A Jezidi-ügy. Diyarbakiri napló 1.

2016. 09. 28. 09:59

Néhány héttel ezelőtt a kurd „fővárosban” dolgoztam, és akkor, a Tigris partján üldögélve arra gondoltam, valószínűleg sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra itt lehessek. Ha egyáltalán. Most pedig újra itt dolgozom, egy menekültekkel foglalkozó nemzetközi program keretében. Parászka Boróka naplója.

 

A napi teendőkről egyeztetnek az olaszok és a németek

A kurd ifjúsági szervezet, amelynek meghívására érkeztem, egészen másképpen tervezte hónapokon át ezt a szeptember végi-október eleji munkát. Jó munkakapcsolataik vannak Európa-szerte, évek óta dolgoznak együtt különböző ifjúsági szervezetekkel, ezért úgy tűnt, a rendes évi csereprogram most is zökkenőmentesen fog zajlani. Csakhogy júliusban közbejött a puccs, ősz végére egyre élesebbé vált a menekültek körüli vita (különösen Kelet-Európában), így a testvérszervezetek tagjai sorra visszaléptek. Csak a németek és az olaszok bizonyultak kitartónak: ők feltétlenül szerették volna elvégezni az idei évre tervezett feladatokat, a Diyarbakir közelében működő jezidi menekülttábor felmérését, segítését.

A bolgárok és a románok szinte testületileg visszaléptek – legtöbben arra hivatkoztak: félnek. (Nehéz megállapítani, mi ennek a félelemnek az oka, nagyon valószínű, hogy a Kelet-Európában működő menekültellenes propaganda még a legedzettebbeket is érinti, elbizonytalanítja) A kurd összekötő három hete keresett meg engem, mint olyan romániai magyar újságírót, aki már járt a térségben, vállalnám-e hogy átveszem a romániai küldöttség munkáját, tudnék-e ajánlani kollégákat, akik rávehetőek a gyors beugrásra.

Nem akarok elsietett következtetéseket levonni a magyar nyelvű menekültügyi tájékoztatásról (nagyon finoman sikerült megneveznem a masszív propagandát), a népszavazás körüli vitákról és feszültségekről, de azonnal akadt négy olyan erdélyi magyar újságíró, aktivista, aki örömmel, feltétel nélkül csatlakozott a kurdisztáni munkához.

Egészen különös a helyzet, ennek a hétnek az az egyik fontos célja, hogy közelebb hozza egymáshoz az európai és az Európa határain kívül dolgozó menekültügyi szakértőket, aktivistákat, újságírókat, megismertesse egymás otthoni gondjait, munkafeltételeit, és némileg kulturálisan is láthatóvá tegye, ki honnan jön, merre halad ebben a történetben. Mi, erdélyi magyarok most Romániát képviseljük, a „román esten” (romániai magyar?) nekünk kell majd valami ország (nemzet?)-specifikusat főzni. Az első napon elég sok a kétely, hogyan sikerül majd ezt teljesíteni, egyelőre ott tartunk, hogy ismételgetjük a felületes, de jószándékú összehasonlítást: mi vagyunk Európa kurdjai. Egy román és egy félig román (ezt a nagyon suta kifejezést az erdélyi magyarok értik igazán) társult még hozzánk, ők egyelőre mosolyognak ezen.

Itt komolyan veszik a nemi egyenlőséget, a kurd nehézfiúk természetesen besegítenek a mosogatásba

A derű az egész diyarbakiri táborban töretlen, már Isztambulból errefelé, a repülőn sikerült megismerkedni az olasz különítménnyel: ezek a menekültügyi problémák annyira szabályszerűek, annyira ismerősek, hogy azonnal talál a szó, mindenkiben rengeteg a kérdés, a dilemma. Úgy beszélgetünk az első tíz perc után, mintha évek óta együtt dolgoznánk.

Olaszországban is rátelepedett a politika a menekült problémára, a legtöbb párt menekültellenes izgatással próbál mozgósítani, és ettől a fajta szemlélettől a baloldaliak sem mentesek. Legalábbis nem tudnak felülemelkedni, alternatívát kínálni. Különbség van aközött, ahogy az északi és a déli régiók reagálnak: délen a maffia húz hasznot a menekültekből, és egyre nő a feszültség az ott élők és az érkezők között – bár az olasz partok mentén még most is nagyon intenzív mentőmunka folyik, és a helyi lakosság heroikusan küzd az emberéletekért. Észak távolságtartóbb, szervezettebb, a feszültségek jelen vannak, de kevésbé látható módon. Olasz kollégám (képünkön) a romániai és a magyarországi helyzetről faggat.

Romániáról nincs sok mondanivaló – kivár az ország, összegzem. Amúgy is nehéz helyzetben van ez a térség, hiszen több millió ember ment el innen „gazdasági menekültként” az elmúlt években. Magyarország – hát erről nagyon nehezen beszélek, vallom be. Próbálom körülírni, milyen törések vannak a magyar (és a romániai magyar) társadalomban a menekültügyi viták miatt. Hogy zajlik a kampány. Közben azon tépelődöm: szabad-e „kivinnem a szennyest”, megérti-e olasz beszélgetőtársam valóban, ha részletekbe menően tájékoztatom? Látja a vívódásomat, így ő zárja rövidre: attól tartunk mi olaszok – mondja –, hogy a magyar népszavazással egy dominó indul el Európában, olyan indulatok szabadulnak el, olyan politikai pártok erősödnek meg, amelyekkel szemben békésen nem lehet fellépni. Pesszimista vagyok, nagyon – mondja a húszas évei végén járó szociális munkás. 

Faliújság a kurd ifjusági szervezetnél. Hagyománya van az együttműködésnek

Gyorsan vált, hogy szabaduljunk a nehéz témától: egy évvel ezelőtt végigstoppolta harmadmagával Törökországot. Autóstoppal jutott el olyan helyekre is, mint Suruc, nem sokkal azután, hogy az ISIS bombatámadást indított a település ellen. A támadásban 34 ember meghalt, több mint száz megsérült. Többségük olyan egyetemista korú önkéntes volt, akik a közeli Kobani újjáépítésében vállaltak munkát. Máig szimbóluma ez a település annak, milyen áldozatokkal jár egyrészt az önkéntes munka, másrészt a háború utáni (alatti) újjáépítés, kármentés. Azon gondolkodom, mi kell ahhoz, hogy ezekbe a térségekbe valaki stoppal (!) elinduljon, hogy ennyire intenzíven figyeljen, részese akarjon lenni a segítségnyújtásnak.  Pippa Baccat említem, a különböző perfomanszokkal foglalkozó fiatal művészt, akit még békeidőben öltek meg Törökországban: azért autóstoppolt erre, hogy bizonyítsa, mennyire bejárható, közel hozható ez a térség. Kísérlete tragikus véget ért, csakúgy, mint annak a fiatal olasz kutatónak Giulio Regeninek az élete, akit Egyiptomban kínoztak és gyilkoltak meg idén januárban. Alaposan kikérdezem új olasz barátomat, mit tud a Bacca-, illetve a Regeni ügyről, meséltetem a török válságövezetekben szerzett tapasztalatairól. Nagyjából ugyanarra a következtetésre jut, mint én: a krízishelyzetek valamennyire kiismerhetőek, néhány biztonsági szabály alapvetően fontos. A veszélynél pedig sokkal nagyobb az itt élők segítőkészsége, vágya arra, hogy szövetségesekre, támogatókra találjanak. A kurd érdekképviselet elképesztően jól szervezett, ezt erdélyi magyarként csodálattal, irigységgel nézem, bízom is benne, hogy tanulunk tőlük itt valamit.

Magyar-bolgár csapatépítés

A diyarbakiri reptérre érkezve dilemmáink új dimenziót kapnak. Mióta itt jártam, sorozatosak voltak errefelé a letartóztatások, nem csak a helyi egyetem oktatóinak mondtak fel, hanem a helyi középiskolai tanárok is utcára kerültek (több mint négyezer pedagógust függesztettek fel), tüntetések voltak. Ebből a feszültségből a reptéren semmit se látni, sőt: az elmúlt hetekben, a tüntetések alatt, műgyepesítették a hatalmas épület belterét, pálmafákat telepítettek be. Akármelyik nyugat-európai térségben megállná a helyét ez a csomópont. Törökországban látványos, modern, vonzó beruházások folynak – és épül az önkény.

A kurdok autóbusszal várják a nemzetközi különítményt, németül, olaszul, magyarul, románul és főleg angolul csacsogunk. Házigazdáink helyi finomságokkal, sajtokkal, kurd süteményekkel várnak, örülnek nekünk, örülnek a jókedvünknek. De azért sietve leszögezik az első, legfontosabb és áthághatatlan házszabályt: senki sem hagyja el egyedül a bázist, este pedig egyáltalán nincs kijárás.

(Folytatjuk)

 

A Menekült Szolidaritási Programot a diyarbakiri Gençlik ve Değişim Derneği ifjúsági egyesület szervezte és a Német Országos Ügynökség valamint az Erasmus + program támogatta. A programban németországi, olaszországi, török és romániai résztvevők dolgoznak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!