Időt kell szánni a betegre

2016. 05. 22. 15:59

Előfordulhat egy riporter életében, hogy csupán tíz lépést kell megtennie a kapuján kívül, csak be kell csengetnie a szomszédba, és máris eléje penderül a riportalany. Szilágyi Aladárnak ilyen nagy szerencséje volt, amikor Kiss Emőke Rozália nagyváradi pszichológussal kezdett beszélgetni… Az interjú befejező része nyelvi kérdésekről, a diktatúra idején betöltött szerepről, oktatói munkáról szól.

 

Kiss Emőke Rozália: „Egykor természetes volt minden beteget az anyanyelvén megszólítani”   Fotók: Szűcs László

A portré előző részeit ITT és ITT olvashatják.

 

„Hogy volt-e lehetőségem a kórházunkból elbocsátottak sorsát nyomon követni? Igen, de nem intézményesített formában, egykori pácienseim gyakran felkerestek. Erre jó alkalom nyílt, amikor a kilencvenes években átkértem magam a járóbeteg szolgálatra, mert közben tanítottam az egyetemen. Vissza-visszajártak beszélgetni, ellenőrzésre, akkor még nem volt ez a szigorúan szabályozott rendszer, hogy a családorvos küldőpapírja nélkül meg se lehet mozdulni. Bárkivel utólag is szóba álltam, teszem ezt a mai napig, amikor a magánrendelőben fogadok… Örülök annak, hogy megnyithattam ezt a kis rendelőt, a házam egyik helyiségében rendeztem be, ez volt édesapám szobája. Otthonossá tettem néhány régi berendezési tárggyal, bútorral, s főleg szakirodalommal raktam meg a könyvespolcokat. Ami új, az a számítógép, az iratmásoló, egyéb elektronikus ketyere. Amikor bejönnek a betegek, azt mondják: »drága Jóistenem, otthon érezem magam, nem olyan, mint a kórházban, ahol minden fehér.«”

 

A legsúlyosabb orvosi vétség

„Ami komolyabb gond, az a fiatal generáció hozzáállása a betegekhez. Az én nemzedékemből számosan három-négy nyelven beszéltek, a magyar beteggel magyarul, ha jött egy cigány beteg, azzal az ő anyanyelvén. Én is megtanultam a legszükségesebb mondatokat roma nyelven.

Köszönöm, hogy fölvetetted a pszichoanalitikus Bálint Mihály nevét, aki szerint nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani, amihez legfőbb gyógyszer maga az orvos. Úgy gondolta, sok múlik a beteg és a gyógyító közötti kommunikáción, hiszen az orvosi szaknyelvet az illető nehezen, nem pontosan érti meg. Fontos, hogy kialakuljon egy bizalmi légkör, időt kell szánni rá. Emellett figyelni a verbális jelzéseire, hiszen az orvos, vagy a pszichológus által föltett kérdésekre adott válaszok létfontosságúak lehetnek a páciens számára. És ha a kettejük kommunikációját nyelvi akadályok is nehezítik, ráadásul, ha maga az orvos provokál nyelvi konfliktust, az a legsúlyosabb vétség.

Amikor a Ceauşescu-rendszerben a hatos kórházba helyeztek, a személyzet szinte fele magyar volt, az orvosok többsége román, de tökéletesen beszélték anyanyelvünket. Volt közöttük olyan is, aki egy őszinte pillanatában elárulta: »ne hidd, hogy én annyira magyarpárti vagyok, viszont érdekem, hogy jó tudjak magyarul.« Hogy milyen érdeke, azt most hagyjuk… Ha a leendő páciens bejelentkezett, leültették, és először azt kérdezték tőle: »cum vorbiţi? «, milyen nyelven beszél. Ez akkoriban magától értetődő, természetes gesztus volt. Sajnos, az utóbbi tizenöt évben a Teodor Maghiar-féle nagyváradi orvosi egyetemre olyanokat toboroztak medikusnak Moldvából, Havasalföldről, Olténiából, akik jobb orvosira be sem kerülhettek volna, míg a kórházakba olyan embereket, akik nem is versenyvizsgáztak a posztokra. Még a régi rendszerben is a versenyvizsga, az versenyvizsga volt, a kórházi pozíciókat nem osztogatták csak úgy, sokat kellett tanulni és versengeni érte. Most pedig bekerültek ezek a sovén, buta emberek. Mert szerintem nagyon buta az, aki nem azt nézi elsősorban, miként gyógyítsa a betegeket! A gyermekkórházban is előfordult nemrég, hogy a kis beteg ott bömbölt a folyosón, és amikor az orvosnő három óra múlva végre megérkezett, nem azt kérdezte az apukától, mi a panasz, hanem ráförmedt, miért beszél a négyéves gyerekével magyarul. Ennek nem lett semmi következménye, nem tették ki a nevét az újságba! Sajnos, a politikusok, az illetékesek se tesznek semmit. Én riadóztam: »S.O.S!, csináljatok valamit, hogy magyar kádereket is vegyenek fel a kórházakba!«

Adott pillanatban a kórházigazgatók valóságos kiskirályok lettek, egy-egy orvosi, pszichológusi, még asszisztensi állásnak is megvolt a »tarifája«. Nem a kompetencia alapján vették fel az embereket, a legtöbbször magyar jelentkező szóba se kerülhetett. Az is tény, hogy a magyarok általában szegényebbek… Én annak idején soha, egy krajcárt nem fizettem, most pedig csak így megy. Bekerültek a képzetlen, meggazdagodni vágyó alakok, akik a magyarokról az égvilágon semmit nem tudnak, és az első dolog nem az, hogy legalább románul kérdezzék meg: »ce te supără?«, mi baja van, hanem rászól: »dacă nu ştii româneşte, du-te în Ungaria!«, ha nem tudsz románul, eredj Magyarországra. Az orvosok között is sok ilyen van, de – tapasztalataim alapján mondom – a középkáderek között még több! Amikor a »Mózes-iskola« működött, ez a helyzet nem állt fenn, de most mindenféle, alternatív egészségügyi tánciskolák vannak, ahol semmit nem tanulnak.

Nem egyszer emeltem fel a szavam ebben az ügyben, eredménytelenül. A főnöknőmnek is – aki besszarábiai származású – már nyugdíjasként dolgozva, alaposan kitálaltam. Gondoltam, ha kirúgnak, hát kirúgnak, a nyugdíjamat úgysem tudják elvenni… Engem hívott állandóan, hogy tolmácsoljak, szívesen megtettem, hiszen láttam, a beteg kínlódik, de adott pillanatban, amikor már ezredik alkalommal is igénybe vett, azt mondtam: »Ide figyelj, kedves doktornő, 25 éve élsz, Nagyváradon,

nem gondolod, hogy legalább az elemi dolgokat magyarul is meg kellene tanulnod?

Hiszen a betegeid jelentős részét a magyarok képezik, belőlük is élsz, tőlük is kapsz csúszópénzt…« Begorombult, és kijelentette: »Senki nem kötelezhet arra, hogy megtanuljam a ti nyelveteket!«

»Valóban, nem vagy köteles érteni, beszélni magyarul, de mit szólnál ahhoz, ha én megfogalmaznék egy tiltakozást, és a panaszomat akár Strasbourgig, az emberjogi bírósághoz is eljuttatnám? Előfordulhat, hogy elveszíted az állásodat!« Azt se tudta, mitévő legyen, ugyan nem dobtak ki, de utána elkerültük egymást.

A diktatúra idején az illegális határátlépőket és a homoszexuálisokat is az elmegyógyintézetbe vitték

 

Amikor menedék lett a »diliház«

„Ráhibáztál, Aladár, amikor felvetetted, számos beteg a kommunista diktatúra üldözöttjeként, áldozataként, hajótöröttjeként vált páciensemmé. Valóban így volt! Az akkori orvosaink java része tiszta szívből ellenzéki beállítottságú volt, feltámadt bennük a szolidaritás érzése, s amikor behoztak egy-egy ilyen embert, mi minden eszközzel igyekeztünk segíteni rajta. A 80-as évek elejétől elszaporodott az illegális határátlépők száma. Sokat elkaptak közülük a zöldhatáron, rettenetesen megverték őket. Utána elhozták hozzánk szakvizsgálatra, az elmeállapotukat illetően. Egy milicista hozta,

összevissza hurcolták őket megbilincselve egyik pavilonból a másikba.

Mi hallgatólagosan megegyeztünk abban, maximálisan jóindulatúak próbálunk lenni hozzájuk, hogy ne a börtönbe jussanak. Sokat közülük Vaskohsziklásra, a zárt elmegyógyintézetbe vittek. Egy év után újratárgyalták az esetet, volt lehetőségük kiszabadulni. Még mindig jobb volt oda, mintsem börtöncellába kerülni. Amikor behoztak egy ilyen szerencsétlent a rendelőmbe, a milicista mindenáron utána akart nyomulni. Mondtam neki, »ne haragudjon, én egyedül szeretnék beszélgetni az elvtárssal, hiszen ez egyéni tevékenység«, ő meg azzal jött: »nem tart attól, hogy ez a bűnöző megöli, vagy kiszökik az ablakon?«

Határozottan felszólítottam, menjen ki, várakozzon odakint. Elbeszélgettem velük, mondtam, reményeim szerint itt, a rendelőben nincs lehallgató készülék, de ha van, akkor is mondják el, mi történt velük. És elpanaszolták, miként ütlegelték őket, hogy ne látszódjék a bőrükön az ütések nyoma. Hosszú tortúrán mentek keresztül, én meg arra törekedtem, legalább az alatt az egy óra alatt, amit ott töltenek velem, emberszámba vegyem, lelkileg erősítsem őket. Tartsanak ki, legyen erejük, inkább mondják, miben segíthetek? Kérték, »tessék egy olyan papírt kiállítani, hogy nem vagyok teljesen normális, talán el se ítélnek, hamarabb szabadulhatok«… A rendőr odakint már tűkön ült, benyitott, »még meddig tart a vizsgálat?« – kérdezte –, mondtam, »még tart, üljön vissza nyugodtan.« Hidd el, ezek az emberek könnyes szemmel távoztak. »Köszönöm pszichológusnő, hogy ilyen kedves tetszett lenni, ennyi emberi szót régóta nem hallottam« – hálálkodtak.

Volt még egy hasonló sorsú réteg: a homoszexuálisokat is ugyanúgy hurcolták be hozzánk. Velük is épp oly emberi hangon beszéltem. Többen közülük »falsból« megházasodtak, gyerekeket csináltak, majd, ha esetleg »lelepleződtek«, válságba jutva, előfordult, hogy szétzilálták a családjukat, de velük is normálisan tudtam beszélgetni. Legalább annyival járultam hozzá a sérelmeik enyhítéséhez. A kollégáim is hasonló szolidaritással viszonyultak a rendszer bármiféle üldözöttjei felé. »Zöldhatárosokat« a nyolcvanas évek végén, már minden héten hoztak.”

 

Pozitív anyós-stratégia

„A modern lélekgyógyászatnak már ezernyi irányzata van, szinte követhetetlen, mi minden jelenik meg a szakirodalomban. Amire te rákérdeztél az úgynevezett »tudatos jelenlét« problematikájával kapcsolatosan, az a divatos angol kifejezéssel »mindfulness«-nek nevezett szemlélet, amely a jelenre fókuszálást tartja fontosnak. Ha különböző válságpillanatokban – depresszióban akár – felül tudsz emelkedni a helyzeten, akkor megszabadulsz! Igen, jó példát emlegetsz, nem tőled hallom először, hogy a »felülemelkedés« képessége, az, hogy kivülről szemléld magadat is, a helyzetet is, amibe sodródtál – például egy szekus vallatótiszttel szemben ülve –, ez a »kívülre helyezkedés« valóban nagy támasz lehet, akár a különböző pszichotikus bajokban szenvedők számára is! Ez a beteg motivációjától függ: meg akar-e szabadulni, vagy nem.

Az az ember képes megszabadulni a depressziójától, a kényszerképzetétől, a fóbiáitól, aki akar.

Aki nem akar, azon a pszichoterapeuta sem segíthet. De vannak emberek, akinek megfelel ez a helyzet. Tehát a betegségnek a »kárai« mellett vannak »hasznai« is. Ez egyfajta kényelemérzet, amikor »beteg« vagyok, jön utánam a férjem vagy a feleségem, bármit rámhagy, kiszolgál, megcsinálja helyettem, nekem jó, megfelelő állapot. A betegségem »haszna«, hogy csak lógatom a lábamat, amíg te forgolódsz körülöttem, dirigálok, ezt csináld, azt csináld, mert én képtelen vagyok rá! Pedig, ha akarnék… Akinek nincs keze, még az is tud a lábával festeni, ha akar…

Késztetem a betegeimet: arra, ami »volt«, ami »megtörtént«, arra, hogy »ezt mondta az anyósom, azt csinálta a sógorom« – arra nem adunk! Ami volt, az volt, ami lesz, az lesz, de nekünk ebben a pillanatban a jelenre, az »itt és most«-ra kell koncetrálnunk. Arra kell törekednünk, hogy »itt és most « jól érezzük magunkat a bőrünkben, szabaduljunk meg a negatívumoktól. Gondolkozzak pozitívan, ne minden este úgy feküdjek le, hogy… jaj, jön-e a betörő, vagy nem jön. Így tudok a jövőre is koncentrálni, hiszen a jelenem határozza meg a jövőmet. Bármilyen bajom van, ha egy kicsit pozitívabban kezdek gondolkodni, az életminőségem is jobb lesz. Koncetrálok arra, mit tudok még hasznosítani az életemből. Ha tudok énekelni, akkor dalra fakadok, amikor mosogatok, akkor is fütyüljek vagy dúdoljak. Ha tudok rajzolni, kezdjek el firkálgatni. Ha tudok írni, vessek pár sort papírra. Az előbbi motívumnál maradva: ha előhozakodik az anyósával, így, meg úgy, mondom neki, két lehetősége van: bekerül a diliházba, és kötöznivaló bolond lesz, és akkor mit ért el vele, hiszen az anyósa úgyis meghal egyszer… Jobban jár, ha kedvesen viselkedik az anyósával, és hagyja a búsba az egészet!”

 

A pszichológusnő családi háza udvarán, kedvenc rózsáival. Otthonosság a rendelőben is

 

Lélekmentő lelki egészség

„1992-ben beiratkoztam Debrecenben a mentálhigiénia szakra, két év erről szólt, az alapszakról, a harmadik pedig a tehetségkutatásról, tehetséggondozásról. Nagyváradról, Romániából csak ketten voltunk, de láttam, hogy ott a pszichológus kollégák mellett orvosok, lelkészek vettek részt a képzésen. Sok református, illetve katolikus pap is elvégezte ezt a szakot, hiszen a lelkésznek is szüksége van arra, hogy amikor egy híve felkeresi, és életvezetési tanácsadást kér, felkészült legyen a válaszadásra. Az egészséges lelki élethez – a jó minőségű környezet, illetve a társadalmi támogatás mellett – nem kell egyéb, »csak« önbecsülés, érzelmi érettség, önmagával bánni tudás. – Az utóbbi háromban főleg a mentálhigiénia segíthet.

A pszichológiának sok gyakorlati ága van, mi még csupán a skolasztikus részt tanultuk, de a klinikai lélektan mellett ott van a munkalélektan, a környezetpszichológia, az iskolapszichológia. Én az utóbbi kettő fontosságára térnék ki, mert meghatározó az életünkben, milyen környezetben növünk fel, milyen környezetben élünk. Ami a tanár-diák kapcsolatot illeti: édesapámtól tanultam meg, hogy a legyengébb diákkal kell a legtöbbet foglalkozni, különben elkallódnak. Sajnos, ma már nem divat a családlátogatás,

akár fél év is eltelhet, mire a szülő megtudja, hogy a gyereke nem jár iskolába.

A tanárnak empátiára van szüksége, ha a diák nem csinál valamit tökéletesen, akkor is próbálja dicsérni. Nagyon fontos az önértékelés, az önbizalom fejlesztése. Azért van olyan sok depressziós ember, mert gyermekkorában a szülő állandóan szidta, akár meg is verte, az iskolában is ugyanazt kapta: buta vagy, fiam, hülye vagy, fiam. – Ezen változtani kell, mert ha a gyereknek nincsenek visszajelzései, mind a szülő, mind a tanár részéről, felnőtt korára szerencsétlen emberré válik. Viszont a tanárok nem tanultak elég pszichológiát, a szülők végképp nem.”

 

Becsempészett diákok

„Másfél évtizede beszálltam az oktatásba is. A debreceni egyetemen jártunkban, két professzorral ebédeltünk a hortobágyi csárdában, amikor elmondták, hogy a Partiumi Egyetemről megkeresték őket: küldjenek pszichológia szakos előadókat Nagyváradra, a szociális munkás szakra. Bugán Antal professzor figyelmeztette őket: ugyan mit keresgéltek ti nálunk Debrecenben? Hiszen van Váradon két kolléga, mi már ismerjük őket, tudjuk, milyen kaliberűek. – Így kerültem a Partiumi Egyetemre… Mi, a kollégámmal eléggé no name-ek voltunk, nem tudott rólunk senki, mi csak dolgoztunk, afféle közkatonák voltunk. Szerencsés voltam, hiszen a sokévi tapasztalatból, amit szereztem, volt mit átadnom. A diákok kedveltek,

én nem olvastam fel a kurzusokat, nem PowerPointtal vetítettem, hanem akár két órán keresztül szabadon beszéltem.

Sok esetbemutatót tartottam, titokban bevittem őket gyakorlatozni a hatosba, összehoztam a betegekkel, elküldtem őket az onkológiára is. A gyakorlati képzés az elején sokkal jobb volt, most már sehova nem engedik be őket. A Partiumi Egyetem válságban van, nincs pénze, régebben még Debrecenbe is rendszeresen átvittük őket gyakorlati képzésre. Most már ez sincs, mert a pénz elszállt… A tavalyelőtt még meghagytak nekem egy gyakorlati órát, az úgynevezett személyiségfejlesztést. A diákoknak ebből is hasznuk volt, saját maguk megismerésében, az emberekkel való foglalkozásban egyaránt. Nem volt az egyetemnek terme, becsempésztem őket a hatosba, a pavilonunkba, egy csomó olyan dolgot biztosítottam számunkra, amit az egyetem képtelen volt megadni. Azóta a helyünkre egy fiatal oktatói gárda került, a gyakorlathoz halvány lila gőzük sincs. Hogyan tanítson valaki egyetemen, aki soha nem dolgozott azelőtt egy iskolában, kórházban, üzemben? Én mindig azt mondtam: itt az ajánlott könyvészet, itt vannak a jegyzeteim, elolvassátok, és itt van, amit én élő szóban elmondok nektek. A legtöbbet az jelentette, amit szabadon elmondtam. Most mit tesznek? Diktálnak, leolvassák a PowerPointot, ehhez nem kell egyetemi végzettség! Tavaly volt az utolsó szesszióm, akkor beütött a krach az egyetemen, s közölték: semmire nincs pénz…

A Tanítóképző Főiskolán is oktattam 12 évig. Ami az Ady Endre Sajtókollégiumot illeti, ott több, később szép karriert befutó kollégádat tanítottam. Előadtam általános pszichológiát, meg amit kértek, személyiségfejlesztő tréningeket is tartottam. Ez nagyon jól jött nekik, hiszen egy riporternek is szüksége van arra, hogy felszabadultan tudjon a alanyaival beszélgetni, kommunkálni. De egy újságírónak ennyi nem elegendő, sokoldalú ismeretekkel kell rendelkeznie, a filozófia, a történelem, a szociológia, a pszichológia terén, és így tovább…”

 

A tanult kollégák kipécéztek maguknak

„Ezt a kis magánrendelőt 2014-ben nyitottam meg, miután végleg nyugdíjba mentem a kórházból. Mindazt, amit az életem során begyűjtöttem, itt fel tudom használni. Az Országos Pszichológiai Kollégium jelenlegi játékszabályai szerint minden szakágra külön el kell nyerni az úgynevezett tanúsítványt (atestare) Bukarestben. Hat alkalommal kellett vizsgáznom. Éreztem, hogy… kipécéztek maguknak a tanult kollégák, de hiába próbáltak olyan kérdéseket feltenni, amikre remélték, hogy nem tudom a választ… Sehogyan sem voltak megbékélve azzal, miért akarok ilyen »előrehaladott korban« dolgozni? A fene egye meg, ha a pszichológusok így gondolkodnak, akkor adják vissza a diplomájukat! – motyogtam magamban, majd hangosan így folytattam: azért akarok dolgozni, mert rengeteg tudást összegyűjtöttem, és még nem vagyok teljesen szklerozált. Akkor miért ne hasznosítsam még egy pár évig a szellemi tőkémet? Mindenből levizsgáztam, kivéve a fegyverviselési engedélyek megszerzéséhez szükséges pszichológiai tesztelést. Pedig emiatt is kerestek, de ódzkodtam tőle, hogy emiatt hetedszer is felutazzak a fővárosba. Éppen elég, hogy megvan az úgynevezett szuperviziós képesítésem: a szomszédos megyékből is hozzám jönnek tanulni a kollégák, hogy megkapják a klinikai képzésről a papírjukat.”



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!