Demokrácia csapda

Kezeljük tényszerűen: az Amerikai Egyesült Államok következő elnökét Donald J. Trumpnak hívják. Lehet berzenkedni, világvégét kiáltani, eladni a részvényeket, betankolni aranyból, ahogy azt a piacon sokan teszik, de ennél talán célszerűbb a miérteket keresni. Mert a Trump-jelenség nem a baj oka, hanem csak egyik szimptómája. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

A demokráciának pontosan az az egyik nagy érdeme, ami olykor komoly rákfenéje is: minden egyes állampolgár, szellemi kapacitásra, iskolázottságára, felkészültségre, tájékozottságra való tekintet nélkül bizonyos időközönként az urnákhoz járulhat, és részt vehet a közösség sorsát érintő komolyabb döntésekben, leginkább abban, hogy kire ruházza időlegesen a közösség életéről szóló döntés jogát (vagy annak illúzióját).
Ez a választásnak nevezett állampolgári döntés talán már akkor sem volt racionális, amikor még a mainál sokkal egyszerűbb volt a világ képlete, mostanra pedig annyira komplexé vált a rendszer, hogy sokszor az egyes szegmenseit leíró tudományterületek képviselői sem értik meg egymást, nem hogy az átlagpolgár akár közelítőleg is felfogja, mi történik tágabb környezetében világgazdaságostól, technológiai forradalmastól, globális felmelegedésestől, közel-keleti lövöldözésestől. A bizonytalanság eredményeképpen pedig fél, főleg ha azt érzi, kezd kicsúszni a lába alól az eddig valamelyest neki kedvező pálya.

Trump (avagy kampánycsapata) remekül ráérzett, kikre lehet támaszkodni a jelenlegi amerikai választásokon, kik azok, akik a leginkább mozgósíthatóak, ki fél, ki a legbizonytalanabb a leginkább, kiknél feszül legjobban a rugó.

A fehér, alacsony képzettségű munkások, a rednecks, a vörösnyakúak, az igazi Amerika, az amerikai álom megálmodóinak hanyatlása valahol Kennedynél, illetve a polgárjogi mozgalmakkal kezdődött és – jelképesen mindenképpen – Obamánál csúcsosodott ki, a technológiai fejlődéssel, a robotika előszobájában az életkilátásaik egyre romlanak, a spanyol ajkú népesség növekedésével pedig, a hátrányos helyzetű feketék mellett újabb szorongató vetélytársat kaptak.
Trump átfogó programmal nem is terhelte választóit, csak annyit hangoztatott, hogy épít egy nagy falat a mexikói határra, és korlátozza a szabad kereskedelmet, azaz a szorongató versenyhelyzetet leveszi a célcsoport nyakából. Ígért valakiknek valamit, akikkel már régen nem foglalkozott senki igazán.
Clinton lehetséges komoly bázisát a fekete szavazók jelentették (volna), akiket viszont nem lehetett kellően megmozdítani, érthető okból. Olyan opció nem volt, hogy az országnak megint fekete elnöke legyen, így kevéssé érezték magukénak a szavazást, az alacsony képzettségűeket szorongató verseny csökkentését (házon belülről) pedig nem biztos, hogy annyira ellenzik, a Trump politikája rejtette veszélyt pedig nehéz megfogalmazni tömegek számára is érthető üzenetekben.
Mert az a legkevesebb, hogy mit csinál Trump az USA-val, hogy például a republikánus többségű szenátussal Obama egészségügyi reformját, az Obamacare-t lenullázva, 22 millió embert – jórészt a saját választói közül – egészségbiztosítás nélkül hagy, vagy éppen még egy kicsit jobb lesz a gazdagoknak az általa ígért adócsökkentés után. Van a demokráciának egy, talán az általános választójognál is nagyobb vívmánya, mégpedig a demokratikus intézményrendszer, amely csökkenteni, mérsékelni fogja a károkat. Illetve egyelőre még azt sem lehet tudni, mit tesz majd valójában Trump, beváltja-e az ígéreteket, tényleg nekimegy-e az establishmentnek a nagy kívülálló, vagy szépen belesimul, és a Trump-show különleges évadaiként felfogva ripacskodik tovább az újabb szerepben.
Eggyel komolyabb kérdés, hogy mi lesz a Trump-adminisztráció alatt a világgal, hiszen az USA nem szimplán egy ország, hanem még mindig a világ vezető hatalma, amelynek főparancsnoka igencsak sokat tehet azért, hogy az összetett, nehezen átlátható globális kihívásokra megfelelő válaszok, megoldások szülessenek. Ilyen szempontból Clinton mindenképpen jelentősen kiszámíthatóbb megoldás lehetett volna, ha nem is gyógyír a sebekre.
Arra bizonyára ő sem tudja a választ, miként szabadulhatnak ki a tömegtársadalmak a populizmus csapdájából, miként érhető el, hogy a bársonyszékekbe ne a hatalom érdekében gátlástalanul ijesztgető, fenyegető, a lélek mélyén lakó démonokat segítségül hívó torz alakok kerüljenek, hanem bölcs és felelős emberek, akik segítenek korunkénál dicsőbb fejezeteket írni a majdani történelemkönyvekbe.