Elkoptatott szavak a Tigris partján

2016. 08. 21. 13:18

 

Az utóbbi hónapokban Törökország délkeleti végeiben újrakezdődött harcok nem csak a jelenlegi török válság jellegét, következményeit jelezték előre, nem csak azt, hogyan folytatódik a kurd kisebbség elleni elnyomás, hogyan terjed a szíriai konfliktus, és a közel-keleti terrorizmus, hanem azt is, hogyan térnek vissza újra és újra évszázadok bűnei. Parászka Boróka diyarbakiri riportjának második része.

 

Katonai ellenőrző pont Sur megrongálódott várfala tövében

A riport első részét itt olvashatják.

 

Napok óta félelmetes politikai parádé zajlott Isztambulban zászlókkal vonuló tömeggel, hatalmas kivetítőkről szónokló politikusokkal, a fontosabb városi csomópontokon állomásozó katonákkal, amikor Törökország távoli, kurd városában sétára indultunk. A., a kurd egyetemista lány kísért végig újra és újra Diyarbakir utcáin. Úgy cseverésztünk, mintha nem lenne éppen semmi rendkívüli Törökországban, nem követnék egymást a terrortámadások a kurdok lakta övezetben. Mintha friss barátnőkként, békeidőben találtunk volna egymásra.

Végül is, lehetnénk akár barátnők is – ragyogó lány A. –, és lehetne akár béke is. Kíváncsian hallgattam történeteit arról, hogyan él anyja, az elvált, középkorú kurd asszony három gyermekével, mi az esélye annak, hogy egy magányos nő önálló tudjon maradni ebben a környezetben, hogy folyik a polgárháborús idők szüneteiben az ifjúsági, a civil élet.

 

Elrabolni a civilizációt

Sétáló kurd lányok és egy harckocsi Diyarbakirban. Látszólagos béke

 

Közben azonban érkeztek a majdnem háborús hírek, kerülgetnünk kellett a tankokat. S nekem tartanom kellett magam ahhoz, amiért Diyarbakirba jöttem. A (még) le nem zárt utcákból a tiltott övezeteket figyeltem: ott, a történelmi városrész, Sur meg nem közelíthető szegleteiben sok minden megérthető arról, mi folyik itt, Kurdisztánban, és mi zajlik egész Törökországban. Ebből a körzetből fél éve erőszakkal telepítették ki az embereket,

a lezárt városrész műveleti terület, és nem mellesleg a világörökség része.

Olyan kincs, amit épp kisajátít a török állam, amit elvesznek a kurdoktól, az örményektől. Mindenkitől, akiknek fontos lehet ez a kulturális hagyaték.

A Surban folyó műemlékvédelmi munkákról évek óta cikkezik a nemzetközi sajtó. Öt éve még ez a térség volt a „történelmi megbékélés” egyik reményteljes példája. Hosszú-hosszú idő után kezdődött el egy, az itt élő nemzetiségek, felekezetek műemlékeit védő rehabilitációs program, elsősorban a diyarbakiri megyei vezetés ösztönzésére, támogatására. A legnagyobb beruházás a Surp Giragos örmény apostoli ortodox templom restaurációja volt, amelyet a külföldön élő örmények által fenntartott magánalapítvány 3.5 millió dollárral támogatott. Ez azért volt korszakos vállalkozás, mert a török biztonsági tanács 2006-ig „biztonsági okokra” hivatkozva megtiltott minden restaurációs beavatkozást, – évtizedek óta romló épületek megmentésére nyílt így esély.

A rehabilitációs munkálatok egyharmadát a (nehéz anyagi gondokkal küzdő) kurd megyei önkormányzat állta, és évekkel ezelőtt tárgyalások folytak arról is, hogy a török kormány hozzájárul a finanszírozáshoz. Ma, amikor a török állam „reaiszlamizálódása” az egyik fontos közéleti kérdés, meglepő szembesülni azzal, hogy a török kulturáis minisztérium az állami támogatást a Surp Giragos templom „deszakralizálásától” tette függővé, azt kérték a hatóságok, hogy „mivel úgysem élnek itt örmények”, ezért az intézmény a jövőben ne vallási helyként, hanem múzeumként funkcionáljon.

 

Mindenki gyilkos, mindenki áldozat

Az idős örmény pár, Beyzar és Sarkis lakodalma. Kései jóvátétel

 

Az „úgysem élnek itt örmények” érv ebben a jegyzékváltásban botrányosan tömör összefoglalója volt annak, mi is történt a térségben. Ez a város ugyanis az 1915-ös népirtás egyik „előszobája volt”. 1895-ben itt zajlott le a 25 ezer örmény áldozatot követelő diyarbakiri mészárlás, amelyet – iszonyatos csavar ebben a történetben – török megbízásra a kurdok követtek el. A 2011-ben rehabilitált templom a 17. században épült, de máig megőrzött formáját 1880-ban kapta. Nem is egy templomról beszélünk, hanem egy 3200 négyzetméteres egyházi épületegyüttesről, amelyhez a templomon kívül papi lakások, kápolnák, iskolák is társulnak. A hétoltáros templom pedig valóban grandiózus, rendkívül értékes kegytárgyakat őrző épület volt valamikor. A működtetését az ötvenes évektől egy magánalapítvány végezte, a nyolcvanas években öt örmény család élt itt, mára egyetlen pár maradt. Két éve a városvezetés esküvőt szervezett az „utolsó diyarbakiri” örménynek, az akkor 84 éves Beyzarnak, aki a Silvan kerületéből származó 81 éves Sarkishoz ment feleségül. Az idősek lakodalma az „örmény újjászületés” ünnepe is volt a városban, a nászt az egykori tömeggyilkosok leszármazottjai szervezték – jóvátételként, a tiszteletadás jeleként. Akkor még nem tudták: két év múlva újra gyilkosságok és rombolás helyszíne lesz Sur.

 

Europa Nostra-díj – fél évvel a támadás előtt

Egy évvel az ünnepségsorozat után török tankok jelentek meg Diyarbakir történelmi városnegyedében, hónapokig dúltak a harcok, kényszer-kitelepítés kezdődött. A harcokban megsérült a több millió dolláros költséggel helyreállított Surg Giragos templom, ahogy a Sur Sarkis káld katolikus templom is. A térségben, ahol százhúsz évvel ezelőtt a huszadik század etnikai és vallási tisztogatásait előkészítő tömeggyilkosság zajlott,

a törökök a legsúlyosabb csapást a keresztény műemlékek mellett a Kursunlu mecsetre mérték.

Míg az örmény műemlékek csupán megrongálódtak, ezt a mecsetet lerombolták. Azt az épületet, amit eredetileg Szent Theodoros tiszteletére szintén az örmények építettek, s amelyet a 16. században erőszakkal alakítottak át mecsetté. Az idén megkezdődött az egyházi épületek államosítása, amely kiterjedt a megyei tulajdonban lévő ingatlanokra is. A kurd megyei vezetés, valamint az örmény műemlékvédelemmel foglalkozó alapítványok többször is a nemzetközi nyilvánossághoz fordultak a „legalizált rablás” ellen tiltakozva –, ahogy a Surp Giragos restaurációjában részt vevő szakember, Raffi Bedrosyan fogalmazott. Volt remény arra, hogy segítséget kapjon a térség: 2015 júliusában (néhány héttel korábban, hogy a harcok megkezdődtek volna) Sur felkerült az Unesco világörökség listájára. A Surp Giragos rehabilitációs program működtetői pedig ugyanebben az évben Navracsics Tibortól, az Európai Bizottság kultúráért felelős biztosától vehették át az Europa Nostra díjat. (Két hónappal azután, hogy Magyarország elzárkózott az örmény népirtás elismerésétől, és fél évvel korábban, hogy a műemléket török támadás érte volna.) Idén júniusban az Unesco Isztambulban rendezte a világörökségi bizottságának 40. ülésszakát, amely a puccs előtt néhány nappal zárult. Az eseménnyel egy időben Diyarbakirban is műemlékvédelmi rendezvényeket szerveztek a figyelemfelhívás, a tiltakozás és a segítségkérés céljával. De sem ez az „ellenrendezvény”, sem az isztambuli bizottsági ülés nem járt egyelőre megnyugtató eredménnyel.

 

Kurd, kurdabb

Május óta keresem a kapcsolatot a diyarbakiri műemlékvédelemmel, sokáig úgy tűnt: sikerrel. Megvan a kontakt azokhoz, akik a védelem alá helyezett ingatlanok kataszterén dolgoztak, akik dokumentálták az elmúlt évek rehabilitációs munkálatait, és akiknek kész tervük van arra, hogyan lehet a kurd-örmény megbékélési programot folytatni. Ám júliusban, a puccs utáni napokban csak a Sur nyitott teraszain folytatott ayranozásig, kávézásig jutok A.-val, a kurd egyetemista lánnyal, akiről csak később tudom meg, hogy nem beszéli anyanyelvét, és a Tigris folyó nevét is csak törökül ismeri. Nem az ő hibája: több nemzedék nőtt fel itt így, hogy tiltott volt számára a nemzeti kultúrájához való minden kötődés. (Nem is tudom, mit érzek, erdélyi magyarként. Nézem Sur falain a kurd ellenálló graffitikat, és valamiért a Marosvásárhelyhez közeli Kerelőszentpál ugrik be, azon kevés települések egyike, ahol a falu nevét még cigányul is feliratozták).

Két nap várakozás után újabb összekötőt kapunk, a fiatal Cengizt. Ő egy Diyarbakirhoz közeli kistelepülésről való, úgy ajánlják be nekem, hogy „egy igazi, kemény kurd” család leszármazottja. Erős, vállas fiú, az a típus, aki ránézésre „gyanús”, fennakad a biztonsági ellenőrző pontokon. Az A.-val tett városi terepszemlénk sorát a jezidi menekülttáborban tett látogatással szakítjuk meg. Cengiz tolmácsol, ő egyike azon nagyon keveseknek, akiket otthon megtanítottak kurdul. Vele élem át, mit jelent, ha a török hatóságok a kurdokat vegzálják. Ennek a jó kötésű, kemény munkán edzett fiúnak az arcán azonnal megjelenik a fegyelmezett együttműködés, amint megállítanak a rendőrök, készségesen adja át iratait, halkan, gyorsan válaszol a kérdésekre. Belőlem kényszeresen előjön a kelet-európai válsághelyzetekben tanult heherészés, a járőr még el sem tűnik, és én máris, mosolyogva szitkozódom. Cengiz szótlanságából értem meg, hogy ez most nem az a fajta rendőri erőszak, amelyet csak úgy ki lehet röhögni a háta mögött, amelynek árnyékában én, a Ceaușescu rendszerben felnőttem.

 

A múzeumok ópiuma

Új útitársam elszánt: azt ígéri, megpróbál bejuttatni a lezárt Surba, de sokáig ugyanúgy lötyögünk, mint egy nappal korábban A.-val. Elmegyünk a még látogatható múzeumi negyedbe: a bejáratnál fémdetektoros ellenőrzés, bent néhány kiállítóterem igen gyér látnivalóval. Klasszikus etnográfiai múzeum, fotókon népviseletbe öltözött emberek, kiállított használati tárgyak, fülhallgatóval követhető népzene. Angol és török nyelvű feliratok.

Nyoma sincs a Surból eltűnt kegytárgyaknak,

vagy azoknak az értékeknek, amelyeket a török kultuszminisztérium „muzeális bemutatásra” szánt. A múzeumi körzet határánál fegyveres őrök, megpróbálunk elsétálni a romosan hagyott területig, de megállítanak.

Cengiz felveti, másszunk fel a diyarbakiri városfal egyik szakaszára, hátha onnan beleshetünk a lezárt Surba. Száz métert haladunk a fal mellett, amikor lent megjelenik a fegyveres őrjárat, kísérőm szól, hogy figyelnek, jobb ha nem provokáljuk őket. A várfalban nyitott fülke látható, egészen könnyen megközelíthető – furcsa ez itt, ahol minden utcasarkot, minden beszögellést fegyveresek védenek. „Ott árulják a kábítószert” – magyarázza kérdésemre nevetve a fiatal fiú, és beugrik, hogy az egyik ismert ópium-útvonalon vagyunk, néhány évtizede még errefelé is termesztették. Sokan foglalkoznak errefelé kábítószerrel? – kérdezem. „Mindenki!” – jön az újabb, félig komolynak szánt válasz, de nincs időnk erről beszélgetni. A hosszas terepszemlének, ismerkedésnek végre eljön a jutalma, ráfordulunk arra az útra, amely talán bevisz Surba. „Lehet, hogy adni kell valamit majd a rendőröknek” – súgja Cengiz, hangjában most, hogy a viccesen tálalt kábítószer ügyektől ismét a műemlékvédelem felé fordulunk, nyoma sincs a vidámságnak. Egy olyan sikátorhoz érünk, ahol a betonból emelt útzárat rendőrök védik, a járőrrel szemben vegyesbolt működik: kísérőm rokonai-barátai dolgoznak ott. Cengiz várakozásra kér, ő pedig széles mosollyal, feltűnően hangosan lép ismerőseihez. Hosszas ölelgetés, vállveregetés következik, mintha valami családi ünnep vette volna kezdetét. Reménnyel tölt el ez az öröm, de csalódnom kell. A barátkozás, magyarázza Cengiz, álca volt: azt puhatolta ki közben, kik azok a rendőrök, akik épp szolgálatban vannak. Nem a mi embereinkre akadtunk ezen a délutánon, másnap hiába jövünk vissza, hiába járja el kurd segítőm ugyanazt a pávatáncot a romos kisboltban dolgozókkal, a rendőrökön nem jutunk túl.

„Néha beengednek minket – meséli fiatal barátunk – nekünk három ingatlanunk van odabenn, ott élt a nagyapám, és ott éltek a rokonaink, olyan gyorsan kellett kiköltözni, hogy nem hozhattunk el mindent. Ha épp engedékenyek a törökök, akkor bemehetünk ezért-azért, de külföldiek, turisták ilyenkor sem léphetnek Surba”. Nem veszélytelenek ezek a visszaszökések a nagyapák, apák földjére.

 

Kurd Antigoné

A tavaly decemberben meggyilkolt kurd kamaszlány, Rozerin Cukur. Temetetlen ellentétek

 

Rozerin Cukur a Sur sikátorain hozzám társuló Cengizhez hasonló kurd kamasz volt. Több száz olyan család települt be Diyarbakirba, akik a PKK és a török hadsereg összecsapásai miatt hagyták el a környező településeket – Rozerint is ilyen szülők nevelték fel. A fiatal lány gyűjtötte a hontalanság dokumentumait, könyvet készült írni erről. Tavaly decemberben, iskola után egyik ismerőséhez ment Surba, amikor nyoma veszett. Nem tudni, mikor lőtték le, csak azt, hogy

holttestét heteken át nem hagyták elmozdítani a hatóságok

a történelmi városnegyed utcáiról. Hiába könyörögtek a szülei, folytattak éhségsztrájkot, tüntettek a helyiek: a bomló hullát „demonstratívan” közszemlén hagyták a törökök január végéig. „Nem biztonságos a temetés – szólt a hivatalos határozat – mindaddig, amíg a körzetben a kurd ellenállás harcol, az ott elhunytakat ott kell hagyni, ahol találat érte őket”. Miközben a rendőröket kerülgetjük Cengizzel, a terveiről faggatom. A fiú, aki tud kurdul, aki többször visszaszökött már nagyapja elkobzott házához, aki értette a jezidik nyelvét, és aki végigélte kamasztársai halálát, röviden válaszol. El kell menni innen – mondja –, és mindketten tudjuk, hogy „elmenni” ebből a térségből, kurdként, vízum nélkül, külföldi kapcsolatok, pénz nélkül, a törvényes utat betartva lehetetlen. Ülünk egymás mellett a két napja tartó hiábavaló vergődés után, hogy benézhessünk Surba, tudom, hogy másnap repülőre ülök, és néhány óra alatt eljutok Európába, a helyre, amiről Cengiz csak álmodozik. Mit tehetnék érted? – kérdezem, és szégyellem magam, mert tudom, hogy szinte semmiben sem segíthetek neki, azon kívül, hogy anyáskodva ismételgetem: „ne csinálj őrültséget”. Megjelenik arcán az öntudat, lerázza magáról a sajnálatot, és az utcán, hámozott, sózott uborkát áruló kisfiúktól vesz egyet nekem. Úgy nyújtja át, mintha valami finom süteményre, vagy éttermi lakomára hívott volna meg. „Tudod mit, küldjél nekem képeslapot! Gyűjtöm a képeslapokat” – mondja végül, és gyerekként nevet: úgy tűnik, van, akiből az ágyútűz sem öli ki az örömöt.

A hátramaradó néhány órában újabb és újabb kísérleteket teszek, hogy felvegyem a kapcsolatot a megyei vezetés szakembereivel, művészettörténészekkel, azokkal, akiket idén tavasszal terveztem meglátogatni. Vagy az a válasz érkezik, hogy a keresett személy „nincs a városban” (ezt az indokot sokszor hallottam Isztambulban is, amikor valaki nem vállalta az interjút), vagy azt, hogy találkozzunk de nem ott, és akkor, amikor megbeszéltük. Az utolsó időpontot a repülő indulása előtt három órával mondják le. Közben leváltják a diyarbakiri egyetem vezetését, folynak a puccs utáni letartóztatások, a helyi civil szervezeteknél házkutatások zajlanak. A puccs utáni megtorlássorozat eseményei. „Nálunk ez nem szokatlan” – nevet házigazdám rám, amikor szörnyülködöm. Utolsó este borozni hív, igazi mezopotámiai étterembe. A bejáratnál figyelmeztet, ez a titkosrendőrök találkozóhelye, figyeljek arra, amit mondok. Koccintunk hát, és nem beszélünk semmiről, csak búcsúzkodunk.

Vissza kell még térni ide. Rozerin Cukurért, Cengizért, A.-ért, akinek nevét jó okkal le sem írom, a törökök által üldözött kurdokért, a kurdok által kiirtott örményekért, a város határában meghúzódó jezidikért. És leginkább önmagamért, erdélyi magyarért: más értelmet nyertek itt, a Tigris partján, az otthon elkoptatott szavak. Az is, hogy „haza”, az is, hogy „anyanyelv”.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!