Betegfóbiás orvosok?

2016. 02. 18. 20:41

Nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani, melyhez legfőbb gyógyszer maga az orvos. Szilágyi Aladár írása egy, a napokban elhíresült kolozsvári esetről. (A téma kapcsán Parászka Boróka írását ITT olvashatják.)

„Hasznára legyek a betegeknek, tartózkodva minden szándékos jogtalanságtól és kártevéstől”

 

Jogos felháborodást keltett az a rommagyar média által széltében-hosszában közhírré tett eset, mely szerint egy közúti balesetet szenvedett székely leánykát a kolozsvári gyermekkórház sürgősségi osztályán megalázó bánásmódban részesítettek. Beutalásakor az ügyeletes orvos ráreccsintett az olasztelki Sükei Katikára: milyen dolog az, hogy az ember Romániában él, de nem beszéli az ország nyelvét? A bardócszéki pácienst további sérelmek érték, majd alig háromnapos kezelése sürgős kiutalással ért véget.

Valóban gond, hogy az – egyébként egy népdalverseny alkalmával Kolozsváron tartózkodó, ott első díjat nyert – leányka 17 éves korára sem tanult meg románul! Nem az ő hibája, hiszen nyelvtudásának alacsony szintje egyrészt abból a tényből fakad, hogy Olasztelkén 750 magyar falusfelére két-három román anyanyelvű lakos jut, másrészt a nem román ajkú gyermekek román nyelvre és irodalomra való oktatásának az impériumváltás – közel egy évszázad – óta meglévő módszertani, eszközbéli és egyéb hiányosságai teszik lehetetlenné az állam nyelvének iskolában történő elsajátítását.

Ami az orvosnak és a kórházi személyzetnek a balesetet szenvedett páciens emberi méltóságát sértő, diszkriminatív bánásmódját illeti, hadd emlékeztessünk néhány orvosetikai elvárásra. A közel két és fél évezrede Hippokratész által megfogalmazott orvosi eskü egyebek mellett kimondja: „Az életmódra vonatkozó szabályokat a betegek hasznára kamatoztatom majd erőm és belátásom szerint, megóvva őket a bajtól és kártevéstől. Tisztán és szeplőtelenül fogom eltölteni életemet, gyakorolni mesterségemet. Bármely házba lépek is be, azért megyek oda, hogy hasznára legyek a betegeknek, tartózkodva minden szándékos jogtalanságtól és kártevéstől. (…) Ha teljesítem és nem szegem meg eskümet, adassék meg nekem, hogy örömömet lelhessem életemben és hivatásomban, mindig elismerésben részesülhessek minden ember részéről; ha viszont fogadalmamat megsértem és hamisan esküszöm, akkor az ellenkező sors jusson nekem osztályrészül.”

Az Orvosi Világszövetség II. Közgyűlése által Genfben, 1948. szeptemberében elfogadott nemzetközi orvosi eskü is hasonló szellemben fogalmaz: „Ünnepélyesen fogadom, hogy azon idő alatt, míg az orvosi hivatást gyakorlók tagjának vallom magam, életemet az emberiség szolgálatára szentelem; megadom oktatóimnak a nekik járó tiszteletet és hálát; lelkiismerettel és méltósággal gyakorlom hivatásomat, betegeim egészsége lesz számomra az elsődleges szempont; még a beteg halála után is tiszteletben tartom a reám bízott titkokat; minden erőmmel fenntartom az orvosi hivatás tiszteletét és nemes hagyományait; kollégáimmal testvérként bánok; nem engedem, hogy vallási, nemzetiségi, faji, pártpolitikai vagy társadalmi szempontok eltántoríthassanak a betegeimmel kapcsolatos kötelességeim teljesítésétől; az emberi életnek a fogamzástól kezdve megadom a legnagyobb tiszteletet; – orvosi tudásomat pedig engem fenyegető veszély esetén sem használom az emberiség törvényeivel szemben.”

Végül, de nem utolsó sorban idézzük a román parlament által 2003. január 21-én elfogadott, a Betegek jogairól szóló 46-os törvény néhány cikkelyét. Az általános rendelkezések szerint: „A pácienseknek joguk van a legmagasabb szintű orvosi ellátáshoz, amellyel a társadalom rendelkezik, az emberi, pénzügyi és anyagi forrásoknak megfelelően. A beteg joga, hogy emberi személyként, diszkriminációmentesen tartsák tiszteletben. Jelen törvény szellemében: a) páciens alatt értendő minden olyan egészséges vagy beteg személy, aki igénybe veszi az egészégügyi szolgáltatásokat; b) diszkrimináció alatt a hasonló helyzetben lévő személyek közötti, faji, nemi, korbeli, etnikai hovatartozás, nemzetiségi vagy szociális származás, vallás, politikai nézet vagy személyes ellenszenv miatti megkülönböztetés értendő.” A betegek orvosi tájékoztatáshoz való jogát rögzítő második fejezet legfontosabb, témánkba vágó cikkelye előírja: „Az információkat tiszteletteljes, világos nyelven kell a pánciensek tudomására hozni, a szaknyelvi kifejezések minimalizálása révén; abban az esetben, ha a beteg nem ismeri a román nyelvet,

az információkat az anyanyelvén vagy egy általa ismert nyelven kell közölni vele,

vagy esetenként egyéb közlési formák igénybevételével.”

Nos, ennyicske „lecke” bőségesen elegendő volna ahhoz, hogy megleckéztesse és jobb belátásra bírja a fentebb emlegetett orvost, ha egyáltalán a csúszópénzek behajtása mellett (eddig legalább három vizsgálat indult ellene!), időt szánna az efféle etikai elvárások tanulmányozására. Kisebb gondja is nagyobb annál, de befejezésül hadd emeljük ki egy, az orvos-beteg közötti kapcsolatrendszer gondolatkörét a legmagasabb szinten művelő orvos eszméit, a Wikipédiában olvasható szócikk alapján. Bálint Mihály (Budapest, 1896 – Bristol, 1970) alapelve szerint nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani, melyhez legfőbb gyógyszer maga az orvos. Nagyon sok múlik a beteg és a gyógyító közötti kommunikáción, hiszen míg az egyik iatrogén (orvosi képzésből eredő) diagnózist fogalmaz meg, addig a másik autogén (önmagából eredő) megfogalmazását nehezen, vagy nem pontosan érti meg. Fontos, hogy kialakuljon egy bizalmi légkör, melyet Bálint „kölcsönös befektetési társaságnak” nevezett, hiszen ez egy olyan befektetés, mellyel mindkét fél jól jár. Nagyon fontos figyelni a beteg verbális jelzéseire, hiszen az orvos által feltett kérdésekre érkező válaszok létfontosságúak lehetnek a páciens számára. Összekapcsolva ezt a pszichoanalízis gondolatvilágával, szerinte ebben az állapotban a preverbális korban megtapasztalt anya-gyermek kapcsolat védelmére vágyunk. Úgy véli, hogy szomatikus betegségek alatt a beteg ebbe az időszakba lép vissza. Elméletébe beleveszi a Ferenczi Sándor által leírt, gyermek és felnőttek közötti kommunikációs zavart, melyet a beteg és a doktorok közötti nyelvhasználatbeli különbségekhez hasonlít. Ez részben a szociális különbségekből, részben az orvosi szaknyelvből ered.

A nyelvi-etnikai kérdéseken túlmenően ez az egyáltalán nem példátlan kolozsvári eset döbbenetes illusztrációja annak, hogy igenis, vannak olyan orvosok, akik – akár a klausztrofóbiás liftkezelők, avagy az agorafóbiás hordószónokok – éppen attól a közegtől viszolyognak, amelyben hivatásszerűen tevékenykedniük kell.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!