Nézőművészeti játék Temesváron

2016. 02. 18. 10:20

Formabontó, pimasz, provokáló, nézőt és színészt próbára tevő, furcsa címmel, néha ellenállhatatlanul humoros, máskor torokszorító jelenetek összességéből felépülő, meglepetésekkel tűzdelt előadást alkotott Temesváron Radu Afrim, melynek minden pillanatát élvezte Simon Judit.

 

Fotók: Bíró Márton (Temesvári Állami Magyar Színház)

 

Minden előadást lehet elemezni, jelenetekre bontva elmagyarázni, kiemelni a hibákat és a sikeres megoldásokat, de nem mindig érdemes. Vannak ugyanis olyan előadások, melyeknek az összhatása felülírja a momentumokat. A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve mindenképpen ilyen. Radu Afrim olyan rendező, akinek a színpadi alkotásai megosztják mind a szakembereket, mind a nézőket. Lehet szeretni, vagy nem szeretni, de meglátásom szerint, kétségbevonhatatlan, hogy olyan színházcsinálási tudással bír, amely biztosítja a művészi hatást. A temesváriak produkciójában is

izgalmas összhangba kerül a szöveg, a látvány, a zene, a fények, a koreográfia, valamint a színészi játék.

A groteszktől a szürreálisig, a naturálistól az abszurdig terjed a skálája, a monológokból, tánc- és mozgásszínházi elemekből összerakott előadásnak.

A szövegeket Radu Afrim írta, a jeleneteket közösen dolgozta ki a társulattal. Történet nincs, pontosabban számos történet jelenik meg, hogy aztán kiderüljön: mindaz, amit valamivel több, mint két és fél órán keresztül láttunk, a színházi alkotás és annak befogadói, a közönség szoros kapcsolatáról beszél.

A mindig kíváncsi, a mindig újjal kísérletező Afrim úgy döntött, a nézőről készít előadást, a nézőről, aki nélkül nincs színház, akinek a kegyeiért történik minden a színpadon és kulisszák mögött. A néző és színész is emberből van, nekik is van életük az előadáson innen és túl, de közös létük addig tart, ameddig a produkció. Ami a színpadon zajlik, annak a néző fantáziájában, lelkében is meg kell történnie. El kell tudnia szakadni a közegtől, amelyből érkezett, félre kell tennie mindent attól kezdve, hogy felgördül a függöny addig, ameddig vége az előadásnak. Képes erre? Képes a színház, legalább arra a rövid időre megváltoztatni az életét? És egyáltalán, mit jelent a színház? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel a temesváriak előadása.

A nézőtérrel szemben egy másik nézőtér, a széksorokban a szereplők ülnek. Különböző öltözetű, különböző korú nők és férfiak. Mintegy szemben ülünk önmagunkkal.

A rendező – szerző a kezdetektől beavat az előadásba. Elmondatja, hogy úgy nézzük, mintha egyedül lennénk a színfalak mögött. Olyan helyen, ahová nézőként aligha van bejárásunk. Onnan nézzük magunkat, a nézőt, ahonnan a színészek látnak minket, és úgy lássuk a színészeket, a színházi alkotómunkát, ahogyan a széksorokból nincs lehetőségünk. Talán így sikerül nekünk, nézőknek „másképpen” látnunk a színházat a helyünkről, a nézőtérről.

Az „ültetőnő” (Borbély B. Emília) fogalmazza meg: fáradjunk be a terembe, foglaljunk helyet a nézőtéren, a világban, a társadalomban, az életünkben. Merthogy a színház kimondva vagy kimondatlanul ezt mutatja meg. Tetszik vagy sem.

Ott ülünk tehát egyedül, a színfalak mögött és hallgatjuk, nézzük a történeteket, melyeket a nézőknek játsszanak, akik nem mi vagyunk. Az előadás nagy bravúrja: tényleg úgy érzem, hogy egyedül vagyok, belesek a színház titkaiba, látom a súgót, az ügyelőt, a takarítónőt – őket konkrétan – a „rendezőt”, a színészeket és persze a nézőket. Utóbbiak történetté változnak, vagy visszavedlenek közönséggé. A táncosnő háttal ül nekünk, hát persze, hiszen mi hátul vagyunk, hátulról látjuk a színházat, és gyönyörű a jelenet, a történet, melyet elmesél magáról. Meg sem lepődünk, hogy a három nővér (Magyar Etelka, Tokai Andrea, Baczó Tünde) vámpír, akik a tisztek vérét szívják, és azon sem, hogy a színész bármit képes eljátszani, mindig képes megújulni (Szász Enikő). Már amelyik. Hogy aztán a filmszerű jelenetek, emberi életek pillanatképei egy hatalmas, színes, kifejező tablóvá alakuljanak. 

A színpadi nézőtéren üres helyek, mindenki mellett üres szék, halottak helyei. S jön a színész (Csata Zsolt), elmondja a Boldogság előadás próbái alatt megélteket, és elszorul a torok, és valami nagyon szép történik ott a színpadon és itt velünk, a színfalak mögött vagy a nézőtéren, ki tudja?

Mert

ez a pillanat a színház diadala a halál fölött.

Mert a színház még erre is képes. Csak érteni kell és szeretni. S az élet diadala is. Mert akármennyi nevetséges vagy tragikus, drámai vagy vicces esemény is kíséri, az életet élni kell. Ám lehet, hogy színház az egész, és addig tart, ameddig legördül a képzeletbeli függöny. Végül is ezt Shakespeare úr már rég megmondta.

 

Temesvári Csiky Gergely Színház

Radu Afrim: A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve

Rendező: Radu Afrim

Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu

A tervező asszisztense: Elena Gheorghe

Koreográfus: Baczó Tünde

Rendezőasszisztens: Magyari Etelka, Tar Mónika

Hangzásvilág: Radu Afrim

Zenei hangszerelés: Kiss Attila

Zenészek: Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Tokai Andrea, Éder Enikő, Baczó Tünde

Videó: Electronic Resistance

Játsszák: Aszalos Géza, Baczó Tünde, Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Éder Enikő, Fall Ilona, Kiss Attila, Kocsárdi Levente, Lőrincz Rita, Lukács Szilárd, Magyari Etelka, Mátyás Zsolt Imre, Molnár Bence, Molnos András Csaba, Simó Emese, Szász Enikő, Szilágyi Olga, Tar Mónika, Tokai Andrea és Vass Richárd. Továbbá: Balázs Márk, Czumbil Marika, Jakab Tamás és Leca Maria.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!