Az eltáncolt beteg

2016. 05. 22. 15:46

Fellini után Molière táncolt át Nagyváradon, ezúttal az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozata, a GG Tánc Eger Képzelt beteg című „zene, tánc reality”-jében. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

GG Tánc Eger: Képzelt beteg (zene, tánc reality), koreográfus, rendező: Grecsó Zoltán

 

A színlap ígérete szerint az egri Képzelt beteg összekapcsolja minden idők egyik legnagyobb komédiaírójának életét és művészetét, utolsó darabjának eseménysorát bizonyos életrajzi mozzanatokkal vegyítve. Miközben kiderül, miért Molière a francia Woody Allen, megtudhatjuk, miért táncol a Napkirály, hogyan cselez Lully, és milyen szimptómái vannak annak a betegségnek, amit csak képzelünk, de nevezhetjük szerelemnek, színháznak, vagy aminek akarjuk.
Mivel mindezt színlap írja, aminek legfőbb feladata a figyelem felkeltése, érdemes az ígéreteket fenntartásokkal kezelni, bár jelen esetben egy alapos számonkérés esetén sem kerülnének kellemetlen helyzetbe az alkotók, hiszen a francia Woody Allen-ség kivételével mondhatni minden stimmel, de nagyjából úgy, mint a kultikus Picasso élete című svéd filmben.
Van színpadon haldokló Molière-ünk (mint tudjuk, a Képzelt beteg bemutatóján, a főszerepet játszva lett rosszul, aztán pár órával később meghalt), fiatal szerelmeseink, sőt világba idegesítő Lully-nk is, amolyan rivális szerepben, emellett rengeteg gondolat(foszlány) életről, betegségről, valóságról, szerelemről, vágyakról és nem utolsó sorban művészetről.
Akár hatalmas katyvasznak is tűnhetne, ami a színpadon van, de mégis van benne rendszer, az például elég jól kirajzolódik belőle, hogy az alkotók szerint miből fakad a címadó képzelt betegség: a valóság és szirupos álmok között feszülő ellentétből. Olyannak akarjuk látni az életet, amilyen sosem lesz, és a művészettől is azt várjuk, hogy az irreális elvárásainkra rábólintson. Csak semmi szembesítést, semmi ideges rángatózást a színpadon, kizárólag a kerek mozdulatokat és a happy endet tudjuk elfogadni.
Grecsó Zoltán koreográfiája mind a „rángatózást”, mind a „kerek mozdulatokat” lendületesen, kitűnő humorral hozza.

Amikor a táncosok azt végzik, ami a dolguk, ergo táncolnak, minden a legnagyobb rendben van,

hatalmas örömjátéknak lehetünk a részesei. Valamiért viszont az alkotók szükségét érezték, hogy bizonyos jelenetekben meg is szólaljanak a szereplők, ami sokkal inkább elvett a produkció értékéből, mintsem hozzáadott volna. Ez már csak azért is bosszantó, mert mindaz, amit el akartak mondani szavakkal, mozgással, bizonyára sokkal izgalmasabban sikerült volna. No, nem baj, ha azt az utat választják, a produkció túl jó lett volna a reality műfaji megjelöléshez. A reality-re pedig szükség van, lehetőleg persze happy end-del, szembesítés nélkül.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!