségleteiket. Ez csak egy mikrokozmosz. Nehéz megváltoztatni a profitorientált tudatot, mert állandó kísértéseknek teszi ki az embereket a fogyasztói társadalom. Bárhol a világban bemegyünk egy hatalmas élelmiszeráruházba, látható, hogy az áruk 70 százalékát el fogják dobni. Meg lehetne oldani a világ nagy egyenlőtlenségeit. Ráadásul a harmadik világ szegényeit könnyen fanatizálni lehet.

Európában is megerősödtek a szélsőségek – jegyzem meg. „Nehéz bölcsnek lenni. Az ember elsősorban saját magának kell megadjon valamilyen fajta megtisztulási lehetőséget. Önvizsgálatot tartani. Ez önmagában is összetett, nehéz gyakorlat. Nem tudom, mi lesz. Volt már példa arra, hogy a Teremtő visszavonta a teremtést. Az özönvízkor volt ez az idő, de az utolsó pillanatban azt mondta, ad még egy esély. Shakespeare megírta: ahhoz, hogy új világ teremtődjék, a réginek teljesen el kell tűnnie. A Lear királyban nem csak a bűnösök, az ártatlanok is eltűnnek, Cordeliának is meg kell halnia. Lehet, ez korszakokként megismétlődik. Az időt az ember talált ki, egyébként egy abszurd dolog fogalom.

Deus ex machina, mint a görög tragédiákban – villantom fel a színházi műveltségemet. „Az ember, ha gyerekei vannak, akkor aggódik és megpróbál járható utakat felfedezni. Nehéz tanácsot adni, pedig kell, hiszen felelősek vagyunk. A nevelés nem egy ostoba fogalom. Én nagyon sok mindenkitől tanultam, akikre felnéztem, és akik hiányoznak is.

Hiányoznak a mesterek.

Próbálok derűsebb vizekre evezni, megkérdezem: hogyan tovább kolozsvári színház, hogyan tovább Tompa Gábor? Mit tervez az elkövetkező 25 évre?

„Van, amit nem tervezek, de előbb-utóbb be fog következni, mert nincs visszafordulás az időben. Mindenképpen meg kell történnie annak, amire az elmúlt évadokban nem fordítottunk kellő figyelmet, hogy egy nagy közös önvizsgálatot tartsunk. Megbeszéljük, hogyan, merre tovább, hol állunk most, és annak a távlatában, amit a színház elért – rengeteg díj, nemzetközi szereplés, benne vagyunk a színházi unióban, jönnek a nagyszerű alkotók. Veszélyes pillanat is ez, azt gondolom, innen is tiszta lappal kell továbbmenni. Kérdés: van-e erre energia, készség az önvizsgálásra és a továbblépésre. Meg kellene őrizni ezt a fajta kíváncsiságot, kockázatvállalást, megújulási készséget. Ha mindezt meg tudjuk őrizni, olyan utakra léphetünk, amelyek eddig számunkra ismeretlenek, és amelyek a jelen társadalmi valóságára, és a jelen emberi problémáira reflektálnak. Továbbra is érzékenyen kell jelen lennünk a világban, hogy olyan kérdéseket próbáljunk feltenni, amelyek tovább segíthetik a nézőt, de nem áltatva őket, hanem ugyanolyan őszintén, ahogy magunkkal is szembe kell néznünk, őket is szembenézésre késztetni. A színház, mint terápia is érdekes számomra, mert nekem fontos, hogy ne vesszen el a katarzis. A katarzis ugyanis a felismerésből fakad, és ennek a felismerésnek a lényege, hogy változtatnunk kell az életünkön.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!