Diyarbakir: aknák, hullák, kávézók

2016. 08. 13. 13:30

Európa még védett, békés övezetéből utazom Törökország délkeleti városába. A helyre, amelyről azt mondják, ez itt a „Gázai övezet”, itt „szíriásodik el” az ország. A műemlékek vonzanak ide, és a rendkívül tevékeny kurd civil élet, amelyet évek óta követek – de bármerre fordulok, a háborúval szembesülök. A veszély ott van a teáscsészék alján, a kávézaccban. Parászka Boróka riportja, első rész.

 

A négylábú minaret Sur világtól elzárt, kilakoltatott részében   A szerző felvételei

 

Egy éve tart a legújabb kori ostrom Diyarbakirban: tavaly júniusban, a törökországi választások idején egy merénylettel kezdődött (négyen meghaltak, százan megsebesültek), és aztán hónapokon át zajló összecsapásokkal, katonai beavatkozással folytatódott. Az elmúlt egy évben nem volt olyan hónap, hogy valamilyen erőszakos cselekményre, robbantásra, lövöldözésre, utcai összecsapásra, gyilkosságra ne kerüljön sor ebben a térségben. Ellentmondásos információk vannak arra vonatkozóan, hogy hányan vesztették életüket ez idő alatt. A török hatóságok nyilvántartása szerint 500, a Kurd Munkáspárt kötelékébe (PKK) tartozó – ahogy a hivatalos források fogalmaznak – „terroristát” öltek meg Törökország délkeleti részén. Az Amnesty International adatai szerint 200.000 civil él fenyegetettségben az érintett településeken. Az idei év tavaszáig 198 civil halt meg (44 nő és 33 gyermek is az áldozatok között van). Negyven ember Diyarbakir (a kurd „főváros”) történelmi negyedében, Surban vesztette életét, miután a török hadsereg megszállta és kiürítette a műemlékeiről híres körzetet. A megszállt területet, a világörökség részét képező diyarbakiri városfal veszi körül (az ostromban ez is megsérült), és a közelben találhatóak a szintén UNESCO védelem alatt álló, a Tigris folyó mellett elterülő nyolcezer éves Hevsel-kertek.

A lezárt Surban az elmúlt hónapokban 6300 telket államosítottak, és állami tulajdonba került a Közel-Kelet egyik legismertebb örmény temploma, az ötödik században épült Szent György templom is, hasonlóan a szír ortodox, káld kegyhelyhez. A kegytárgyakat elszállították (ellentmondásos hírek vannak ezek további sorsáról), Sur szellemvárossá vált: lakóit – 30.000 ember – kitelepítették, a közműszolgáltatást megszűntették, a bent lévő műemlékek 80 százaléka a kurd fegyveres ellenállással folytatott harcban megrongálódott, illetve megsemmisült.

1500 olyan épület található itt, amely műemlékvédelem alatt állt, és amelyek számára a török kormány kiemelt figyelmet garantált: egy évvel ezelőtt még olyan beruházásokról, restaurációs munkákról volt szó, amelyek révén Sur Közel-Kelet Toledójává, a műkincseket kedvelő turisták zarándokhelyévé válhatott volna. Azzá a központtá, ahol követhető: hogyan találkozott a hellén, a muszlim és a keresztény kultúra. (Képünkön még láthatók a turistákat útba igazító táblák, de bemenni már nem lehet.)

A tervek és az ígéretek ellenére a török hadsereg tankokkal vonult be a középkori szűk sikátorok közé, a még álló történelmi falakat most is golyónyomok borítják. Sur utcáit betontömbökből, az ostrom után hátramaradt kőtörmelékekből emelt akadályok zárják le, katonai járőrök, egyenruhás rendőrök és civil ügynökök vigyázzák: ne juthasson be senki. Minden útkereszteződésben áll egy-egy harckocsi, katonai jármű, a rendőrség bejáratát útakadályok, golyóálló mobil pajzsok védik. A városi csomópontokat, azokat, amelyekben az ott áthaladó tömegek válhatnak a következő terrortámadás áldozataivá – fegyveres katonák felügyelik.

Több, egymásnak ellentmondó magyarázata is van annak, mi áll a katonai beavatkozás mögött. A török hivatalos álláspont a kurd autonomisták radikalizálódásával, továbbá azzal magyarázza a fellépést, hogy a térségben megjelentek az ISIS emberei. A kurdok szerint az elmúlt hónapok hadműveletei az erőszakos lakosságcsere kikényszerítését szolgálják. Az érdekvédők azt is feltételezik: a kurd történelmi nevezetességek lerombolása része az évtizedek óta tartó „eltörökösítésnek”. Olyan véleményt is hallottunk: a rombolás és kitelepítés mögött helyi ingatlan- és telekérdekek állnak, hamarosan olyan befektetők jelennek majd meg itt, akik a korábbiakkal ellentétben élvezik a török hatóságok támogatását.

Rendőrségi jármű a bolhapiacon. Mindenre, mindenkire figyelnek

 

Séták a lezárt Sur körül

Hat nappal az ankarai és isztambuli sikertelen puccs után érkezünk a városba – nem ér időben utol kurd barátaim üzenete, amelyben biztonságunk érdekében arra kérnek, halasszuk el a látogatást. A diyarbakiri katonai jelenlét egészen más, mint azok a biztonsági előkészületek, amelyeket Isztambulban láttunk. A sikertelen puccs után a Boszporusz környékén ideiglenes ellenőrző pontok működnek, civil ruhás nők-férfiak vizsgálják át az elhaladókat, foszforeszkáló munkavédelmi mellényüket panyókára vetve, felületesen túrnak bele a metrózók, buszozók csomagjaiba. Mintha a helyi köztisztasági vállalat munkásai lennének bevetésen, szedett-vedett háborús hangulatban.

Diyarbakirban állig felfegyverzett katonák minden utcasarkon, a kiemelt stratégiai pontokon (épületek tetején, közhivatalok bejáratánál stb.) és a legnagyobb tömegben is felbukkannak. Kamaszarcú fiatal fiú, Törökország távoli vidékeiről ide vezényelt sorkatona a többségük, mindig csoportba verődve beszélgetnek. Néha a falhoz támaszkodnak, máskor az út szélére kitett kisszékeken üldögélnek – mintha csak véletlenül bandáznának kint Diyarbakir utcáin. A fegyverek ekkor is, kéznyújtásnyira, a lábukhoz támasztva, vagy a katonai barikád lőrésein kilógatva pihennek mellettük. Sur bejáratánál egy pattanásos arcú katona mellett sodor el a tömeg, érzem, ahogy hozzám ér a vállára akasztott fegyver. Hátrafordulok, a szemébe nézek, tartja a tekintetem. Megfigyeljük egymást. Ő engem, a tiltott övezet felé, kurd kísérettel igyekvő idegent. Én őt, a gyerekarcú férfit, dübörög bennem az anyai ösztön, össze kell szorítanom a számat, hogy ne szóljak rá: „kisfiam, tedd le szépen azt a fegyvert, embert lehet ölni vele!”

Graffiti Sur egyik sikátorában: Éljen Kurdisztán!

 

Három napon át rójuk Sur utcáit abban a reményben, hogy bejutunk a lezárt övezetbe. Először A., a fiatal kurd egyetemista lány a még látogatható nevezetességekhez visz el bennünket. Megmutatja a bazárt, a szír ortodox Szűz Mária templomot, és közben hétköznapjaikról, Sur ostromáról mesél. A katonák mellett rezzenéstelen arccal megy el, mint aki nem is látja őket, ha azonban az itt történt események kerülnek szóba, lehalkítja a hangját. Két barátja is meghalt az összecsapások alatt – ezt az egyik útzár előtt mondja, de hamar tovább terel a turistalátványosságok felé. A nagymecset felé vesszük az irányt, kettőnk közül csak nekem van esélyem nőként bemenni, én ugyanis – a helyi viszonyokra készülve – széles kendőt kanyarítottam a vállamra, hogy bármikor be tudjam fedni vele a fejem. A. szűk farmert, és topot visel, kendője nincs, fülében hatalmas, színesre festett tollak lobognak, belevaló kurd csaj. Hidzsábos osztálytársnőjével futunk össze, örömmel köszöntik egymást, de a rövid beszélgetés után A. arról mesél, mintegy mentegetőzve: fogalma sincs, hogy lehet kibírni ebben a melegben az egész testet borító lepleket.

Turisták tömegei helyett katonai ellenőrző pont Sur várfalánálm, mely az ostromban meg is sérült

 

Egy csésza tea a Tigris partján

A nagymecset udvarán egy kockás inges középkorú férfi nagy hanggal kamasz fiúknak gesztikulálva magyaráz. A. nem fordítja le mi folyik előttünk, megvetően legyint, „az agyukat mossa” – ennyit mondd magyarázatképpen. Amilyen gyorsan elsuhantunk a hidzsábos lány, és a hittérítő mellett, olyan lassan haladunk Sur sikátorain. A szűk utcácskákon öreg, tetovált arcú nők üldögélnek, a golyónyomokkal tarkított falak között, hátuk mögött a kapukon páncélöklök nyomai: nemrég vonult át erre a hadsereg. Ők a szerencsések, már abban a zónában laknak, amit még nem lakoltattak ki. Elég öregek ahhoz, hogy megmakacsolják magukat: ezek az idős emberek azok, akik az állandó veszély ellenére sem költöznek el. Ahogy a katonák visszavonultak, az utcai beszélgető kedv visszatért. A. sorra a nénik elé térdel, kezet csókol, azok a homlokát simogatják – ha keresztények lennének, azt gondolnám, keresztet vetnek rá. Később tudom meg, hogy nem rokonok, még csak nem is ismerősök: kijár a kurdok között az időseknek a tisztelet, fiataloknak illik így köszönteni az öregeket. Különösen a Surban lakók ennyire megbecsültek, még élő tanúi egy most eltűnő történelemnek.

Fotózkodó ifjú házasok a Tíz szem hídon, a Tigris folyónál. (Az alsó képen ugyanazok a tömbházak látszanak három héttel később, a bombamerénylet idején. Forrás: Twitter.)

A. a várost határoló fekete falak felé visz: a kapunál úttorlasz, katonák. Kísérőnk a foga között szűri a szavakat, ahogy közeledünk a fegyveresek felé, vállával int, merre kell nézni. Fent a városkapu egyik ormát tavaly lerombolták, korábban ott remek kávézó, találkozóhely működött. Gyanús lesz a katonáknak a suttogás, nekem még sikerül átsurranni az útzáron, a többieket igazoltatják, csak utána tudjuk folytatni utunkat a Tigris folyón emelt Tíz szem híd (az On Güzlü Köprü) felé.

Kávézó-teázó működik itt, a folyó partján: padokon, és a fűben elhelyezett párnákon lehet pihenni. A Selyemúton való haladást segítő hidat 1065-ben építették, műemlékvédelem alatt áll: ma már csak a pihenni vágyók, és a házasulandó párok járnak ide fényképezkedni. A hatalmas vulkanikus kőtömbökből kialakított átkelőn kurd zenészek sípolnak-dobolnak. A. (aki korosztályához hasonlóan már nem is beszéli ősei nyelvét) büszkén mesél az itt rendezett kurd újévről, a Nawrozról, majd a síp hangjára táncra perdül az On Gözlün. Sorra csatlakoznak hozzá az erre ünneplők: a násznép díszes ruhás tagjai, egy koszorús kislány kapaszkodnak egymásba: egyre gyorsabb, gyorsabb ritmus repíti őket.

Isszuk a Tigris partján a teát, a forró kávét. Elmerengek, illik-e itt a kurdok között török kávét inni, csak később tudom meg, van saját, tradicionális, pisztáciával vegyesen őrölt helyi kávé. Nézem a sebes folyású Tigrist, a mezopotámiai tájat, és nem hiszem, hogy itt háború zajlik.

Visszafelé egy újabb házaspár jön szembe: a vőlegény terepszínű, bőre szabott nadrágban, PKK-s egyenruhában. Ő fegyelmezett, hiába szólunk hozzá, nem reagál. Ha ez a katona nem bukkanna fel, semmi jel nem mutatna arra, mi minden lappang a sebes folyású víz partján.

Maszatos tíz év körüli fiú fut szembe velünk, minden autóba be-be tekint. Kéreget – gondolom – magamban, hiába magyarázzák a többiek, fontos feladata van: a parkoló autókat vigyázza. Mire is vigyázhatna egy ekkora gyerek?

Három héttel később, immár itthon ér a hír: az On Gözlü hídnál, a fényképezkedő menyasszonyok és vőlegények találkahelyén, a párnákkal kirakott kávézó tájékán robban a következő, autóba rejtett pokolgép, katonák és civilek is életüket vesztik az augusztusi támadásban. Hiába faggatom kurd barátaimat, nem tudják, mi történt a kissráccal, aki aprópénzért a frissen érkező gépkocsikat figyelte.

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!