A Jezidi ügy. Diyarbakiri napló 3.

2016. 10. 04. 21:35

Sziszifuszi munka a Közel-Keleten és a menekültútvonalon dolgozni, lehetetlen megszokni, hogy semmi sem az, aminek látszik, hogy mindennek az ellenkezője is kiderül, az információk alig elérhetőek, sőt gyakran nincs is információ. A jezidi menekültekért szervezett nemzetközi szolidaritási tábor harmadik napja. Parászka Boróka naplója.

 

A naplósorozat első két írását Itt és Itt olvashatják.

Harmadik napja készülünk arra, hogy megkezdjük a munkát, van már együttműködési szabályzat, cselekvési terv, tevékenységi lista, biztonsági előírások, falra akasztott órarend, bebifláztuk egymás neveit, mind a 33-an – nem tudom, mi jöhet még. Rettenetesen türelmetlen mindenki a romániai újságíró csoportból, a civilekkel ellentétben nem is élvezzük különösebben ezt a rákészülést, nem is szoktuk meg ezeket a köröket.

Délelőttre még egy közös vitát is szerveztek, csak délutánra ígérték, hogy végre kimehetünk a táborba. Reggel megint csoportokra osztottak minket, gondosan összekeverve az olasz, német, török és romániai tagokat. Az elkülönített vitaterekben a három csoport három témát talált, egy-egy cetlire felírták a szervezők, hogy „a szír háborúról”, a „törökországi kurdok helyzetéről”, vagy a „menekült útvonalról” kell beszélgetnie egymással a vitakörök tagjainak. Majdnem hangosan felnevettem, ennyi erővel a Babiloni birodalom történetét is összefoglalhatnánk két percben, vagy megoldhatnánk a közel-keleti kérdést egy ültő helyünkben. (Fenti képünkön a szerző egy jezidi kislánnyal, Jasminnal a táborban.)

Jelentős önfegyelemmel ültem be a saját csoportom tagjai közé vitázni a menekült útvonalról. Nagyon hamar szembesülnöm kellett azzal, mennyire előítéletes vagyok. A mi csoportunkba került Yilmaz, a Németországban született kurd fiú, aki nyugat-európai aktivistaként dolgozik a kurdok jogaiért. Egy másik fiatal kurd politológus viszont Törökországban él (és eléggé bezárva érzi magát ide). Ennél az asztalnál kapott helyet Luca, az olasz aktivista, aki azt hiszem, az összes nagyobb európai menekülttáborban dolgozott már. Kis, agyontetovált, jelentéktelennek tűnő sovány ember. Amint megszólal, olyan energiák kavarognak körülötte, nehezen követhető olasz akcentusa ellenére is mindig tökéletesen érteni mit akar, miről beszél (Vitázik, kritizál permanensen).

Nem is vettem észre, hogy telt el a vitára szánt fél óra, amikor Umut (a kurd szervező) megkérdezte, mennyi időre van még szükségünk. Azt válaszoltam: néhány hétig, hónapig elbeszélgetnék még. Rengeteg személyes tapasztalat adódott ahhoz hozzá, amit a sajtóból, hivatalos, vagy félhivatalos forrásokból mindannyian ismerünk. Nem pontos, ha azt írom, „igazabb”, „valódibb” képet kaptunk. Az viszont most vált egyértelművé, mennyire fontos a szempontokat, a benyomásokat egymás mellé tenni. Ez a válság nem csak azért válság, mert nem ismerjük a tényeit, hanem azért is, mert mindaz, ahogy megéljük (és mindannyian megéljük, a lehető legintenzívebb módon) nem követhető, nem érthető és nem átérezhető mások számára. Az a különös helyzet alakult ki például, hogy az európai nyitás ellen épp a kurd kollégák érveltek – a török állam jó ismerőseiként és kritikusaiként.

Erdélyiek és kurdok a Hasszán pasa karavánszerájban, Diyarbakir

 

A csoportban zajló megbeszélések után a teljes szolidaritási csoport összeült, hogy összegezze, mire jutottak a szűk körben beszélgetők. Nem csak a menekültügyről, de a szír háborúról és a török-kurd helyzetről is hasonló benyomások-információk gyűltek össze. Nem mellesleg arról is képet kaptunk, ki mennyire tájékozott, vagy sem, kitől mennyire várhatjuk, hogy átlépje a saját, vagy az általános értelemben vett előítéleteket, berögződéseket.

Délután végre kibuszoztunk a menekülttáborba – félórányi utazás a városközpontból. Én júliusban jártam itt utoljára. Az elmúlt napokban többször megkérdeztem a kurd és a török kollégákat, mi változott a puccs, és a katonai ellenőrzés szigorítása után menekült-fronton, mindannyiszor azt a választ kaptam: különösebben semmit. Ám a tábor területére érve azonnal szembesültem a beavatkozások mértékével és jellegével.

Ebben a táborban kétszáz iskoláskorú gyerek él, többen közülük évek óta. Számukra a török állam semmilyen oktatást nem biztosít, ám a táborlakók megszervezték a helyi iskolát, ahol kurd írást és oktatást, valamint angol nyelvet tanított a nagyon lelkes, Moszulból ide menekült mérnökhallgató, Jamal. Az iskolát azonban valaki idén júniusban felgyújtotta, Jamalt pedig többször, halálosan megfenyegették, hogy hagyjon fel a tanítással. Amikor júliusban itt jártam, még állt a megüszkösödött épület, az egykor gyerekrajzokkal díszített kormos falak. Iskola azóta sincs, Jamal eredeti tervei ellenére nem térhetett haza Moszulba, viszont a romokat eltakarították, az épület helyét felszántották és szépen rendbe tették. Ordít az üzenet: „itt minden olyan, mintha minden nagyon rendben volna”.

A tábor bejáratánál szaladtak elém a júliusban megismert barátok – nem is gondoltam arra, hogy így emlékeznek rám. Többek között az a hétgyermekes jezidi férfi is elém sietett, akinek fia még az európai határzár előtt Európába szökött. Arra kért, próbáljak utána járni, vajon merre lehet a húszas évei elején járó fiú, megszakadt köztük a kapcsolat. Azt hittem, örömhírt közlök, amikor elmondom: nyomára akadtam egy görögországi táborban, nem hagyta el a határvidéket. Apja csalódott, abban reménykedett, sikerült tovább jutnia a gyermekének, valahol legális menekültstátuszt kapott, és hamarosan lehetőség nyílik a találkozásra, családegyesítésre. Az egyetlen jó hír, amit vinni tudtam, az az volt, hogy a fiú él. Talán lesz esély arra, hogy telefonon, vagy interneten keresztül összekössük őket – eldől a következő napokban.

Akárcsak a nyáron, a megyei vezetés kiküldött munkatársa várt minket, libasorban vezettek végig a sátrak között, majd az egykori diyarbakiri szabadidős park (a mai menekülttábor) közösségi házánál, a földön ülve, törökülésben tartott sajtótájékoztatót. Nagyon kedves, középkorú férfi, nem válaszolt a kérdéseinkre. Már-már művészet az, ahogy a törökök (kurdok) úgy tudnak megkerülni bármilyen problémát, hogy szívességnek és válasznak tűnik a reakciójuk. Beszámolt arról, hányan élnek jelenleg a táborban (1249-en), hány jezidi haladt itt át (16-18 ezer ember az elmúlt két évben). Arról is, milyen erőfeszítéseket tesz a megyei vezetés azért, hogy a központ működhessen (vizet és elektromos áramot biztosít). A tájékoztató végén az iskola hűlt helyére gondolva megkérdeztem, volt-e példa bármilyen konfliktusra, atrocitásra a tábor körül. Mosolyogva annyit mondott: a megyei vezetés munkatársai (a szögesdróton túli őrökre mutatott) mindent megtesznek az itt élők biztonságáért. Majd közölte: fotózni egyelőre tilos. Ebben maradtunk

 

Az alsó két képen: betekintés a nyáron még szigorúbban őrzőtt óvárosba, a négylábú minaretre; vásárló a bazárban

 

A Menekült Szolidaritási Programot a diyarbakiri Gençlik ve Değişim Derneği ifjúsági egyesület szervezte és a Német Országos Ügynökség valamint az Erasmus + program támogatta. A programban németországi, olaszországi, török és romániai résztvevők dolgoznak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!