A paranoia tárgya az »aktualitások jegyében« változott

2016. 05. 16. 18:13

Előfordulhat egy riporter életében, hogy csupán tíz lépést kell megtennie a kapuján kívül, be kell csengetnie a szomszédba, és máris eléje penderül a riportalany. Szilágyi Aladárnak ilyen szerencséje volt, amikor Kiss Emőke Rozália pszichológussal kezdett beszélgetni. A portré második részében a lélekgyógyász négy évtizednyi kórházi hétköznapjai mellett, pályája néhány derűs-szomorú epizódját is felidézi.

 

Kiss Emőke a magánrendelőjéül is szolgáló otthona udvarán   Fotók: Szűcs László

 

„A beutaltak igen változatos bajokkal kerültek hozzánk, a legenyhébbektől a legsúlyosabbakig, a neurózistól pszichopátiáig, a hisztériától a depresszióig, az üldözési mániától a skizofréniáig – sorolja beszélgető partnerem –. Én soha nem mondom róluk, hogy »őrültek« volnának! – Pszichikai sérültek, pszichikai betegek ők. Amikor elkezdtem dolgozni, még létezett a hagyományos »zárt osztály«, magas falakkal, rácsokkal körülvéve. A hetvenes évek vége felé a kórház élére felvilágosultabb vezetők kerültek, egyszerűen lebontatták az elválasztó falakat, a rácsokat. A betegek szabadok lettek, nyugodtan sétálhattak az udvaron. Érdekes – a félelmek, a fenntartások ellenére –, ezek a súlyosabb elmeállapotú betegek sem szöktek meg…

Orvosaink jól képzettek voltak, ők is, mi is állandóan jártunk továbbképzésre, konferenciákra. A gyógyszeripar is sokat fejlődött, előkerültek az úgynevezett harmadik generációs gyógyszerek, kevesebb a mellékhatásuk. Bizony, azelőtt még az elektrosokkot is alkamazták, de ezek világszerte elfogadott terápiák voltak. Adott esetben az elektrosokk is »használt«, de rengeteg ártással is járt. A legújabb gyógyszereknek is van nemkívánt mellékhatásuk, viszont léteznek betegségek (súlyos depresszió, súlyos skizofrénia, stb.), amelyek esetében nem engedhettük meg magunknak, hogy ne alkalmazzunk »drasztikusabb« gyógymódokat.”

 

A gyógyító munka

„A legfontosabb viszont az, hogy a gyógyszeres kezelést pszichoterápiával ötvözzük, és amellett – természetesen – nagyon fontos lenne a foglalkoztatási terápia, az úgynevezett művészetterápia, a zeneterápia is. Az ilyesmi elméletben megvan, bemutatókon is prezentálják, de nálunk – mint ahogy oly sok külföldi kórházban láttam – gyakorlatban nincs efféle foglalatosság! Rendszeres továbbképzéseken – érdemben – csak 1990 után vehettem részt, főleg Magyarországon. 1992-ben Debrecenben beiratkoztam a maszterátusra, elvégeztem a mentálhigiénia szakot, az úgynevezett lelki egészségvédelmet.

1973-tól 2013 decemeréig, négy évtizeden keresztül dolgoztam a kórházban. Igyekeztünk a beteg-orvos, a beteg-pszihológus viszonyban, a betegek egymáshoz fűződő kapcsolataiban is pozitív változásokat generálni. Volt lehetőségünk csoportos foglalkozásokat kezdeményezni, de mindez nem vált állandó jellegűvé. Akkoriban pavilon-rendszer működött a kórházban. Az 5-ös pavilonban, ahol kevésbé súlyos betegek voltak, ez lehetséges volt, de a nagyon súlyos páciensekkel nem igazán lehetett csoportos terápiát alkalmazni. A neurózisosoknál például lehetett, voltak zeneterápiás délutánok, művészetterápiás alkalmak, a betegeknek lehetőségük volt rajzolni, festeni, agyagozni, kézimunkázni. Ha valakinek volt valamilyen hobbija, azt is kiélhette. Voltak műhelyek, többféle mesterséget lehetett űzni, később ezeket megszüntették. Óriási gyümölcsöse és zöldségeskertje volt a kórháznak, amit a betegek műveltek meg. Volt egy gazdaság, ahol disznókat hizlaltak, majorságot neveltek, még lovuk is volt. Hosszú időn keresztül az étkezdét önellátással működtették, hiszen szinte minden élelmiszer-alapanyagot önerőből tudtak biztosítani. Sajnos, a 90-es években, »gazdasági meggondolásból« ezt a hatalmas területet elkótyavetyélték, és a környéken gombamód elszaporodtak az újgazdagok luxusvillái. Pedig a kertészet, az állatfarm kitűnő munkaterápiás lehetőség volt, a kórház meg takarékoskodhatott. A legszűkösebb esztendőkben is változatos volt a koszt, mindig volt friss hús, zöldség, gyümölcs, még télire is eltettünk dolgokat. Én azt a triviálisnak tűnő elvet vallottam, hogy »a legjobb orvosság a munka«. Aki meg akar gyógyulni, az dolgozzék, mert ha otthon ül, egy besötétített szobában, azzal semmi nem oldódik meg. Van olyan ember, aki már harmincéves korában azt mondja, hogy ő betegnyugdíjba szeretne menni! Én figyelmeztettem őket, hogy nagyon rosszat tesznek magukkal, mert leépülnek, és még betegebbek lesznek. Sőt, az az úgynevezett »betegség«, amellyel betegnyugdíjba menekülnek, valóban előjön rajtuk.”

A pszichológusnő két kutyájával, miközben macskája a tetőről figyelte a fotózást

 

Az én fejemben is van egy készülék

„Riporteri tapasztalataid alapján említetted, hány és hány olyan emberrel találkoztál, akit az úgynevezett »kényszercselekvés« jellemez. Ez valóban gyakori jelenség, de a legtöbb esetben nem minősíthető betegségnek, és a »kényszeres« nem válhat a társadalom »egészségesebb« részéről gúny vagy nevetség tárgyává.

A kényszerbetegség kényszergondolattal indul, és az erre adott válasz: a kényszercselekvés.

A betegség lényege: a személy tudatába olyan gondolatok és képek furakodnak be, amelyek szorongást váltanak ki. Nagy részük tisztában van azzal, hogy indokolatlan szorongásaik miatt váltódnak ki a cselekvések, de legyőzni nem képesek. Titkolóznak, nehogy kiderüljön bizarr cselekedetük, emiatt még jobban elmélyül bennük a szorongás… Ez nem pszichotikus állapot, azaz a beteg nem veszíti el a valósággal a kapcsolatot, és gyógyszeres kezeléssel egybekötött viselkedésterápiával korlátok között tartható. Ezek a gondolatok változatosak, akár bizarrak, félelmetesek is lehetnek. Ezután következik a kényszercselekvés, – amivel enyhíteni lehet a képzeteket. Igazán vékony a határ a »normalitás« és a »beteges kényszergondolatok« között. Bizonyára te magad is megtapasztaltad, hogy túlhajszoltság, sok stressz esetén egészséges embernél is jelentkeznek a kényszeresség tünetei! A depresszió gyakori tünet, emellett pánikbetegségek, fóbiák is kapcsolódhatnak hozzá. Gyakori kényszergondolatok: a tökéletességre való törekvés, a rendmánia, tisztaságmánia, félelem a szennyeződésektől, a különböző betegségektől, az agressziótól és az erőszaktól.  – Az ilyen embert nem szabad pszichésen betegnek tekinteni! Azt a személyt, aki sem magának, sem másnak nem okoz kárt rögeszméjével, azt a környezetének »illik« tolerálnia és befogadnia.

Intézményünkben voltak hangadó betegek, erősebb személyiségek, akik megpróbálták a többieket is befolyásolni. Főleg az olyan paranoiások, akik netán Sztálinnak vagy később Ceauşescunak hitték magukat. Érdekes módon, az efféle paranoia tárgya mindig az »aktualitások jegyében« változott. Logikusan, pszichoterápiával nem lehet őket lebeszélni ezekről a gondolatokról, nem lehet érvelni, mert akkor nagyon idegesek lesznek, és esetleg neked mennek. Én megtanultam »az ő hullámhosszukon« kommunikálni. Volt olyan betegem, aki elpanaszolta:  »tetszik tudni, nekem az agyamba be van építve egy készülék, és az egyfolytában mondja, hogy mit csináljak, merre menjek, sőt, mindent látok, amit a szomszédasszony csinál, hallom, amint az ajtómhoz oson, és hallgatózik. Tetszik hallani?« »Persze – hagytam rá –, nekem is van egy ilyen készülék a fejemben!« Mindezt a legtermészetesebb hangon tettem, így voltam képes több mindent megtudni erről a paranoiáról, ezekről a deliráns gondolatokról, hallucinációkról, mert ha másképp viszonyulok hozzá, nem értem volna el semmit. Így tudtam felmérni az eset »teljes holduvarát«. Nem volt soha konfliktusom egyetlen beteggel sem, pedig volt olyan kollégám, aki valósággal bujdokolt, amikor meglátta a pacienst, mert az megfenyegette, hogy megöli őt. A hasznos kommunikációt egy minapi mozzanat is bizonyítja. Megyek az utcán, a másik oldalról, messziről kiabálva rámköszön egy ismerősnek tűnő alak, akiről látszik, hogy pszichikai beteg… »Sărut mâna, doamna psiholoagă, ce mai faceţi?« – kérdi nagyhangú szeretettel –, »kezét csókolom, pszichológus asszony, hogy van?« Én nem szégyellem, ha a Fő utcán átkiabálnak. Sem ő, sem én nem fordítjuk el a fejünket, ez fantasztikus jó érzés, hogy annyi év távlatából számon tartanak, hogy őszintén érdeklődnek a hogylétem felől. Mi több, itt, most, a magánrendelőmbe olyan paciensek is jelentkeztek, akik közölték velem: »tetszik tudni, annak idején kezelni tetszett a nagytatámat!«, »de ön honnan tudja – kérdeztem –, hogy létezem?«, »a mamám elmesélte, hogy a tata Emőke néni betege volt a hatosban!«”

 

Dumnezeu să vă alduiască

„E negyven esztendő alatt volt számos szomorú, netán humoros, tragikomikus, avagy megható esetem is. Hadd idézzek fel egyet. Várandósan már előrehaladott állapotban voltam, jócskán gömbölyödő pocakkal. A reggeli megbeszélés után ki-ki indult a saját pavilonjába, ahol a rendelője volt. Tolattam a folyosón, a kollégák kíséretében, és az egyik betegem – amikor megpillantott – hirtelen térdre borult előttem, és… elkezdte simogatni a… hasamat. A munkatársaim megrémültek, én egy pillanatig sem féltem tőle. És csak úgy áradtak belőle az áldó-hálálkodó szavak, hogy »Dumnezeu să vă alduiască, să aveţi un copil sănătos, să v-aducă noroc!« Isten áldádását kérte rám, azt kívánta, hogy egészséges gyermeket szüljek, aki hozzon rám szerencsét. Két percig simogatta a hasamat, aztán szépen felállt, és nyugodtan visszahúzódott a szobájába. Én nem cirkuszoltam, nem estem pánikba, nem ugrottam félre, a kollégáim meg kacagták: »na, most már biztosan meglesz a szerencséd, mert ha egy ilyen dili térden állva kívánja neked a legjobbakat, akkor az száz százalékig beteljesül«… Volt egy súlyos depressziós betegünk, akit leküldtek a pszichológiai rendelőmbe, és miután onnan távozott, nem ment vissza a pavilonjába, hanem az első fára felkötötte magát. Ez a többi betegnek is a tudomására jutott, és nagyon rontotta a közhangulatot. Hála Istennek, azért ritkán fordult elő szuicídium, persze voltak ön- és közveszélyes ápoltjaink is, volt aki behajította a papucsát a kályhába, vagy a parazsat piszkálva, tüzet okozott. Jó, hogy amikor bevezették a központi fűtést, az efféle tűzveszély elmaradt, de én

még kifogtam azt az időszakot gyakornok koromban, amikor a padlóra helyezett szalmazsákokon hevertek a betegek.

Azóta lassan bár, de fejlődött, korszerűsödött az intézmény, sokat javítottak a körülményeken. Ám emberileg sok minden romlott! Nincs szándékom nosztalgiázni, de az a régi társaság – amelynek keretében dolgozni kezdtem –, minden hiányosság mellett, a lehetőségekhez képest humánus bánásmódot biztosított. Kollégáim »a kezdő csapatból« már nincsenek ott, meghaltak vagy nyugdíjba mentek, vagy külföldön vállaltak munkát. Én még sokáig ott maradtam, 68 éves koromig dolgoztam, bár formálisan 55 évesen korhatáros nyugdíjba vonultam. Ez szakmailag is, anyagilag is sokat jelentett, hiszen a nyugdíjam mellett összejött annyi jövedelmem, hogy ezt a házat kicsit ki tudjam pofozni, és beindíthassam a magánrendelőmet. Ezzel a többlettel azt a fényűzést is megengedhettem magamnak, hogy Európa majdnem minden országát bejárjam, olyan különleges helyeken is megfordultam, mint Izland. Korábban, amíg a szüleimet ápoltam, nem mozdulhattam sehová, az ő távozásuk után következett az a periódus, amikor még nem volt unokám, de nyugdíjat is, fizetést is kaptam, és tudtam utazgatni. Amíg a kórházban dolgoztam, nem váltam krőzussá, ugyanis megvolt az a »rossz szokásom«, hogy paraszolvenciát nem fogadtam el, megveszetgetési ügyekbe pedig végképp nem bonyolódtam. Csak zárójelben mondom: azóta az egyik utódom már börtönbe került effélék miatt. Apámtól tanultam meg, jó dolog az, ha az ember lánya esténként nyugodtan hajthatja le a fejét, és reggelente tiszta lelkiismerettel ébred… Visszatérve újabb keletű hobbimra: voltam angliai, olaszországi, görögországi, spanyolhoni nagy körutakon, Izraelben végigjártam az összes zarándokutat, eljutottam Egyiptomba is, a Szent Katalin kolostorig. Elnyertem a szabadságnak azt a fokát, amikor mindezt megengedhettem magamnak, a látóköröm is sokat tágult általa. Arról is megbizonyosodhattam, hogy Nyugaton a mi öregjeinkhez képest mennyivel tevékenyebbek a 70-80-90 évet megért emberek, mennyivel teljesebb életet élnek, mint a mieink. Ez a mentalitás nem csak az anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése, s a társadalom kínálta lehetőségeké. Hogy idős koromra – viszonylag egészségesen – ne kelljen bezárkóznom a szobám négy fala közé, hogy minél teljesebb életet éljek. Ha este tízkor végigsétálok a váradi Fő utcán, rengeteg fiatalt látok nyüzsögni, de magamforma, haladottabb korú emberrel csak elvétve találkozom.”

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!