A Jezidi ügy. Diyarbakiri napló 2.

2016. 09. 30. 19:03

 

Hónapok óta visszhangzik, hogy a „kulturális különbségek” és „veszélyek” miatt kezelhetetlen Európában a menekültválság. Most egy nemzetközi munkacsoporttal dolgozom Diyarbakirban, és azzal szembesülök (sokadszor): a kulturális különbségekkel nekünk, európaiaknak van leginkább bajunk, ezért nem látjuk a valódi, társadalmi-szociális válságot. Parászka Boróka naplójának második része.

 

Egy 11 éves jezidi kisfiú felvétele a fotózó újságírókról

A Diyarbakir melletti táborban készülő naplósorozat első részét ITT olvashatják.

 

Olaszokkal, németekkel, bolgárokkal érkeztünk mi „romániaiak” (többségében erdélyi magyarok) Diyarbakirba, hogy a törökországi kurd főváros melletti jezidi táborban dolgozzunk. Harminchárom ember, viszonylag szűk helyre összezárva, soha nem láttuk egymást, különböző tapasztalatokkal rendelkezünk a menekült-válságról, a Közel-Keletről, és tíz napunk van arra, hogy egy előre felállított feladatlistát teljesítsünk az ISIS elől menekült, évek óta zárt táborban élő, háborús traumákkal küzdő jezidiekkel.

Az erdélyi magyar-román munkacsoport helyzetét tovább bonyolítja, hogy míg a többiek a civil együttműködéseket, csereprogramokat illetően jelentős tapasztalatokkal rendelkeznek, mi sajtósok vagyunk. Nem ismerjük a protokollt, nem vagyunk hozzászokva a civil szervezeti struktúrákhoz – és nincs is túl sok türelmünk mindehhez. Legszívesebben rohannánk ki terepre, dolgozni, lehetőleg egyedül, úgy, ahogy ezt ki-ki megszokta. A tíz napos munka első napja azonban semmiképpen sem a terepezésről szól. Meg kell szervezni ennek a harminchárom embernek az életét, tisztázni kell, egyáltalán ki, mit ért közös munkán, fel kell készülni arra, ami minket, így együtt vár.

A civilekben nyilvánvalóan nagyobb a tartózkodás, óvatosság (esetenként félelem), mint bennünk, de majdnem mindenkinek jelentős terepismerete van. Többekkel, véletlenszerűen akár találkozhattunk is már a menekültútvonal más ismert állomásain, a görög-macedón határ menti egykori táborban, Idomeniben, Leszbosz szigetén, esetleg Izmirben. S bár valójában nem találkoztunk (vagy nem jegyeztük meg egymást) az nyilvánvaló, hogy szabályszerű módon kerül kapcsolatba a válsággal számos kolléga.

Többen vannak itt jogászok: Francesco a kiskorú menekültek jogsegélyével foglalkozik, most éppen Olaszországban, de több görög központban is megfordult. Egyértelműen utánamegy a problémáknak, nem riad meg a nehéz terepektől. A németek között vannak szociális munkások, az állami, önkormányzati adminisztrációban dolgozók. Olyanok, akik „hivatalból” kerültek érintkezésbe a menekültüggyel, és aztán személyes vállalásukká, feladatukká vált a munka, amit végeznek. Azt hiszem, ez a közvetlen kontaktus, a valóban személyes tapasztalat az, ami áttöri a határokat, ami kell a szemléletváltáshoz. A munkacsoport másik jelentős részét teszik ki a „menekült turisták”, olyan civilek, akiknek hivatalból semmi köze ezekhez a problémákhoz, viszont valamilyen személyes okból kifolyólag önkéntes feladatokat vállalnak. (Fenti képünkön: a legöregebb kurd bárd és a Refugee Solodarity nemzetközi munkacsoport fiatal bolgár tagja.)

 

Fiatal erdélyi magyar újságírók (Dobrai Zsolt, Brassay István) a Refugee Solidarity újságíró munkacsoportjában cikket írnak a bolgár kolléganővel

 

Egy fiatal német táj- és kertépítész lány például úgy indokolta részvételét: a fizetéséből nyugodtan mehetne Mallorcára is nyaralni, de ő inkább Kurdisztánt választotta, itt legalább tanulhat, adhat és kaphat valamit emberileg. Egy milánói, harmincas éveiben járó, bankárként dolgozó nő elmesélte: ő politikaelméletet és szociológiát tanult – de ezeken a területeken nem tudott elhelyezkedni, átképezte magát. Most hitelszerződésekkel foglalkozik egy fontos milánói pénzintézetben. Ám szakmai érdeklődését nem adta alább, szabadidejében, „amatőr” szociológusként évek óta követi, mi történik menekült fronton.

Társadalomkutatókkal is találkozni ilyen kezdeményezések révén. Itt Diyarbakirban egy katalán nő történészként csatlakozott a csoporthoz, és úgy is igyekszik igazítani a közös munkát, hogy saját szakmai érdeklődését is követni tudja. Most Rómában él, de gyakran hazajár Spanyolországba, érzi a kulturális közelségeket és távolságokat. Keserű vidámsággal nevettünk azon, hogy talál egymással egy katalán és egy erdélyi magyar Kurdisztánban egy civil rendezvényen, úgy hogy igazából a hivatását szeretné gyakorolni. Kutatási célra, vagy sajtós terepmunkára ugyanis nehéz vagy lehetetlen olyan támogatást kapni, mint amilyent most a civil szervezetek kapnak.

A katonai jelenlét Diyarbakirban érzékelhető, de visszafogottabb a nyáron tapasztaltakhoz képest

 

Az első napi szervezési munkákat nem túl nagy lelkesedéssel, viszont annál fegyelmezettebben letudtuk, délután jutalomként elmehettünk a kurd bárdok házába, a Mala Dengbejaba. Ezt a központot a kurd önkormányzat alakította ki 2008-ban a környéken élő népi énekeseknek, történetmondóknak, akik a hét hat napján itt nyilvános előadásokat tartanak. Szűk udvaron egy padon ülve dalolják a kurd történelem, és a hétköznapok dalait, legendáit. A közönség változik, jönnek, mennek az emberek, beülnek egy-egy énekre, továbbállnak. Csak az állandó zümmögés marad, az öreg emberek torkából felszakadó hang, elnyúló dallamívek, kiáltozások, jajongás, nevetés: dallamokba sűrített évszázadok. 1994-ig a kurd nyelv használata tilos volt Törökországban, oktatási intézmények nélkül az írásbeliség sem fejlődhetett, így ezek a titokban átadott történetek őrizték a nemzeti kultúrát.

Két énekmondó a kurd bárdok házában, a Mala Dengbejaba-ban

 

A napot kurd esttel zárjuk, vendéglátóink főznek tradicionális ételeket, és énekelnek is nekünk. Immár a fiatal önkéntesek, az újgenerációs dengbejek szórakoztatnak. Meghallgatjuk a tiltott kurd himnuszt, majd körtánc következik. A bolgárok lelkesen csatlakoznak – számukra ismerősek a lépések, a németek közül is van egy-két társuló, a többség azonban csodálkozva, és kissé tanácstalanul figyel. Nem tud mit kezdeni azzal a kulturális környezettel, odaadással, intenzitással, amivel találkozik. Szorongva gondolkodom azon, hogy két nap múlva magyar-román közös estet kell szerveznünk. Énekelni, meg táncolni biztos nem fogunk - nekünk már nincs ilyen élő, előadható kulturális tartalékunk. Az is kérdés, mit főzzünk: a román és a magyar ételek zöme török eredetű, mégse főzhetünk töltött káposztát-sarmalet a kurdoknak saját nemzeti specialitásként.

Lefekvés előtt a hazai sajtót olvasom, belefutok a múlt heti budapesti szolidaritási akció felvételeibe. Molnár Piroskát hallgatom Diyarbakirban, ahogy a Kossuth téren a legszebb menekült dalt énekli, valahonnan mélyből, mellkasból, egész testéből. „Elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból” – kurd barátommal hallgatjuk újra és újra, ő a magyar dengbej – mutatom be neki Molnár Piroskát.

Ablakunkból a diyarbakiri éjszaka feketeségét tapogatom. Csak a távolban csillan valami, talán egy mecset kupolája.

(Folytatjuk)

 

A Menekült Szolidaritási Programot a diyarbakiri Gençlik ve Değişim Derneği ifjúsági egyesület szervezte és a Német Országos Ügynökség valamint az Erasmus + program támogatta. A programban németországi, olaszországi, török és romániai résztvevők dolgoznak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!