Csak azért is Milánó
2016. 08. 21. 22:11Szilágyi Aladár itáliai kalandozásainak harmadik epizódjában Milánó legszebb helyeire hív sétára, rálátást kínálva a múlt kincseire és a jelen hangulatára egyaránt.
A La Galleria néven emlegetett passzázs historizáló reneszánsz homlokzatai tükröződnek egy táskaüzlet kirakatában
Mint lombárdiai riportsorozatom indításakor jeleztem: egy hétre szóló útitervem összeállításakor eszem ágában sem volt Milánót is belefoglalni a programomba. Két okból: egyrészt tömegturizmus-fóbiában szenvedek, s inkább minden napomra egy-egy nyugisabb kisvárost jegyeztem föl a naptáramba, másrészt tudván tudtam: tömegviszolygásomat esetleg legyűrve, egy hét sem volna elegendő a lombard megapolisz bejárásához. Viszont mint megannyiszor, most is kiderült: riporter tervez, véletlen végez. (Lásd két előző cikkemet itt, meg itt.) S ha már úgy esett, hogy szerdai Bergamóba érkezésem másnapján vonatra, majd metróra ülve meg se álltam a Scala teréig, interjúm végeztével a városházát elhagyva azt mondtam magamnak: ha már csütörtök, csak azért is Milánó! Napszállatig még van kereken nyolc órám, eljutok, ameddig eljutok…
Varázsfuvola helyett varázsmadzag
A palazzo Marinót elhagyva, rögtön ajánlkozna az Operaház, csakhogy a Varázsfuvola szezonnyitó premierje szeptember 2-án este lesz, arra már az olcsó, 20 eurós jegyek – de még a riporterségem havi jövedelmét meghaladó páholyszékek is – elővételben, hónapokkal ezelőtt elkeltek. A Scala-múzeum is éppen zárva tart. – Mit tehetnék egyebet, minthogy vigaszágon befordulok a Dóm térre terelő passagio Victor Emmanuele üvegkupolája alá (fotó). Alig lépek be a helybeliek által csak La Galleria néven emlegetett, csupa ragyogás üzletalagútba, elbámultomban egy kosárlabda-játékos méretű afrikai atyafi máris megajándékoz (a Varázsfuvola bemutatójára szolgáló belépő helyett) egy tarka-barka varázs-zsinórral, amit megkérdezésem nélkül, nagyhirtelenséggel a csuklómra köt. Kiderül ám, hogy – akár az operajegyet – ezt a rontásűző fonott akármit sem osztogatják ingyen. Fekete Góliátom nehezen fogja fel, hogy rossz Dávidra tett, nem akarja elhinni, hogy sajnálom azt a rongyos eurót az ő rontásűző kuruzsmadzagjára költeni. Szerencsémre, egy carabinieri-járőrt megpillantva – számomra ismeretlen zenéjű szitkok közepette –, nagy hirtelen abbahagyja az utamon állást. Eltűnik, és így felékesített csuklóval battyoghatok tovább, zavartalanul.
Az efféle, kereskedelmi színterekül, szórakozó helyekül szolgáló passzázsoknak – mint amilyen a mi váradi Fekete Sas-palotánk átjárója – sok évszázados hagyománya van errefelé. A város egyik latin-olasz poétája, Bonvesin de la Riva, egy 1288-ban szerzett, Milánó dicsőítésének szentelt opusa, a De magnalibus urbis Mediolani szerint, a városnak hatvan efféle funkciót betöltő, coperti néven emlegetett, fedett árkádsora volt. Persze, az egyesített Olasz Királyság második uralkodójáról elnevezett Galleria, sokkal tágasabb és sokkal hosszabb az elődjeinél. A historizáló reneszánsz stílusban kialakított, Milánó szalonjaként elhíresült, Y alakú passzázs, elegáns divatüzleteinek (Gucci, Prada, Louis Vuitton stb.), kávéházainak, luxusszállóinak köszönhetően, Európa harmadik divatfővárosa. A Galleria Milánó egyik legforgalmasabb turisztikai vonzereje. Nem lévén „személyesen érdekelt”, némi bámészkodást követően, eléggé el nem ítélhető sietséggel igyekszem átvágni magam a tülekedő sokaságon, hiszen a passzázs túlsó végén vár rám a Dóm…
A Duomo
Olaszország második legnagyobb katedrálisa öt évszázadon át épült
A szerencse fiának érzem magam, amikor az árkádok alól kilépve megállapítom, hogy – ki tudja, mi okból – Olaszország második legnagyobb katedrálisának oldalbejáratánál éppen tömegszünet van. Két-három „nézzünk jobbra – nézzünk balra” csoportba verődött távol-keleti turista mellett, inkább családok, kisebb baráti társaságok várakoznak türelmesen. Bár nincs népes sokadalom, mégis bő fertályórába telik, míg bejutok. A talán túlzott hatósági óvintézkedéseknek hála – akár a pályaudvaron az utazókat – itt is terepruhás, fegyveres legények ellenőrzik a Dóm látogatóit. Egy-egy turistasor tagjait négy egyenruhás és két civil fogadja, testi motozás következik, blúzra-ingujjra vetkőzött, fejfedőtlen nők, férfiak, gyermekek, csak zsebeik kifordítása, kézitáskájuk, hátizsákjuk, szatyruk alapos átkutatása után léphetnek be a Dóm főhajójába.
„Tudom a leckét”, reménybeli olvasóim is könnyen hozzáférhetnek a gótikától a reneszánszon, illetve a barokkon átívelő, öt évszázadig épült székesegyházra vonatkozó ismeretek garmadájához, ezért meg sem kísérelem „felmondani”. Napra pontosan följegyezték, hogy a két régi templom helyére emelt öthajós, tucatnyi kápolnával bővített katedrális építését l'arcivescovo Antonio de' Saluzzi, Milánó érseke rendelte el, az Úr 1386. esztendejének május 12. napján. Az is köztudott (?), hogy az 1387-ben alapított Veneranda fabbrica del Duomo köztiszteletnek örvendő intézménye 1853-ig működött. Fennmaradt a fabbrica keretében tevékenykedő építészek, mérnökök, szakértők névsora, köztük egy bizonyos Leonardo di ser Piero Da Vinci neve is, aki 1487–88-ban például díszvilágítást tervezett a Dóm számára. A 466 esztendeig tartó építkezés okán született az a milánói nyelvjárásban honos szólásmondás, mely szerint bármilyen hosszan tartó esemény longh cumè la fabbrica del Domm…
Fegyelmezetten várakozó turisták, detektoros katona a Dóm bejáratánál
Engem személyesen az érdekel a legjobban: megtalálom-e a Luganói tó melletti Campione d’Italia városkából iderajzott barátaim keze nyomát? Ugyanis második svájci időzésem alkalmával fedeztem föl, hogy Ticinó kantonban létezik egy olyan olasz sziget, egy exklávé, olyan, hajdan halászok, szőlőművesek, szénégetők és márványbányászok lakta település, ahol a bányászok kőfaragókká, a kőfaragók kőművesmesterekké, építészekké és szobrászokká nemesedtek, akiknek generációi a 12. századtól kezdődően bejárták, végigvándorolták előbb Itália, majd Európa nagy építőtelepeit, katedrálisok, uralkodói paloták, várak, főúri kastélyok, főpapi rezidenciák építésében-ékítésében versengtek megannyi rivális itáliai, francia, német, németalföldi confratèrnita nagyérdemű mestereivel. Nem csoda, hogy amikor híre ment, mire készülnek a milánóiak, Marco da Campione nagymester már a következő esztendőben megpályázta a főépítészi státust, előbb az alapok kiásását irányította, aztán sorra rajzottak Milánóba a négy égtáj felől céhbeli „falusfelei”. Amikor elkezdtem elmélyültebben foglalkozni a luganói talján sziget építészivadékaival, hirtelenjében hatot számláltam elő közülük – olyanokat, akinek közük volt a milánói Dóm kezdeti időszakához.
Most odabenn meditálok a székesegyház hűs falai között, és halk névsorolvasást tartok. Szellemidéző szavaimra barátaim, Bonino da Campione, Jacopo, Marco, Matteo, Simone és Zeno da Campione, valamennyien jelent suttognak, régi ismerősökként köszöntenek, körém telepednek Csak éppen azt nem hajlandóak elárulni, hogy a 160 méter hosszú, 68 méter széles, 45 méter magas Dóm 3400 külső-belső szobra, tízezernyi domborműve, faragványa közül hol, melyik, kinek a keze munkáját őrzi közülük.
A Palazzo Reale és a Museo del Duomo
Az egykori uralkodók rezidenciája, a Palazzo Reale
Alighogy kilépek a Dóm kapuján, az ott begyűjtött békémet pillanatok alatt szétrobbantják. Bár csak egy petárda pukkanása visszhangzik a téren, a Párizs, Brüsszel, Nizza utáni korhangulatra jellemzően pánik tör ki a bejutásra várakozók között, sokan egymás sarkába taposva, a biztonsági kordon áttörésével igyekeznek a székesegyházban menedéket találni. A téren felvijjog két ott posztoló rendőrautó, rohamosztagosokat látok a metrólejáró felé szaladni. A Corriere della Sera másnapi tudósítása közli, hogy három felelőtlen kamasz űzött ostoba tréfát a tér parkolójában, el is kapták őket.
Éppen a Galleriával szemben a város egyik emblematikus műemléképülete, a Palazzo Reale hívogat. A Dóm jobb oldalához szinte szorosan tapadó palota, akár a székesegyház „áldozatának” is tekinthető, hiszen az egyik belső udvarát, a cortilét körülvevő épületszárnyakkal együtt lebontották a templom terjeszkedése érdekében. A Milánói Dukátus, a Napóleon által kreált Olasz Királyság, az Osztrák Impérium alatti Lombárd-Velencei Királyság, majd az egyesült Itália uralkodóinak rezidenciájául szolgáló épületegyüttes – bár sokan, sokszor bővítették-gazdagították – többször vált a háborúk, akár a kényúri szeszély áldozatává. Giovanni Luca Pallavicini, az osztrák udvar teljhatalmú kormányzója például rengeteget rontott-bontott, igaz épített is a 18. század közepén. A belső falak lebontása, több helyiség egyesítése révén, így jött létre az impozáns Cariatidák terme.
Benito Mussolini megalomániája még többet ártott a palotának: úgymond, városrendészeti meggondolásból elrendelte az épületegyüttes egyik szárnyának a lebontását. Az első csákányütést maga a Duce mérte a műemlékre, hogy kellő spáciumot nyithassanak a monumentális városkaput képező vasbeton ikerépítmény, az Arengario számára. Ezzel a barbár beavatkozással teljesen elrontották a Palazzo Reale harmóniáját, arányait. A kegyelemdöfést három hullámban az angol bombázók adták meg Milánó egyik legmonumentálisabb, leggazdagabb műemléke számára. Az angol bombák nem kímélték se a barokk Cariatidákat, se a melléjük tornyosuló fasiszta ikertornyokat. Hatalmas tűzvész tombolt, szinte az egész tetőszerkezet leégett, majd az eső, a hó, a szél tovább pusztította a háború után két évig gazdátlannak tűnő palotaegyüttest. Feléledéséhez – morálisan – nagymértékben járult hozzá Pablo Picasso, aki szimbolikus gesztusként ideszállítatta, és hosszú ideig itt állította ki monumentális freskóját, a Guernicát.
Hál’isten, mindennek ma már nyoma sincs! Csak foghatom szegény fejemet: az óráim „meg vannak számlálva”, hol kezdjek neki, mennyi időt szánjak az immár teljes antik ragyogásában tündöklő Palazzo Reale meglátogatásának? Végül lemondok a Museo della Reggia Mária Terézia korától az Egyesült Itália létrejöttéig ajánlkozó lehetőségéről, és kizárólag a Museo del Duomo di Milano termeibe vetem be magam. „Vesztemre” teszem, hiszen azon nyomban elveszek a 26 terem kincskínálatában. A személyemet sújtó kulturális sokkot csupán az szelídíti, hogy az ezernyi műalkotás között végre rátalálok néhány Campione d’Italia városából ide szerződött barátom szobrára is.
Várkóstoló Alessandro Petőfivel
Bár utolsónak beütemezett vizitemre nevetségesen kevés idő, mindössze másfél órám maradt, a félnapi erőltetett kultúrmenet miatt roskadozó lábaimat meg kell pihentetnem. A Parco Sempione első padjára lerogyva kinyújtom nagyérdemű végtagjaimat, de Véletlen istennő most sem hagy nyugodni: az angolpark interaktív térképére pillantva szemembe ötlik egy ismerős név. A zöldövezet kellős közepén, a tó körül kanyarog a viale Alessandro Petöfi. Petőfire Alessandro Puskin, Enrico Ibsen és Francesco Schiller társaságában bukkanok rá. A róla elnevezett, hosszú sétány éppen végcélom, a Castello Sforzesco főbejárata előtti térre szolgál. Sándorunk örömest velem tart, talán eddig nem volt kíváncsi a tirannus Sforzák várkastélyára…
A Castello Sforzesco kapubástyája. Történelmi jelkép és kulturális központ
A Visconti dinasztiába beházasodó Francesco Sforza, a Milánói Dukátus ura építtette a 15. század közepén, a Viscontiak 1200 táján emelt erőssége helyén. Mire elkészült, Európa egyik legfélelmetesebb és legszebb várkastélya lett. Vastag falai, hatalmas bástyái bevehetetlennek tűnő erődítménnyé, Leonardo da Vinci freskói gyönyörűséges lakóhellyé varázsolták. Számos ostromot, impériumot túlélt, hol a Velencei köztársasághoz, hol a Spanyol királysághoz tartozott, Napóleon megkülönbözetett figyelemmel kezelte, nem engedett a híveiül szegődött olasz jakobinusok követeléseinek, akik szerették volna a földdel egyenlővé tenni a „zsarnokság örök jelképét”. Ellenkezőleg, éppen katonai jelentősége nőtt meg, a napoleóni kor elmúltával az osztrákok itt szállásolták el legjobban felfegyverzett, legnépesebb garnizonjukat, amelyben igen sok magyar közlegény és tiszt szolgált. Az 1848-as forradalom idején a várerőd igen fontos szerepet töltött be, az Ausztria-ellenes felkelés központja Milánó volt. Radetzky marsall ágyúkkal lövetett az olasz tüntetőkbe, de kénytelen volt seregével ideiglenesen elhagyni a várost. Itália egyesítése után a milánóiak ismét követelték a számukra eddig inkább fenyegetettséget, mint védelmet jelentő erődrendszer lebontását.
Szerencsére, a rombolásra nem került sor, és napjainkra a felújított Castello Sforzesco Milánó egyik legjelentősebb történelmi szimbóluma és kulturális központja lett. A Michelangelo, Canaletto, Tiepolo, Coreggio és mások remekműveit felvonultató képtár mellett, nem kevesebb, mint tizenöt tudományos gyűjteménynek, régészeti, őskeresztény, prekolumbiánus múzeumnak, könyvtárnak az otthona ez a kisebb városnyi várkastély.
*
Ha öt hónappal hamarabb, 2016. február 23-án forgolódtam volna Milánóban, és jutottam volna be ide, a Castello belső udvarterébe, szemtanúja lehettem volna kedvelt szerzőm, Umberto Eco gyászszertartásának. Közkívánatra itt, ebben a kulturális spáciumban ravatalozták fel a modern európai kultúra Milánóban elhalálozott legendás gondolkodóját és irodalmi tréfamesterét.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
