Biztos recept választási győzelemhez

2016. 08. 17. 20:42

Folytatva a milánói városi tanácsos Angelica Vasileval megkezdett beszélgetést, betekintést nyerhetünk egy olcsó kampány műhelytitkaiba, az észak-olasz politikai viszonyokba, végül az is kiderül, mi fán terem a cutelèta. Szilágyi Aladár riportjának második része.

 

Angelica Vasile és a munkájában nélkülözhetetlen táblagép   A szerző felvétele

 

A milánói Palazzo Tomasso Marino körbegyönyörködését követően kísérőmmel visszatérünk az irodába. Interjúalanyom, Angelica Vasile városi tanácsos még mindig a polgármesterrel tárgyal. Angelo, az asszisztense leemel a polcról egy, a városháza palotáját bemutató, reprezentatív albumot. Épp hogy belelapozok, amikor a főnökasszony visszatér. Orcája pirulása jelzi, hogy nehéz meccse lehetett. Nem rejti véka alá, a másnapi bizottsági ülés prioritásait vitatva csapott össze Milánó mr. Expo néven elhíresült, friss sütetű polgármesterével. „Úgy látom, signore Beppe Sala inkább a népszerűséget hajhássza – magyarázza villámló tekintettel –, én meg akár a népszerűtlenség árán is, a legégetőbb problémákra szeretnék megoldást találni a szociális bizottságban. Számomra a migráns-kérdésnek van prioritása, hiszen egyre több menekült érkezik városunkba és vonzáskörzetébe, Szíriából és Észak-Afrikából. Ami a saját dolgainkat illeti, kiemelten szándékozom foglalkozni a mozgáskorlátozottak, illetve a látássérültek közlekedési gondjaival. Bár nem rombolhatjuk le, és nem építhetjük újra az egész várost, de a köztereken, a közszállítási eszközökön, a közintézmények keretében egyaránt, sokkal többet kell tennünk az érdekükben, méghozzá azonnal. Mondanom sem kell, mind a két prioritáshoz rengeteg pénzre van szükségünk. A sürgős és fontos tennivalók közé sorolom a prostitúció kezelését. Ebből – hogy úgy mondjam – lelkiismereti kérdést csináltam, hiszen ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek a jelentős része az én szülőhazámból, Romániából érkezett Olaszországba. És épp olyan aktuális, égető probléma a nemi erőszak megfékezése is.”

 

Sokan őrültnek tartották

Arra kérem Angelicát, árulja el, hogyan támadt az a merész ötlete, hogy jelöltesse magát a 2016-os önkormányzati választásokon, és azt is mesélje el, hogyan lett ebből a vállalkozásból sikertörténet?

„Te nem vagy eszednél – mondta az egyik egyetemi évfolyamtársam –, ez a kalandod indulásból kudarcra van ítélve! Nem vagy ismert, nincsenek kapcsolataid, megfelelő pozíciód és pénzed sincs hozzá. Még családtagjaidra se számíthatsz, hogy besegítsenek! Valóban, nem tartoztam a nyilvánosság előtt gyakran fellépő, a médiában sztárolt személyek kategóriájába. Ismeretségi köröm se terjedt túl az egyetemi ifjúság, a barátaim, az önkéntesek, a közvetlen környezetem határán. Nem töltöttem be semmiféle fontos, tekintélyes pozíciót. Bár szkeptikus kolleganőmnek mindenben igazat kellett adnom, de azért családom emlegetése nem esett jól… Nem is születtél Milánóban, s ha volna legalább egy népes famíliád – érvelt a vészmadaram –, mondjuk, vagy húsz közeli rokonod, s ha ők átlag toboroznának húsz-húsz szavazót a táborodba, az legalább négyszáz voksot jelenthetne. De így?… Valóban, anyámék külföldön élnek, Emilio nagyapám nem érhette meg ezt a napot. A 88 esztendős nonna Emilia induljon el a fájós lábával házról házra kampányolni az érdekemben: »Szavazzatok Angelica Vasile demokrata párti jelöltre, mert ő az én unokám?«

Tisztában voltam azzal, hogy minimális eséllyel indulok, de rám az esélytelenség világéletemben ösztönzőleg hatott. Az egyik »legkézzelfoghatatlanabb kérdés« a pénz volt. A választási szakértők azzal bátorítottak, amikor bejelentettem a pártban indulási szándékomat, hogy a hatékony kampányhoz több tízezere euróra van szüksége a jelöltnek. Honnan ennyi pénz? Az én bankszámlámon ennek az összegnek a tizede rejtőzködött. Támogatókat kellett keresnem, de nem ismertem egyetlen bankárt vagy vállalkozót, aki hajlandó lett volna jelentősebb summát kockáztatni az érdekemben. A baráti körömhöz, az ismerőseimhez fordultam, ki ötven, ki öt euró erejéig szponzorálta a kampányomat. Össze is gyűlt 350 euró… Ebből se plakátokra, se fizetett hirdetésekre nem tellett. Összehajtogatható szórólapokra igen, azokat barátaim, önkéntestársaim osztogatták, úton-útfélen megszólítva a járókelőket. Egy ilyen alkalommal, amikor magam is ott posztoltam a Dóm-téren, egy idősebb hölgy átvette a szórólapot, rögtön kifejezte afölötti örömét, hogy »annyi férfi mellett végre egy nőt is lehet választani a tanácsba, én őrá fogok szavazni!« – lelkesedett, majd miután fölfedezte, hogy a szóban forgó »nőtárs« Bukarestben született, elfintorította az arcát, és önkorrekciót végzett: »nem, nem, egy idegenre nem adom a voksomat! « Amikor visszadta a lapot, amelyen az arcmásom is rajta volt, akkor döbbent rá, hogy én volnék az, akinek nemet mondott: »Szóval, maga az?

Ne haragudjon, ha Szicíliából származna, akkor se támogatnám.

Nem vagyok a híve annak, hogy jövevények irányítsák a városomat.«

A stábommal az internet kínálta lehetőségeket, a különböző közösségi oldalakat maximálisan kihasználtuk. És állandóan mozogtunk, valaki rendelkezésünkre bocsátott egy öreg lakókocsit, azzal jártuk a várost, rengeteg helyen megfordultunk, egyetemi campusokon, az alapítványunk tevékenységének színterein, szociális otthonokban jártunk, s ahol megengedték, az utcai kulturális forgatagok színhelyein is megjelentünk. Egyik barátom, a flashmob akciók szakértője, mindenféle elmés, érdekes ürüggyel villámcsődületeket rögtönzött. S ha nagyobb tömeget sikerült egybeterelnie, és az esemény túllépte a média ingerküszöbét, sajtónyilvánosságot is kaptunk…”

Angelica önkéntesei. Az alapítvány neve egyben a jelmondata is: Állj meg, Otelló!

 

Versenyben a Ligával

Mondom ám Angelicának, hogy még odahaza, Nagyváradon, amikor róla próbáltam lehalászni háttérinformációkat az internetről, néhány profi kampányfotójára is rábukkantam. „Igen, kereken száz eurót költöttem ilyesmire” – bólogat. Majd amidőn nem állom meg, hogy odabókoljak neki: „mennyire fotogén, és a valóságban szebb, mint a kampányportrékon!”, rögtön kiderül, hogy Angelica Vasile nőből van. Miután kipirulja magát, tovább lépek: „ennek – talán a földkerekség legolcsóbb választási kampányának – mi lett a végeredménye?”

„Huszonvalahány-ezer szavazatot kaptam, ez a Demokrata Párt listáján a 12. helyre volt elegendő. A DP huszonhárom képviselőt juttatott be a tanácsba, ezzel megszereztük a 42 fős testület relatív többségét, de koalíciót kötöttünk egy tőlünk balra álló kis párt két emberével, öt független tanácstag is csatlakozott hozzánk, így 30 fős, 71,5 százaléknyi, kényelmes többséggel rendelkezünk.”

Amikor az iránt faggatózom, hogy Lombardia szintjén is ennyire sikeresek voltak-e a demokraták, Angelica gyors nemmel válaszol. „Nem, a regionális tanácsban a jobboldal nálunk legerősebb pártja, a Lega di Nord (Északi Liga) rendelkezik többséggel. Nekünk csak a nagyvárosokban terem babér, a vidék, a kisvárosok, a községek lakosságának többsége Liga-párti. Bár a tömörülés megalapításakor kibontotta a függetlenedés, az autonómia zászlaját, a gazdag Észak-Itáliának a szegény Dél-Itáliától való teljes vagy legalább részleges leszakadása ügyét, azóta engedtek valamelyest a követeléseikből,

az új, független észak-olasz/lombard állam létrehozása egyelőre lekerült a napirendről.

De a délről ide áramló munkavállalókkal, a Kelet-Európából ideérkezett vendégmunkásokkal, főleg az utóbbi években tetőző menekülthullám hajótöröttjeivel szemben teljes intoleranciát tanúsítanak. Mint ahogy állahatatosan türelmetlenek a különböző nyelvi, felekezeti, szexuális kisebbségekkel szemben. Milánó kerületi önkormányzatban a Lega di Nord nyert, nem lesz könnyű együtt dolgozni velük.”

Interjú közben a milánói helyi képviselő irodájában

 

Doktori dolgozat a női jelenlétről

„Amikor megnyertük a választásokat, a párton belül is annyira ismeretlen voltam, hogy amikor jelentkeztem az új polgármester, Beppe Sala kampányirodáján, megkérdezték: ki vagyok és mi járatban jöttem? Szerre be kellett mutatkoznom, szinte mindenkinek. Az egyik hölgy kitörő örömmel fogadott: »Végre valaki, aki nem hisztis feminista, hanem tenni is kíván valamit a mi társadalmi helyzetünk jobbításáért. Olvastam magáról, hogy a készülő doktori dolgozatában velünk, nőkkel foglalkozik, ezért szavaztam önre, a barátnőimmel együtt.«

Valóban, miközben rövid ideig egy magánvállalat pénzügyi szakértőjeként, majd egy parlamenti képviselő asszisztenseként dolgoztam, megpályáztam egy egyetemi tanársegédi posztot. A Milánói Tudományegyetem minőségileg más atmoszférát, magasabbrendű szellemi műhelyt kínált, s nekifogtam a doktori dolgozatomhoz szükséges kutatásnak. Választott témám: a nők jelenléte a törvényhozásban, a közigazgatásban, illetve az egyetemi-akadémiai szférában. Persze, statisztikailag is érdekel a kérdés, de a száraz adathalmazokon túl arra kívánok érdemi választ találni: milyen többletet nyújthatnak a fontos helyekre került nők a férfiakhoz képest? Megy-e előre a világ azáltal, hogy a parlamenti, az önkormányzati, a felsőoktatási, tudmányos körökben egyre több nőtársam kerül vezető pozícióba?”

 

Mi az a Multietnikus tea?

Bár lejárt az órányi idő, mellyel consigliera Angelica Vasile megajándékozott, befejezésül még egy, a beszélgetésünk elején emlegetett témára is rákérdezek: „Ezek után marad-e ideje-ereje a civil szférában oly népszerűvé növekedett projektjével és alapítványával foglalkozni?” „Természetesen, dédelgetett pályázatomnak, önkénteseimnek nem fordítok hátat. Sőt, jelenlegi státuszom lehetőséget kínál arra, hogy felpörgessem az ügyet, melynek négy esztendeje a szolgálatába álltam. »Fermati, Otello! – Állj meg, Otelló!« – Ofélia utolsó szavai, amelyeket jelmondatunknak és alapítványunk nevének választottunk, továbbra is a nemi erőszak, a szexizmus, a nők bántalmazása, megfélemlítése, a homofóbia, a családon belüli, illetve az iskolai erőszak elleni társadalmi és intézményes fellépést, az ez irányban történő tudatos nevelési programokat szorgalmaza. Ennek érdekében sok iskolában, ifjúsági klubban, szociális intézményben, családok számára szervezett rendezvényen megfordulunk. Pszichológusok, szociológusok, jogászok, rendőrök, művészek, élsportolók gyarapítják immár Milánó felségterületén is túlterjeszkedő önkéntesi hálózatunkat. Más civil szervezeteket, a már működő Erőszakelleni Központokat is bevonjuk a munkánkba.

Kerüljük a konferenciázást,

az olyan jellegű alkalmakat, amelyeket legfeljebb öt-hat résztvevő unatkozna végig. Kötetlen találkozók, focimeccsek, játékos vetélkedők, szabadtéri tevékenységek – a lista koránt sem teljes. Igen népszerűek a 24 Ore per Parlarti d’Amore – 24 órát beszélgessünk a szerelemről elnevezésű vándorlásunk az alapítvány lakószekerével. Egyik sikeres kezdeményezés, az utóbbi időkben kitalált, egyre aktuálisabb »mutaványszámunk« a Tè multietnico, a Multietnikus tea, mely, mint a neve is jelzi: az Olaszországba került, nálunk boldogulást kereső »idegenek« hozzánk és egymáshoz való közeledését hivatott szolgálni.”

Ismét előkerül Angelica tabletgépe, egyre-másra az alapítvány tevékenységét ismertető tartalmak, esménykrónikák, hírek, fotók peregnek szemem előtt. Angelica Vasile csupán – nem csak küllemében, hanem habitusában is diplomáciai érzékkel megáldott asszisztense – Angelo Guarneri sokadik torokköszörülése után eszmél arra, hogy odakint hárman is várakoznak, hogy szépséges színe elé kerülhessenek…

*

Angelo viszont nem hagy cserben: előzetes ígérete szerint elkalauzol arra „a legközelebbi helyre, ahol olcsón, de jót lehet enni.” Míg az éhem csillapításával kecsegtető intézmény felé tartunk, a férfiak közt könnyen fellobanó bizalom jegyében bevallja: „Én már csitri korában felfigyeltem Angelicára, amikor a Conca di Leonardo ügyében – két osztálytársa kíséretében – valósággal berontott a városháza üléstermébe, ahol a városatyák tanácskoztak. 16 éves lehetett akkoriban, pergő nyelvével valósággal kiosztotta a tekintélyes társaságot. Ki sejthette volna akkoriban, hogy alig egy évtized elteltével ott fog trónolni a polgármester jobbján?”

Plácido Domingo és felesége a Ristorante Papa' Francescoban a Bonomo házaspár társaságában

 

Hamarosan kiderül, csak a palazzo földszintjéig kell fáradnunk, ott működik a korgó gyomrom által annyira óhajtott intézmény: a Ristorante Papa' Francesco. A zsebemre megnyugtatóan hat, hogy Angelo elárulja: a városháza alkalmazottjai kedvezményezettek a műintézet háza táján, és a signore redattore is részesül – „az önkormányzat vendégeként” – ebben a kedvezményben. A lelkemet pedig az nyugtatja, hogy a ristorante alapító-tulajdonosa az ígéretes Augusto Bonomo névre hallgat. És némi Angelóval való egyezetetés után, a „Jóember” a cotoletta (lombárdul: cutelèta) alla Milanese malomkeréknyi tányérjával kecsegtet. A Scala épületével szemközti, rendkívül népszerű kiülde számos, az Operaházban fellépő világsztár törzshelye. Nekem egy szál Plácido Domingoval sincs szerencsém találkozhatni. Viszont ami a cotolettát illeti … Elefántfülnyi, a csontok mellett rózsaszín-puha, sűrűn tűzdelt hátszínszelet, vajban kisütve, egy 1134-ben, a szomszédos Szent Ambrus monostor konyháján feljegyzett recept szerint…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!