Ifeszt 3., ami a nézőben elindul

2016. 11. 10. 15:41

Az őrült világról készült őrült előadásról, a nézőket érintő ártatlan mesékről, a hiányról, az emlékek anatómiájáról, valamint némi kellemetlenségekről számol be Simon Judit a szatmári fesztiválkrónikájának harmadik részében.

 

Szatmáron esik az eső, és hideg van. Jön a tél, állapítjuk meg szomorúan, ki tudja, mikor süt ki megint a nap. Még senki nem vette fel a bundát, de hamarosan következik, állapítjuk meg a kolléganőkkel.

A szállodában végre egész nap fűtenek, az első napokban csak bizonyos órák között melegedtek fel a fűtőtestek. A szocreál épületben bennragadt a szocialista gondolkodás: délelőtt nem ülnek a szobában, éjszaka pedig a paplan alatt alusznak a vendégek. Némi élénk eszmecsere után, a szálloda tulajdonosi csoportjának képviselői megértették, hogy az újságírók, a kritikusok és a színészek olyan fajták, akik képesek sokáig aludni és éjjel dolgozni.

A szakmai megbeszélésen a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Shoshin Színházi Egyesület előadásait veséztük ki. A beszámolót a kronológia megtartása véget az előző napi produkcióval kezdem, de az ötödik napot sem hagyom szó nélkül.

Jelenet az Aradi Kamaraszínház előadásából. Minimális, szürreális és nagyszerű

 

Drámai kabaré

Az Ifeszt negyedik napján csupán egy előadás szerepelt a programban. Az Aradi Kamaraszínház a Békéscsabai Jókai Színházzal és a MASZK Egyesülettel koprodukcióban állította színpadra Tapasztó Ernő rendezésében a Tündéri – Zelda was not from here (Zelda nem volt idevalósi) című előadást. A darab szerzője Theo Herghelegiu drámaíró és rendező, a független színházak nagy híve és fontos kérdések megfogalmazója.

Az előadás műfaji megjelölése: minimál-szürreál musical. Hozzáteszik: élő zenével. És valóban, minimális, szürreális és nagyszerű előadás. Az apró térben kereszt alakú kifutó, mögötte fehér lepel, a lepel mögött két zenész. A jelmezek majdnem realisták, a szöveg abszurd, a történet szürreális, a játék bohóctréfára hajaz, amolyan becket-i bohócok lebegnek élet és halál között, összezárva egy szobában, amit üresség vesz körül. Van persze lépcsőház és vélhetően más szobák, szóval egy ház van lényegében, ami nem otthon. Két férfi összezárva, majd megjelenik a nő, aki nem is igazi nő, mert nincs neki nemi szerve. Akkor hát tündér. Erotikával telt tündér. Hol is vannak hát a férfiak? Valahol álom és valóság, élet és halál mezsgyéjén lavíroznak. Bezártság és egymásrautaltság. Nevetséges, mégis hátborzongató. Szól a zene (zene és szöveg Éder Enikő, Borsos Pál) és éneklik ugyanazt a dalt magyarul, angolul, németül, oroszul, románul, mindig az adott nemzet ritmusában, a képernyőkön a fordítás, amikor magyarul énekelnek, rovásírásra fordítják. Szóval itt állunk összezárva, egymásra utalva, és ha végre jön az angyal, az is halott. Néha magához tér, de aztán jobbnak látja továbbra is halottnak maradni, vagy annak tettetni magát. Lényegében mindegy. Legalább kiálthatunk, kár, hogy senki nem hallja, vagy nem akarja meghallani. A kereszt is lehet kivilágított orfeumi kifutó, és ha lehet, akkor az lesz is az előadásban. Ja, és a pálinkának is van benne helye. A háttér mögül kaján vigyorral kandikálnak ki a bohócok.

Három nagyszerű színész Harsányi Attila, Tege Antal és Éder Enikő játszik, énekel, táncol. Minden szavuk, mozdulatuk hiteles, mindig érzik, tudják a mértéket, soha nem esnek túlzásokba. Bohócok, de nem pojácák.

Tapasztó őrült előadást állított színpadra az őrült világról, pedig az alkotók még nem is ismerhették az amerikai elnökválasztás eredményét. De hát ilyen a színház, jó előre megérzi a dolgokat.

A temesvári Csiky Gergely Színház Radu Afrim előadását hozta a fesztiválra. A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve című produkcióról a bemutatót követően számoltam be bővebben.

Itt, a seregszemlén kiderült: ami működik, az mindenhol működik. Az előadás a temesváritól eltérő térben, klasszikus színpadon is éppen olyan feszes volt, mint az anyaszínházban. Nem sérült a dinamikája, a színészek mintha szárnyakat kaptak volna az értő szatmári közönség nevetéseitől és nyíltszíni tapsaitól.

A Radu Afrim rendezte temesvári előadás részlete - képünkön még a Béga-parti játszóhelyen

 

Utazás az emlékezésbe

A Shoshin Színházi Egyesületről, első produkciójukról korábban már beszámoltuk, egyik alapítója és vezetője Köllő Csongor nyilatkozott is az erdélyiriport.ro-nak.

Köllő Csongor a Házikó a halottaknak című előadással vett részt a találkozón. A szakmai megbeszélésen elmondta, hosszú évek kísérleteinek az eredménye a lengyel Grzegorz Ziólkovszki rendezte produkció. Az eredmény szívszorítóan szép játék az emlékezésről, a halálról, az elengedésről és végső soron az életről. Az alternatív terekhez komponált előadás néhány díszlete az otthont idézi. Ebbe a térbe lép be az egyik ajtón a bohóc. Tréfálkozik, hangokat utánoz, bevonja a közönséget a játékba. S aztán hirtelen leveszi a bohócorrot és ott áll a fiú, aki az anyára emlékezik, őt idézi Salvatore Quasimodo és Tadeusz Rósewicz verseivel. Kimegy, az üres színpadon még ott lüktetnek a gondolatok. Belép a másik ajtón, és a két költő verseivel az apára emlékezik. Emlékezéseiben mellészegődik a zene, Páll Attila hegedűjátékával, a színész házat vagy sírt épít fából és földből. Nekem elerednek a könnyeim, hiszen én is kérdeznék még, elmondanék még valamit az elmenteknek.

Valami nagyon igazi, nagyon őszinte és nagyon szép történik ott, a színpadnak nevezett térben. Köllő Csongor eggyé válik a szöveggel és a zenével. Vonz, lágyan visz magával az emlékek földjére, ahol enyhül a magány.

Amikor a szakmai megbeszélésen megkérdezték tőle, mit jelent számára a szöveg és az előadás, azt válaszolta, hogy azt, amit a nézőknek. Nem az a fontos, hogy ő mit gondol, hanem az, amit bennünk elindít, amit hallunk és látunk.

Bennem ezeket indította el.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!