Jezidi sorsok, kurdok kegyén a török végeken

2016. 07. 27. 00:39

Parászka Boróka riportja a Szíriától északra, a kelet-törökországi Diyarbakir közelében fekvő, jezidik lakta menekülttáborból.

 

 

„Így bánnak ők az övéikkel”: ha európaiak kíváncsiságát akarnák kielégíteni a délkelet-törökországi Diyarbakir melletti menekülttábor működtetői, bizonyára ezt a feliratot tűznék ki a bejárat felé. Itt találtak menedékre azok az Irakból menekülő kurdok, akiket a kurdok fogadtak be. Itt érthető meg, hogyan lehet (vagy nem lehet) a menekültkrízist a helyszínen, vagy a válság helyszínéhez közel kezelni.

Az öt-hatezer menekült befogadására alkalmas központ négyszáz kilométerre található a Szindzsár-hegység körzetétől, onnan, ahonnan az Iszlám Állam által ostrom alá vett jezidi menekültek útnak indultak. Ez a menekültútvonal eleje, messze vagyunk még az uniós határvédelemtől, bár látszatra ez a tábor is olyan, mint amilyen a görög-török határvidék, vagy a görög-macedón térség gyűjtőpontjai. Szögesdrót keríti, de itt, a forró mezopotámiai síkságon, ahova úttalan utakon lehet csak elérni, hatalmas kátyúkat, omladozó házakat kerülgetve, nem áll a bejáratnál fegyveres őr. Nincsenek figyelmeztető feliratok, táblák. Mintha csak maguktól nőttek volna a vászonból, műanyaglapokból, zsákokból összerakott sátrak szorosan egymás mellé, a Tigris folyó partjára.

Mégsem lehet könnyen bejutni a táborba. Nincs rendőri jelenlét, itt a félelem, az óvatosság diktálja a fegyelmet. A bejáratnál maguk a lakók figyelmeztetnek arra: csak külön engedéllyel lehet bejutni, kapcsolatba lépni velük. Többször kell „odaszólniuk” kurd összekötőinknek, hogy végre beléphessünk a megyei önkormányzat által támogatott táborba, „pártvonalon” (a helyi kurd szervezet által) kell megerősítsék a helyieket: nyilatkozhatnak nekünk.

Amikor végre zöld utat kapunk elénk jönnek a sátrak lakói, szedett-vedett elemekből összerakott sátraikba invitálnak. A „tákolt világ” bent rendezetté válik: egyszerre találjuk magunkat szembe az európai komforttal és az archaikus sivatagi világ szokásaival. Vendéglátóink, hét gyermekes, középkorú jezidi házaspár rituális mosdásra szólít fel. Az asszony tálat, vizet hoz, törölközőt tesz elénk, kezet-arcot mosunk, mielőtt törökülésben (nehéz ezt a szót most így, a kurd riport közepén leírni) beszélgetni kezdenénk. A rituális mosdás közben hallani, ahogy a háttérben hűtőszekrény zümmög, televízió szól.

Miközben a szindzsári ostrom és menekülés történeteit rögzítjük, kamasz fiuk le nem veszi a szemét a képernyőről. Épp egy Steve Martin-os katonai komédia megy – arab felirattal. (Összekötőnk, kurd aktivista órákon át mesél a koreai történelmi sorozatok iránti vonzalmáról – háborúban a múzsák igen, a televízió készülékek nem hallgatnak).

A családfő nem törődik a tévével, beszélni akar, arcán zavart mosollyal meséli, hogyan terjedt az Iszlám Állam támadásáról szóló hír a falujában, hogyan döntöttek a népes család útnak indulásáról. Sokadmagukkal teherautó rakterébe zsúfolódva hogyan jutottak idáig. Akinek volt pénze, az tovább haladt, azoknak, akik itt ragadnak, megállt az idő. A kurd megyei vezetés támogatja ugyan a tábort, de a török állam nem. A körzetet elhagyni tilos, a békeidőben is szegény vidéken munkát vállalni lehetetlen, és szabályellenes.

Nem tudni, hogy ez a tábor meddig lehet a viszonylagos béke szigete: a múlt évben a török hadsereg fegyverrel kényszerítette a Diyarbakir történelmi városrészében, Surban élőket arra, hogy elhagyják lakóhelyüket. Ezek után az összecsapások után a menekültekre nem kívánatos vendégekként tekintenek a török hatóságok: évtizedek óta folyik az etnikai tisztogatás, elnyomás, a frissen érkező kurdokra a már elüldözöttek, vagy asszimiláltak helyébe semmi szükség. Az érkezők között sokaknak lehet kapcsolata az iraki, szír fegyveres kurd ellenállással, itt a török-kurd, hol alvó, hol aktív. Polgárháború vidékén ez nem jó ajánlólevél.

A kurd szolidaritás fárad is. Nem tudni, állami támogatás nélkül meddig tudják állni a tábor víz- és villanyszámláját. Egyre éleződik a menekülő és befogadó kurdok közötti feszültség is. Sokan vélik úgy, a szindzsáriak csak „dobbantónak” használják a török tábort, megpihennek itt, hogy tovább juthassanak Európába.

A menekülttábor felgyújtott iskolája

 

Vendéglátónk, egykori kőműves, széles fejmozdulatokkal tagadja, hogy valaha is részt volna fegyveres harcban. Beismeri viszont, hogy továbbmenni nincs pénze, visszamenni a szegény és kilátástalan otthonába nem akar, még úgy sem, hogy ma már felszabadították ezt a régiót. Visszavárja az Európa felé tartó fiát, akiről annyit tud: az EU-török megállapodás után már nem léphette át a görög-macedón határt. A törökök nem engedik vissza, valamelyik görögországi táborban várakozik ő is úgy, mint Diyarbakir környékén ragadt hozzátartozói.

Az arab feliratos Steve Martin film tovább tart, mint az Iszlám Állam előli menekülés története, hálából, hogy meghallgattuk őket, egy palack üdítőt hozatnak, mindenki kap is belőle, csak a háziasszony nem tölt magának: sokan vagyunk a másfél liternyi luxusra.

 

A fiatalabb nemzedék szintén készségesen invitál a szomszédos sátorba. A 24 éves Jamal Shemo következő vendéglátónk, akiről hamar kiderül: a legfiatalabbak kedvence, a helyi önszerveződő iskola oktatója. Jamal 14 családtagjával együtt indult útnak Dohuk tartományban található falujából a tartományi székhely, Zakho felé. „Mindenünket hátrahagytuk” – magyarázza, majd hozzáteszi: egy hétig nem is ettek, amíg gyalog szelték át a háromszáz kilométernyi utat. A török határnál helyiek fogadták őket – réved el mosolyogva – még arra is emlékszik, az egy hetes gyaloglás, éhezés után, biztonságba érve, először sajtot evett. Nem panaszkodik, nem feledkezik bele a háborús történetekbe. Kis képernyős tévéje tetején Oscar szobor másolata aranylik: egy korábban itt dolgozó civil szervezet tábori humorbajnokságán nyerte.

Míg mesél, köréje gyűlnek a tanítványai, az Oscar-díjas menekültsátorban majdnem tökéletes angolsággal szólal meg egy világos bőrű, szőke hajú, 14 éves fiú. Utólag tudjuk meg róla: ő az „igazi” jezidik leszármazottja, azoké, akik nem házasodtak a muzulmán többséggel. Egyetlen egyszer engedi magát fényképezni („Most már elég lesz” – figyelmeztet, hogy ne kattogtassunk körülötte). Az ő meneküléstörténete nagyon rövid: „szerencsére az én családom nem a hegyek felé ment Szindzsárban, a vízhiányos területen nagyon sok gyerek szomjan halt”. Mióta itt van a táborban, angolul tanul. Nagyon szereti a filmeket, a Harry Potter sorozatból tanult meg remekül angolul. Családi hagyomány náluk a filmszeretet, filmszínészről kapta a szőke, iraki jezidi fiú a Ryan nevet. Nem vágyik különösebben semmire, – hiába faggatjuk. Harry Potterben az a jó – böki ki unszolásunkra – hogy olyan szép iskolába járnak ott a gyerekek. Nem úgy, mint ő, és társai. Nemzedékük a háború kitörése óta nem tanulhat, ha nincs Jamal, a táborban is hiába telnének a napjaik. A filmekből, hallás után tanult angolja viszont remek – biztatjuk, vigasztaljuk. „Hátha egyszer, Nyugat-Európában hasznát veszem” – mondja inkább magának, mint nekünk. Barátja, egy sötétbőrű, feketehajú kiskamasz még szégyenlősebb, róla csak annyit tudunk meg, néhány sátornyira a sivatagi hagyományokat őrző házaspártól, hogy Michael Jackson a kedvence, és azt reméli, valaha táncos lehet belőle.

Jamal kísér ki: őt faggatjuk az intézményes ellátásról. Itt, a török határ szélén már nem működik az a „karitatív turizmus”, ami a görögországi táborokban tapasztalható. Nincsenek külföldi civil szervezetek, szabadidejükben itt nyaraló, önkénteskedő nyugatiak. Orvosi ellátás is csak esetenként jár. Két orvos jár ki ellátni a kisebb problémákat, egyikük maga is szír menekült. A súlyosabb bajokra nincs megoldás. Kórházi kezelés csak fizetés ellenében jár Diyarbakirban, egészségbiztosításra, ingyenes ellátásra már nem terjed ki a kurd szolidaritás. Akinek nincs pénze, az magára marad. Az elhunytaknak azonban még kijár a végtisztesség, jezidi hagyományoknak megfelelően a holttesteket minden nehézség ellenére, teherautóval visszaviszik az immár felszabadult tartományokba.

A sátrak között csend van, csak a hűtők, légkondicionálók, és televíziók hangját hallani. Amíg még van víz és áram, amíg nem áll be a tél, amíg nem éleződik a kurd-török, kurd-kurd konfliktus, majdnem otthonos, majdnem békebeli hely ez. Az ankarai, isztambuli válság hatása még nem jutott idáig, ha tovább romlik a helyzet a jelenleg itt élő ezerötszáz ember újra felkerekedik, és indul, amerre lehet. Van benne gyakorlatuk.

Távozóban egy jezidi lányt is sikerül szóra bírni, ám ő nem tud úgy angolul, mint a fiúk, és a körénk sereglő fiatal férfiak nem is nagyon engedik beszélni. Bár a jezidik nem muzulmánok (haragszanak is az iszlamizálódott „áruló” törökországi kurdokra), a nőkhöz köztük sem könnyű közel kerülni. „Minden nagyon jó itt, nagyon örülök, hogy itt lehetek” – mondja mosolyogva a tizenhat éves menekült, már a fiúk háta mögül, takarásban. A tömeg fölé csipeszkedve intünk neki búcsút, tényleg szerencsés, hogy itt lehet: a hozzá hasonló lányokat rabolták el, erőszakolták meg, tartották szexrabszolgaként az Iszlám Állam katonái. Neki ez most tényleg a béke szigete.

A jezidi lány, akinek a menekülttábor a béke szigete

 

Nekünk azonban sietnünk kell, vendéglátóink félreérthetetlenül jelzik, lejárt az idő, amit itt tartózkodhattunk. Gyors terepszemlét tartunk: az egyik sarokban fémlerakat, a másik sarokban aprócska vegyesbolt, közösségi raktár? Konzervdobozok, élelmiszeres zsákok kandikálnak ki egy ponyva alól. A bejáratnál néhány kacsa, rozsdás fazék baromfietető, madzaggal körülkerített tyúkudvar. A semmi közepén sem lehet a semmiből megélni, ügyeskednek az itt rekedtek, innen-onnan, így-úgy kerülhet valami betevő.

Száz méternyire a kijárattól kiégett falú épület tűnik fel, a kísérőink sürgetnek, ne álljunk meg, haladjunk tovább, nehéz tőlük leszakadni. Csak Jamal nem szaporázza, kivár, amíg a megfeketedett falak közé lopakodunk. A földön törmelék, megégett székek, és könyvlapok. „Ez volt az iskola, meg a másik” – halk hangon, szorosan hozzánk hajolva magyaráz az önkéntes tanító, és hátrább mutat, egy másik kormos falú épületre.

„Névre szólóan fenyegettek meg, hogy ne tanítsak. Egy éjszaka leégett az egyik iskola, a rá következő éjjel a másik épület. Már nincs ahol tanítani, pedig kétszáz iskolás korú gyerek él most a táborban” – teszi hozzá Jamal. Lábunk alól, kurd mesekönyv gyűrött lapjait szedi össze: „ebből tanítottam nekik a latin betűket.” Többszöri kérdésünkre is rázza a fejét, nem tudja, ki és miért fenyegette meg, ki gyújtogatott.

Egy helyi civil szervezet szerint több oka is lehet az agressziónak. A török hatóságok valószínűleg nem nézik jószemmel egy kurd iskola működését ott, ahol hivatalosan nincs kurd nyelvű oktatás a táboron kívül sem. A diyarbakiriak közül sem támogatja mindenki az itt élőket. Sur tavalyi lerombolása, a sikertelen puccs utáni leszámolás megviseli a vidéket: sokan úgy vélik, a jezidiknek már nem jut, nem jár segítség. Jamalt szeretik ugyan a tanítványai, de ő a többiekhez képest szerencsés: talán ősszel szabadulhat a tábortól, visszatérhet Irakba, és harmadéves mérnökhallgatóként folytathatja tanulmányait. Az iskola az ő sikere, az ő munkája volt, a névre szóló fenyegetés mögött személyes irigység, leszámolás is lehet.

Magyarázat nincs, csak az üszkös falak néznek vissza ránk. Harry Potter és Michael Jackson kiskamasz jezidi rajongóinak ennyi jut most itt, a frontvonalak mögötti első táborban.

A központot elhagyni épp oly nehéz, mint bejutni oda. Tíz percnyi autózás után, az első ellenőrzőpontnál fegyveres török katonák állítanak meg. A magyar és román útlevelek, a sajtóigazolvány nem érdekli őket. A kurd kísérőket faggatják hosszan. Nem érteni semmit a gyors kérdésekből, és az izgatott, szakadozó válaszokból. Hosszú percek telnek el, mire végül indulhatunk. Utastársaink hallgatnak, nem néznek egymásra. Csak mi, egykori közép-kelet-európai diktatúrák szemtanúi nevetgélünk zavarunkban halkan, szitkozódva. Nekünk még az az illúziónk, hogy ezt lehet. Az itt élők tudják, hogy nem.

Ma szerencsénk volt. Bejutottunk a táborba, hogy elmondhassuk, semmi sincs a semmi közepén, csak üszkös falak, csöpögő csapok és nyugati álmokat sugárzó tányérantennák. Így élnek ott azok, akik még élnek. Az Iszlám Állam elől menekülő jezidik.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!