Egy bukaresti lány a milánói tanácsban
2016. 08. 15. 17:37Signore redattore Szilágyi Aladár hosszú ideje dédelgetett tervét valósította meg azáltal, hogy az Erdélyi Riport egyfős stábjaként Lombardiában, elsősorban Bergamó környékén hajtott fel érdekes témákat, keresett izgalmas interjúalanyokat. A cikksorozat első epizódja a milánói városházára kalauzol, Angelica Vasile irodájába, a helyi tanács bukaresti születésű ifjú tagjához.
Angelica Vasile, a milánói helyi önkormányat tagja A szerző felvétele
Előzetes útitervem szerint lombardiai időmúlatásom színterének elsőrendűen nem a turistahadak által megrohamozott nagyvárosokat, hanem a kevésbé elözönlött, kevésbé közismert, építészeti, művészeti csodákat, kultúrtörténeti titkokat ígérő kisvárosokat szántam. De Bergamóból kiinduló lombardiai csillagtúrám első célpontja mégis egy megapolisz: a lombard tartomány fővárosa, Milánó lett. Riporteri félrelépésem ihletője és okozója egy ifjú hölgy volt, neve szerint: Angelica Vasile, tisztsége szerint: Consigliera Comunale Partito Democratico, Presidente della Commissione Politiche Sociali e Servizi per la Salute, Volontariato. Útrakelésem előtt néhány nappal bukkantam rá erre a kihagyhatatlannak tűnő riporttémára: miként válhatott egy, Bukarestből hat éves korában az édesanyjával kivándorolt, alig diplomázott román lány, első nekifutásra egy Milanó méretű világváros önkormányzati elitjének oszlopos tagjává? És midőn készségesnek mutatkozó riportalanyom – néhány villanyposta-levélváltás nyomán – jelezte: a következő héten az egyetlen szabad időpontja csütörtök délelőtt 11óra volna, akkor kereshetem fel a Palazzo Tomasso Marino negyedik emeletén, megérkezésem másnapján nyomban vonatra ültem.
Szigorúan ellenőrzött pályaudvarok
A két várost összekötő vasútvonalon óránként járnak vonatok, a menetidő háromnegyed óra, a milánói stazione Centrale a római Termini pályaudvar után Olaszország második legforgalmasabb vasúti csomópontja. Néhány napja – később alaptalannak bizonyuló – bombariadó volt, ennek köszönhetően a kisebb városnyi vasútállomás minden szegletében carabinierik járőröznek, minden ki- és bejáratnál terepruhás, marcona fegyveresek és civil titkosrendőrök igazoltatják, motozzák az utazóközönséget. S mivel a napi forgalom megközelíti a négyszázezer lelket, ez a fokozott készültség ugyanvalóst lassítja a ki- és bejutást. Míg várakozom, négy afrikai fiatalembert különítenek el a sorból, egy ötödik, aki eddig félrehúzódva figyelte a fejleményeket, a csoporthoz csatlakozva maroknyi iratot kotor elő, s igyekszik jobb belátásra bírni a szerveket. Kilépek a stazione előtti térre. Nyoma sincs az e helyt már szinte emblematikussá honosodó, zömében román cigányokból toborzódott koldusseregnek. Nem, nem tűnhettek el végleg, valószínűleg az utóbbi hetekben fokozódó hatósági jelenlét miatt szóródhattak szét a városban.
A milánói központi pályaudvar csarnokában
Dóm tér, Scala, városháza
Betéve tudom a leckét: a sárga metróra kell felülnöm, San Donato irányába, s az első megálló, ahol ki kell szállnom, az már a Dóm tér lesz. Ahogy a felszínre érek, az erős verőfényben máris sokkol a Dóm látványa, de későbbre halasztom, akár a passagio Victor Emmanuele (a mi váradi Fekete Sas-palotánk passzázsának nagytestvére) megszemlélését, végigmegyek a csupa ragyogás, csupa pompa átjárón, s a másik végén a Scala terén lyukadok ki. Most csak egy pillantást vetek az Operaházra, Leonardo da Vinci szobrára, és már sirülök befelé a palazzo Marino portáján. Előszedem az újságíró-igazolványomat, mondom a harcsabajuszú bácsinak, hogy consigliera Vasile-vel van dolgom. Előbb értetlenül bámul rám, majd felismerőleg mondja: consigliera Vazíííle az irodájában tartózkodik. Fölfelé menet a 17. században épült palazzo későreneszánsz/korabarokk ornamentikájára is csak futó pillantást vetek. A negyedik szintre érve már a felvonó mellett vár rám Angelica diplomata küllemű titkára, Angelo. A consigliera modern ifjú hölgy, gyönyörűbb, mint amilyennek a facebookján, avagy a kampányfotóin láthattam. Angelo, a kopaszodó, csokornyakkendős férfiú, aki egy hete kapott asszisztensi beosztást Angelica mellett, szemlátomást – lehetetlen nem észrevennem – rajongással függ hasonnevű főnöknője szépséges ajkain. Amikor fotografálásra kerül sor, készségesen veszi át tőlem a masinát, hogy néhány felvétel erejéig együtt örökítsen meg bennünket. Ugyan nem sokat érthet románul zajló beszélgetésünkből, de azért időnként helyeslőleg bólogat…
Angelica az önkéntesekkel rendbe tett Conca di Leonardot mutatja tabletgépén Fotó: Angelo Guarneri
Az önkéntesség iskolája
Angelica ahhoz képest, hogy mindössze hat esztendős volt, amikor 1990-ben Milánóba érkeztek, s azt követően hosszú ideig csak az édesanyjával gyakorolhatta az anyanyelvét, amíg – immár politizáló felnőttként – kapcsolatba nem lépett a gyorsan gyarapodó román diaszpórával, bár olaszos ízekkel, de választékosan beszél románul. A szókincse meglepően gazdag, az interjú elkészülte alatt csupán kétszer-háromszor torpan meg, s amikor megtalálja a megfelelő kifejezést, rá is kérdez: ugye, ezt meg ezt így mondják helyesen románul?
„Amikor ide költöztünk, egy kukkot sem tudtam olaszul. Nagyon megrémültem, hiszen egy hónap elteltével már beírattak az iskolába, kezdődött a tanítás. De nem voltam elveszett emberke, a tudatlanságom ösztönzött, olyan mértékben, hogy a tanév végére az osztályelsők közé küzdöttem fel magam. Jóanyám hamarosan újból férjhez ment, sokat tartózkodtam az olasz nagyszülőknél, akik annyira megszerettek, hogy az első perctől kezdve nem éreztem mostoháknak őket. Főleg a nagypapámmal, Emilióval kerültem nagyon közeli viszonyba. Rengeteget mesélt az olasz történelemről, a fiatalságáról, arról, hogy Mussolini idején az Ellenállás egyik tagja lett, egy partizánbrigád élén harcolt előbb a duce hadai, majd a német megszállók ellen, több fegyveres összecsapás, számos szabotázsakció résztvevője volt. A történelem és a politika jegyben járt nála, nem csoda, hogy az ő hatására már középiskolás koromban beiratkoztam az ANPI, az Olasz Nemzeti Partizánszövetség tagjai közé, és aktív baloldali politikai tevékenységbe kezdtem. A filológiai líceum, ahová jártam, kitűnő nyelviskola volt, az alapozást a latinnal kezdtük, majd az angol, a német, illetve a francia nyelvvel folytattuk, végül a spanyollal fejeztük be. Még a líceum falai között váltam fogékonnyá a környezeti problémák, a természetvédelmi feladatok dolgában, valamint érzékennyé a bármilyen okból hátrányos helyzetbe került embertársaim iránt. És
megtanultam hivatásszerűen gyakorolni az önkéntesi tevékenységet,
ami nagymértékben befolyásolta életem további alakulását. Az első leckét a biológia tanárnőnktől kaptuk, aki azt mondta: „gyerekek, pillantsatok ki az ablakon, észrevettétek-e, milyen lehangoló látványt kínál az iskolánk közvetlen környezete, ahol minden nap elhaladtok?” Valóban, az osztályunk ablakai egy hajdan hajózható csatorna sikátorára szolgáltak. A városközpontnak ez az eldugott szöglete a Conca di Leonardo nevet viseli. Nem véletlenül, hiszen a kiszáradt medret átívelő híd alatt áll az a Leonardo da Vinci tervei alapján 1492-ben felépített conca – zsilip –, amelyik hajdan a városon átmenő hajóforgalmat volt hivatott elősegíteni. Amióta elveszítette a szerepét, csavargók, narkósok éjszakai rejtekhelyévé vált, a meder megtelt szeméttel, hulladékkal, elhajigált fecskendőkkel. Kesztyűt öltve, seprűvel, lapáttal, szemetes zsákokkal felfegyverkezve, napi rendszerességgel önkénteskedtünk a csatorna mentén. Nemcsak hogy rendbe tettük a sikátort, hanem az illetékesek figyelmét is felhívtuk az áldatlan helyzetre, s az általunk indított médiakampánynak köszönhetően, végül restaurálták, és ipari műemléknek nyilvánították a Conca di Leonardót.”
Az egyetemi ombudsman
Angelica már fordítja is felém a laptopját, az eddig mesélteket illusztrálandó, néhányat klattyintva, elém varázsolja a Conca nagytakarítás és restaurálás előtti, majd a jelenlegi képét. Még kis zöldövezetet, parkot is sikerítettek a város hajdanában rosszhírű zugába. Amikor egyetemi hallgatóként viselt dolgairól kezdem faggatni, partnerem amúgy is csillogó szeme még inkább felragyog. „Ó, azok diákévek! Az egyetemen mindenemet összeraktam: az önkéntesség iránti érdeklődésemet, a társadalom peremére szorultak iránti empátiámat, az emberi jogok lábbal tiprása elleni felháborodásomat, a társadalmi-természeti környezet védelmére irányított szenvedélyemet. »Aktivista« lettem a szó pozitív értelmében, beiratkoztam a Demokrata Pártba is, bár soha nem jártam pártgyűlésekre, az így kiépített kapcsolataimat a diáktársaim érdekvédelmében igyekeztem hasznosítani. A Comitato Pari Opportunità della Statale, az Állami Esélyegyenlőségi Bizottság keretében, én
képviseltem az egyetemisták érdekeit, ha kellett, akár a tanári karral szemben is.
Társaimmal küzdöttem annak érdekében, hogy jóváhagyják a szexuális zaklatás, a homofób megnyilvánulások, illetve a fogyatékosok elleni diszkrimináció bármilyen formája elleni garanciák intézményesítését, és nevezzenek ki egy felelős személyt, aki ezt a tevékenységet irányítja. Ezt nem én ötlöttem ki, más egyetemeken már működik ilyen, az ombudsman-i jogkörhöz hasonló felhatalmazással bíró egyszemélyes intézmény. Mindennek magától értetődő következménye volt, hogy még egyetemi hallgatóként beindítottam a legnagyobbra törő projektemet: létrehoztam a Fermati, Othello!, az Állj meg, Othelló! civil szervezetet és alapítványt, melynek már az elnevezése is sokat mondó… Erről a későbbiekben részletesebben beszélnék, hiszen mostani státusomat nagyrészt ennek a projektnek köszönhetem.
Persze, mindemellett tanultam is! Közgazdasági-pénzügyi tanulmányaimat summa cum laudae diplomával fejeztem be. Bár végig ösztöndíjas voltam, igyekeztem minden szakkönyvet megszerezni, s ezt a fényűzést csak úgy engedhettem meg magamnak, hogy nem csak a vakáció idején, hanem tanév közben is mindenféle alkalmi munkát felvállaltam. Hozzászoktam, hiszen már 17 éves koromban dolgoztam, és mivel anyámék Ausztriába költöztek, 19 évesen önállósítanom kellett magamat. Persze nonna Emilia és nonno Emilio támogattak, a drága nagyszülők otthont biztosítottak számomra, de a saját lábamra kellett állnom. Hol bébiszitterkedtem, hol bolti elárusítóként, hol Vodafone-ügynökként dolgoztam. Szegény nagyanyám gyakori csavargásaimhoz is hozzászokhatott, hiszen a Természetvédelmi Világszövetség, a WCU önkénteseként, nyaranta, előbb Calabriában, majd Romániában, később Mexikóban, végül Ecuadorban táboroztam hetekig, bizonyos veszélyeztetett állatfajok – főleg teknősbékák – megmentése érdekében. Nonna Emilia ennek ellenére kétségbe esett, amikor bejelentettem: friss diplomával a zsebemben Londonba repülök, ahol egy fél esztendeig az angol nyelvtudásomat igyekszem tökéletesíteni. Mostohanagymamám aggodalmai nem bizonyultak megalapozottaknak: nem éheztem, nem nélkülöztem, ugyanis a brit fővárosban elszegődtem bárpincérnek.”
A városháza dísztermének műalkotásokban gazdag részlete Fotó: pierocastiglioni.com
Egy kis séta a Palazzoban
Eddig jutunk beszélgetésünkben, amikor Angelica asztalán megcsörren az egyik telefon. Angelo veszi fel, és közli, hogy a singorina consiglierát a signore sindaco, a polgármester úr várja egy rövid megbeszélés erejéig. Partnernőm szemlátomást nem „gazsulál” az eddig világkiállítási biztosként excelláló, s emiatt mr. Expo-ként aposztrofált „nagyfőnöknek”. Összevont szemöldökkel közli signore Beppe Sala titkárnőjével, hogy éppen egy romániai giornalista készít vele interjút. A vonal túlsó végéről biztosítják, hogy mindössze negyedóráról van szó, a signore sindaco a holnapi bizottsági üléssel kapcsolatban óhajt egyeztetni a signorina consliglierával. Angelica bocsánatkérés mellett hagy magunkra Angelóval. A polgármesteri fertályóra bő félórának bizonyul, de nem unatkozunk: Angelo Guarneri felajánlja, hogy ez idő alatt megmutatja a Palazzo Tomasso Marino szépségeit. Van bőven mit mutogatnia, és Angelo profi cicerone, úgy kalauzol végig a palazzo labirintusán, hogy egyre-másra pörgeti a közel félévezrede épült palotával kapcsolatos tudnivalókat. „Azon nincs mit csodálkoznia, signore redattore – magyarázza lelkesen –, hogy a dísztermet ennyi festmény és szobor, a lépcsőház csarnokát, a folyósokat, de még a belső cortile udvarterét is olyan sok freskó, fríz, dombormű, egyéb ornamentika gazdagítja. Ugyanis amikor a dúsgazdag conte Marino a rezidenciáját emeltette, akkor még javában tartott a Dóm építése is. És a Bottega di Duomo, a Dóm Műhelyébe leszerződött művészek, festők, szobrászok, kőfaragók szívesen surrantak át szomszédolni, egy kis »mellékesért.« Későbbi tulajdonosai, maguk is jómódú bankárok, kereskedők sem verték fogukhoz a garast, nemzedékről nemzedékre bővítették a Palazzo kincsestárát.”
Fogalmam sincs arról, olaszul hogyan mondják a „fusizásnak”. Meg se próbálom kitudakolni Angelo barátomtól. De azt gyönyörködve állapítom meg magamnak, hogy a Dóm építőtelepéről át-átjáró „bottegások”, az „artista” meg „artigiano” céh tagjai nem végeztek fusimunkát, egyikőjük se vallott szégyent…
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
