Abban nőttem fel, hogy a hely, ahol élünk, nem az a hely

2016. 09. 30. 21:20

Péterfy Gergely íróval kezdte új évadát a kortárs magyar irodalmat népszerűsítő váradi Törzsasztal. A Kitömött barbár című, Aegon-díjas regény szerzőjét családjáról, Erdély képéről, íróvá válásáról Szilágyi Aladár kérdezte.

 

Péterfy Gergely író, a Kitömött barbár című regény szerzője   Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter

 

Bár először forgolódsz íróként nálunkfelé, felmenőid, Áprily Lajos, Jancsó Adrienne, Jékely Zoltán nyomában járva, ugye gyakran átmentél Váradon?

 

Legutóbb tavaly ősszel. Általában az autószerelő műhelyeket ismerem jól errefelé… Ugyanis én valahányszor Erdélybe jövök, ahogy átérünk a határon, azonnal elromlik az autóm. Ez gyerekkorom óta így van, apám iszonyatos tragacsokkal járt mindig, nem volt hajlandó soha szocialista gyártmányú járgányba ülni, ezért mindig valamilyen lepukkant Renault-val vagy Steyr-Puch-hal kavarászott, azok menetrendszerűen lerobbantak. Az autók, amikkel jövünk, ugyan egyre jobbak, de valahogy ez a mágikus igézet megmaradt. Tavaly is mondtam Murányi Olivér író barátomnak, meglásd, ahogy átérünk… Nem, nem, az ő japán terepjárója soha! – háborgott, és itt, Váradon, az első villamosmegállóban bedöglött, úgyhogy órákig tologattuk össze-vissza…

 

Készültem Belőled. Bár legújabb, Aegon-díjas regényedből, a Kitömött barbárból sajnos, csak részleteket ismerek, de a témából írt doktori disszertációdhoz hozzáfértem, és elejétől a végéig elolvastam az interneten.

 

Hoppá, azt kevesen olvassák el…

 

Én afféle forrásmániás vagyok, amihez hozzáférek, mindent elolvasok… Hadd induljunk ki talán a legfrissebb, ezelőtt három héttel megjelent szövegedből. A Litera portál hozta le a Hogyan nem lettem író? körkérdésre adott válaszodat. Többek között kijelented, hogy „írók már nincsenek”. Pontosabban: „az írók mindig a múltban léteznek, ez evidencia, amit nap mint nap megtapasztalhatunk.” Később pedig: „Jelenben írónak lenni – ahhoz vagy zsenitudatú megszállottnak, afféle Füst Milánnak kell lenni, vagy szektatagnak, ahol a hívők írónak tekintenek, vagy Nobel-díjasnak.” Elmagyaráznád mindezt kissé közérthetőbben számunkra?

 

Igen, arra a gondolatra utalok, amely számos helyen megvan az irodalomban, hogy a halál és a hagyomány avat valakit íróvá. Kortárs írónak lenni, az igazából mindig bizonytalan státusz: azt tekintik írónak, aki már meghalt, szobra van, és valamilyen komolyabb bőrkötésben az összes művei – lehetőleg már kritikai kiadásban – megtalálhatóak. Ez inkább a nagyközönség felől érkezik. A művelt olvasótáborból, egyáltalán azokból, akik olvasnak, milyen reflexeket hív elő az, ha valaki azt állítja magáról, hogy „író”? Én sose mondom magamról, hogy „író vagyok”, mert csak akkor vagyok az, amikor épp egy mondatban vagyok. Akkor se mindig, csak amikor egy szerencsésebb mondatban találom magam. Most éppen nem vagyok író, csak egy utazó, „i'm just a passenger”… Mindig érdekes párbeszédhelyzet, amikor olyasvalakivel találkozom, aki nem ismer – mert rengeteg ilyen ember van, ugye, miért is tudnák, hogy ki vagyok? S amikor bevallom, hogy „író vagyok”, „tééényleg?”, kérdezik. És jön a gyanakvás: miért állítja valaki magáról, hogy ő író? Ha azt mondanám, hogy jogász vagy orvos vagyok, akkor semmiféle csodálkozás nem fogadná ezt a kijelentést. Tehát nagyon nehéz az íróságra, mint egy állandó, meglévő szakmára hivatkozni. És bizonyos tekintetben nem is bír annyira „szakma” lenni, mint egyéb művészeti ágak. Az ember nyugodtan állíthatja magáról, hogy „hegedűművész”, „trombitás”, vagy „festő”, de az, hogy „író” – az mindig bizonytalanságot vált ki. Eleve van a szóban némi bizonytalanság, ami nyilván, azzal függ össze, hogy ebben a hivatásban, státuszban, vagy entitásban – ahogy legutóbb Tamás Gáspár Miklós fogalmazott – van valami körvonaltalan, valami kontúrtalan. Azt németül kimondani, hogy „ich bin Schriftsteller”, az könnyebb, de magyarul kimondva, hogy „író vagyok”, az bizonytalanabbul hangzik. Ez részben az ország politikai megosztottságának is köszönhető, mert rögtön felvetődik, vajon „kinek, kiknek a számára vagyok író?” Mert egyes politikailag motivált közösségek írónak tekintenek, vagy hajlamosabbak arra, mások pedig nem hajlandóak írónak tekinteni. De eleve az irodalom – mint olyan, erősen kötődik a hagyományhoz és a múlthoz, annyira, hogy a jelenben az ilyen szakmát űző emberre bizonytalanul tekintenek, és ezáltal ő is többé-kevésbé elbizonytalanodva tekint önmagára. Mindez a hozzáállásomban is megjelenik, amit nem modorból csinálok, hanem valóban így gondolom: most nem mondom azt szívesen magamról, hogy  író vagyok”, mert most éppen nem írok.

Péterfy Gergely és a közönség a váradi Törzsasztal körül

 

Ehhez a kérdéskörhöz tartozik, hogy indulásodkor Domokos Mátyás, a Holmi teljhatalmú szerkesztője azt mondta, hogy… te soha nem leszel író. Hogy is volt ez?

 

Bűbájos volt. Elküldtem első, többé-kevésbé nagyon gyenge novelláimat a Holminak, és a lap szerkesztője beinvitált egy beszélgetésre. Úgy tűnik, komolyan vett, mert nem egyszerűen csak elhajtott, hanem végigmért azzal a szép, kancsal tekintetével, és nagyon rokonszenvesen, az első pillanatban közölte: kinézeted miatt te nem leszel író! Ez igen-igen szíven ütött, mert nagyon vágytam arra, hogy a tehetségemet egy ilyen magas fórummal, mint a Holmi, elfogadtassam, és lovaggá üttessek. Ehelyett közölték, hogy nem is pályázhatok a lovagi címre – akár az emlékezetes Lovagregény című filmben: paraszt vagyok, tehát nem lehetek lovag.

 

A kiűzetés mennyire távolított el az irodalomtól?

 

Hát… én nagyra tartottam Domokos Mátyást, a véleményét is, most is nagyra tartom. Természetesen, kellőképpen elbizonytalanított. Elgondolkodásra késztetett, hogy vajon miből következhet ez az állítás? Mivel magas voltam, kisportolt, jóképű, még hajam is volt, ebből miért következik az, hogy én nem lehetek író? Ehhez fűződött egy magyarázó mellékmondat, azért nem, mert… „túl jól nézel ki hozzá”, és aki jól néz ki, azt elsodorja az élet, mert hogy a nők csapdájába esik, és valamilyen jól jövedelmező, könnyebb foglalkozás után néz, amire a fizikai megjelenése alkalmasabbá teszi. És azt jósolta, hogy nem fogom a következő évtizedekben a regényírás magányos és reménytelen küzdelmét választani azért, hogy egy távoli jövőben esetleg lovaggá üttessek, hanem a könnyebb utat fogom választani. Én nem így láttam! Roppant rútnak éreztem magam, és tele voltam szorongással. Domokos Mátyás valamiért azt feltételezte rólam, hogy egy önhitt, magabiztos, könnyelmű fiatalember vagyok. Aki egy szeszélynek engedve, úgy gondolta, hogy ő ír, és tulajdonképpen semmi baja nem fog történni, ha abbahagyja. Ez nem valamilyen egzisztenciális tét számára. Nem a legfontosabb kihívás, mert hogy „nem a rózsára hajt”, hanem csak vigéckedik… Részben igaza lett Domokos Mátyásnak, hiszen az élet – természetesen – elsodort. Hogy hogyan és miért, az már egy teljesen más történet.

 

Találkoztam egy meggondolkodtató – s ha az írói pályádat nézzük, nem véletlenül megfogalmazott – közérzeti sommázásoddal: „Alapvetően és helyrehozhatatlanul idegen voltam és vagyok ebben az országban, és nem tartoztam sehová. Az okokról röviden annyit, hogy nem integrálódott migráns családból származom, akik a Kádár-kort ráadásul még belső emigrációban is töltötték, úgy nőttem fel a hetvenes évek Budapestjén, mint a legenda szerint a kis Buddha is felnőtt atyja palotájában, semmit sem tudtam a körülöttem levő világról, Budapestből a Lágymányosi úton és a Móricz Zsigmond körtéren kívül nem vittek sehová, és amíg az osztálytársaim focicsapatoknak szurkoltak, részt vettek a város életében, benne éltek Budapest eleven szövetében, nekem csak képzeletbeli városokba és országokba volt bejárásom. És ez a helyzet azóta sem változott.”

 

Ez egy szép erdélyi „saga”, egy szép erdélyi eposz. Merthogy édesapám is, édesanyám is Erdélyből származnak, édesanyám Kolozsváron született, 1943-ban, amikor még Jékely Zoltán nagyapám Észak-Erdély visszacsatolása után boldogan rohant vissza, és ott kívánta folytatni, ahol 1927-ben Budapestre távozásakor abbahagyta az életét. Boldogan szaladt pisztrángászni, a régi utcákon bolyongani, és teljes szívvel-lélekkel próbálta magát visszavetni az ő imádott Erdélyébe. Jékely nagyapám ekkoriban ismerkedett meg nagyanyámmal, Jancsó Adrienne színművésszel, és édesanyám ebből a világból jött. Ekkor keveredtek hatalmas nagy szerelembe, aminek a gyümölcsei édesanyám és a nagybátyám voltak. A háború után aztán másfél éves gyötrődés volt eldönteni Jékely nagyapámnak, hogy mégsem marad Kolozsváron, hanem az apja, Áprily Lajos hívó szavának és kérlelésének engedve, mégiscsak visszatér Magyarországra, és ott próbál új életet kezdeni. Édesapám Nyárádselyén született, református papi családban, Kolozsváron végezte el a képzőművészetit, az lett a kiindulás pont, ifjúkora nagy része Marosvásárhelyen zajlott. Édesanyámmal – aki akkoriban végezte az ELTE magyar szakát – nagy szerelembe esett. Jékely nagyapámmal Erdélybe látogatva felkeresték régi barátját, Péterfy nagyapámat, aki akkoriban Nagykenden volt református lelkész, nyugdíjas éveit is ott töltötte, ott is van eltemetve. Apám és anyám összeházasodtak, és a nagy szerelmüknek én lettem az első gyümölcse, akkorára apám is áttelepült Magyarországra. Apám életében, de lényegében anyám életében is meghatározó lett az Erdély-orientáció. Én gyerekként úgy nőttem föl, hogy apám és nagyapám arról beszélgetnek, hogy a Szamos hogyan kanyargott, meg a Maros hogyan kanyargott, és hogy Váráshelyen már nincs meg az az utca, és hogy Kolozsváron hol volt az az utca. És van egy nagyon különös világ, ahol sok időt töltünk a mai napig: ez Visegrád-Szentgyörgypusztán van, az Áprily Lajos völgy, ahol, a húszas évek végén, amikor nagyapám áttelepült, egy családi kolónia létesült, egy mesterséges „mini-Erdély”, ott van egy olyan környezet, ami dédapámat és nagyapámat Parajd meg Enyed környékére emlékeztette. Áprilynak volt Parajdon, a Kétágon háza a negyvenes években. Ez a szentgyörgypusztai közeg is egy olyan erdélyi mikroklímát próbált megvalósítani a magyarországi Kádár-korszakban, ami megkísérelte tárgyi világában, mentalitásában őrizni azt a régi kolozsvári, enyedi, székely, szász, református, protestáns világot, amelyben ők otthon érezték magukat, és amelyen kívül nem szerettek tájékozódni.

 

Ami a nagymamádat, Jancsó Adrienn előadóművészt illeti, egyik megnyilvánulásodban olvastam, hogy számodra is, Bori húgod számára is igen fontos, meghatározó személyiség volt.

 

Csodálatos lény volt! Nagyszerű volt a közelében lenni, sokat és lelkesen tett az unokáiért. Amikor elköltöztünk a szüleimtől, később színésznővé cseperedett Bori húgom is, én is, évekig ott laktunk nála, abban a Frankel Leó úti lakásban, ahol a dédszüleim, nagyszüleim ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli élete telt. Ott kezdtem az első novelláimat írni, abban a lakásban, még nagyapám könyvei közt, amíg azok nem vándoroltak át a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a megfelelő helyükre. Nagyanyámnak is a kolozsvári ifjúkor és a kolozsvári fiatalkori színésznő-évek voltak élete legerősebb és legderűsebb emlékei. Én, ha bármikor családi beszélgetésekbe csöppentem, azok mind Erdélyről szóltak. Apám különben rettenetesen utál a mai napig Budapesten tartózkodni, lehetőleg minél kevesebb időt tölt a fővárosban, ő is az Áprily-völgyben rendezte be a műtermét, és ott csinálja a szobrait. Minden reggel jött, és mondogatta: azt álmodta, hogy Marosvásárhelyen járkál, a mit tudom én, milyen utcában… Szóval, nem játszódnak a mai napig sem az álmai magyarországi helyszíneken. Hál’istennek, jó egészségnek örvend. Szóval abban nőttem fel, hogy ez a hely, ahol most élünk, nem az a hely…

 

Az első regényed, a B oldal ezt a világot jeleníti meg?

 

Valóban, lényegében erről szól. Az egyfajta kiírása vagy átgondolása ennek az egész helyzetnek és ennek a történetnek. Kevés tapasztalattal és ifjan, a húszas éveim végén írtam. Sokkal kevesebb rálátásom volt a saját akkori problémáimra is, mint most van. Aztán kiderült, ez a fajta tapasztalat meghatározó. Sose arról szólt a családi életünk, hogy „örülünk, hogy ott lehetünk Budapesten, hogy ott lehetünk a Duna mentén”, hanem az elvágyódásról szólt. – Ebbe nevelkedtem bele, és számomra az jött le mindebből, hogy én se igyekeztem a körülöttem lévő valóságba belehelyezkedni.

 

Ez részint ennek a ti idegenség érzeteteknek, részint a környezet hozzátok való viszonyulásának volt köszönhető?

 

A környezet viszonyulása hozzánk, az egy egészen speciális dolog volt. Az erdélyi keresztény magyar értelmiségnek az a fajta passzív rezisztenciája, az a sajátos, külön világa, amit megpróbált kiépíteni a kommunista rendszerrel szemben, és megpróbálta a saját értékeit megőrizni, valamifajta integritásra szert tenni, mindez erősen rányomta ifjúkoromra a bélyegét. Nem csoda, hogy így aztán az elképzelt világok lettek erősebbek a valóságosnál.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!