Ma sem tudnék dolgozni, ha nem tanulnék tovább
2016. 05. 12. 08:59Előfordulhat egy riporter életében, hogy csupán tíz lépést kell megtennie a kapuján kívül, csak be kell csengetnie a szomszédba, és máris eléje penderül a riportalany. Szilágyi Aladárnak ilyen szerencséje volt, amikor Kiss Emőke Rozália pszichológussal kezdett beszélgetni…
Kiss Emőke Rozália pszichológus Fotók: Szűcs László
Emőkének már az édesapja is jó szomszédom volt. Amikor egy-egy műszak befejeztével a villanytelepről – a tizedrészben örökölt, kilencvened részben a sokágú famíliánk többi tagjától vásárolt – családi házunkhoz érkeztem, András Vince tanár úr már javában szorgoskodott a szomszédomban. Szinte egy időben kezdtünk a két ház felújításához. Át-átjártunk, odafigyeltünk egymás dolgára. Nem versengtünk férfiakul, hiszen én magam újsütetű háztulajdonosként életemben először – tegyem hozzá: és utoljára! – mertem nekifogni a rontásnak-bontásnak, a teljes villanyhálózat felújításának, miközben Vince bátyámnak, a székely ezermesternek, minden szakma a vérében volt…
Amikor kilencven esztendősen is szálfa alakja megrokkant, és elhunytával a leánya, Kiss Emőke rakott fészket magának mellettünk, majd megnyitotta a pszichológiai rendelőjét, a jó viszony tovább öröklődött. A minap azt kérdezte a nyugdíjba, de nyugalomba nem vonult lélekgyógyász szomszédom: „Aladár, te annak idején jóízű beszélgetést folytattál az édesapámmal az életéről, pályafutásáról, azt az interjút kegyelettel őrzöm a mai napig, nem volnál szíves velem is beszélgetésbe elegyedni?”, örömmel tettem eleget felkérésének, és nem bántam meg… Voltaképpen könnyű dolgom kerekedett, hiszen jószerével alig kellett egy-egy kérdést megfogalmaznom, gondolatot fölvetnem, egy-egy kulcsszó elegendő volt ahhoz, hogy nyomdakészen fogalmazó barátném újból és újból nekiveselkedjen fordulatokban gazdag élete, pályája felidézésének.
Csecsemőként, amerikai fogságban
„Édesapám Csíktaplocán született, édesanyám dicsőszentmártoni. Sepsibükszádon házasodtak össze. Édesapám ott volt igazgató-tanító, édesanyám tanítónő. 1943-ban született egy testvérem, aki orvosi hiba miatt elhalálozott, és akkor apám elhatározta, ha lesz még egy gyereke, akkor olyan helyre költözik, ahol biztosított az azonnali orvosi ellátás, mert Sepsibükszádról 30 kilométert kellett gyalogolni vagy szekerezni, hogy eljussanak egy orvoshoz.
1944 őszén, Érsekújváron volt katona, zászlós egy leventéket kiképző századnál, ahonnan a csapatával Németországba vezényelték. Édesanyám – immár velem várandósan – utána ment, meglátogatta őt, de már nem tudott hazatérni, mert közbeékelődött a front, Erdélybe bejöttek az oroszok. Az volt a szerencsénk, hogy az ezredese, Papváry István istápolta a hozzá beosztott tisztek családját. Vagonba tették anyámékat is, a csapattal együtt kivitték Németországba. Apám, a tiszti kar – élen az ezredessel – minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy ezeket a szinte még gyerekszámba menő fiúkat német parancsra a már összeomlóban lévő frontra vezényeljék. Ha ez a hitleri hadvezetés tudomására jutot, mind kivégezték volna őket. Amikor megszökött valaki, apámék csak két nappal később jelentették, igyekeztek egérutat biztosítani neki. Így rengeteg fiú meg tudott lógni a halál, a sebesülés vagy a hadifogság elől.”
„Én 1945. március 26.-án láttam meg a napvilágot, egy Freren nevű kisvárosban, az Északi-tenger partjához, illetve Hollandiához közel. Az alsó-szászországi Oldenburgban tartottak keresztvíz alá, megvan az eredeti keresztlevelem. Papváry ezredes lett a keresztapám… Az eredeti születési bizonyítványomat akkor cserélték ki románra, amikor 1952-ben első osztályba írattak. Azóta sokan nekem szögezték a kérdést: később, felnőttként miért nem mentél ki Németországba, hiszen te német állampolgárnak születtél? A válasz végtelenül egyszerű: azért nem, amiért a szüleim sem maradtak ott, tudták, hogy Erdélyben milyen nagy szükség van magyar pedagógusokra, és ezért visszajöttek.
Jó ideig afféle vándoréletet folytattak, főleg kezdetben, nagyon mostoha körülmények között. Engem csak a Jóisten mentett meg, hogy életben maradtam, alighogy megszülettem, két óra múlva már le kellett menni az óvóhelyre, mert éppen szőnyegbombáztak. Két nap elteltével szekerekre raktak bennünket, tovább, tovább tereltek. Volt olyan is, hogy egy, az Északi-tengeren veszteglő, öreg gőzhajóra hajóztak be bennünket. Ennivaló nem volt, a szüleim olyan levest ettek, amiből akkor húzták ki az egér farkát… Édesapám világéletében élelmes ember volt, lemászott a hajóról, bement a városba, összeszedte az eldobott, tönkrement bicikliket, rendbe rakta, felújította, eladogatta őket, és abból vett nekem tejport, egyebet. Engem tápláltak, ahogy tudtak, édesanyámnak biztos, hogy elapadt a teje, hiszen nagyon-nagyon lesoványodott. Ez a vándorlás hosszú ideig tartott, amíg az amerikaiak fogságba nem ejtettek bennünket. Igen, ne álmélkodj,
majdnem egy évig az egész családunk, gyerekestől az amerikaiak hadifoglya volt.
Valahol megvan egy fotográfiám róla, egy imilyen-amolyan, füstös, homályos barakkban ülünk. Édesanyám mesélte később, hogy a jenkik nem voltak nagyon kedvesek hozzánk…”
„Azon csodálkozom, hogy egyáltalán túléltük a hányattatás éveit. Amíg fogságba nem kerültünk, majdnem minden este máshol hajtották le a fejüket, hol volt, mit enni, hol nem. Érdekes módon, semmiféle járványos betegséget nem kaptam meg. Azért voltak segítőkész emberek, egy német házaspárnak különösen sokat köszönhettünk. A rendszerváltás után meg is látogattak bennünket itt, Nagyváradon. Ők sokat segítettek rajtunk. Anyukám szerint a poroszok például be se engedtek a házukba, de voltak olyan német családok, akik befogadtak, megfüröszthettek náluk, még ennivalót is adtak.”
„Aki bemerészkedett a központi könyvtárba, és Freudot akart olvasni, kidobták az egyetemről”
A Széles utcai iskolától a „Mózes egyetem”-ig
„1947-ben szüleim hazavergődtek Erdélybe, Sepsibükszádra. Maradhattak volna Magyarországon is, de édesapámnak az volt az elve, hogy vissza kell jönni, viszont Sebsibükszádon szinte minden holmijuk odaveszett. Váradra úgy kerültek, hogy visszafelé jövet megálltak itt rövid ideig, neki nagyon megtetszett Nagyvárad, úgymond, »kinézte magának«. Több állás is akadt, rögtön a Széles utcai magyar iskolába terült igazgatónak. Hosszú éveken keresztül dolgozott ott, mi az épületben laktunk. 1964-ben költöztünk el, amikor megtiltották, hogy a tanszemélyzet az iskolákban lakjon. Akkor alakult át építészeti technikummá. Nekem szép gyerekkori emlékeim vannak erről az iskoláról. Rendbe hozták, karban tartották a parkot, az udvart, kerítést emeltek, sportpályát alakítottak ki. Édesanyám is ott volt tanítónő. Közben beiratkoztak Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetemre. Apukám a matematika-fizika szakot, anyukám pedig a biológia-földrajz szakot végezte el. Mint sok kollégájuk akkoriban, ők is tanítókból lettek tanárrá. Menet közben édesapám a 4-es számú, magyar tannyelvű líceum – a hajdani legendás premontrei gimnázium – aligazgatója lett, de az 56-es események miatt hamar leváltották. Akkor helyezték ide, a szomszédba – a mostani Szacsvayba – tanárnak, édesanyámmal együtt. Az életük utolsó húsz évét itt élték le. Ezt a házat a 70-es években vették meg, apám tíz évig renoválta. 1980-ban lett kész, akkor költöztek ide. 1972-ben mentek nyugdíjba, utána még apám helyettesített, tanítgatott, 85 éves koráig adott órákat matematikából. Édesanyám 1999 februárjában 85 évesen, édesapám 2002 augusztusában, 92 évesen halálozott el.”
„Az első elemit még a Széles utcai iskolában végeztem, de a tanító néni nyugdíjba ment, és átírattak a mostani Ady Líceumban működő tanítóképző gyakorló iskolájába. Ötödiktől érettségéiig a 4-es számú líceumba jártam. Ez a hét év meghatározó volt az életemben, mert olyan tanáraim voltak, mint dr. András Ágoston, »mindenki Öcsi bácsija«. Az osztályfőnököm volt, de csak egy évig, mert a megtorló hatalom elvitte, »államellenes felforgató tevékenység és összesküvés« vádjával – több tanítványával együtt –, elítélték, és hat évig nem láttuk viszont. Irodalmat, történelmet és franciát is tanított nekünk. Másik kedvencem, Almási László nagyszerű földrajz és csillagászat tanár, egy élő enciklopédia volt. Nagyon szerettem iskolába járni, egyszer, amikor sárgaságba estem, hónapokig kimaradtam, könyörögtem édesapámnak: menjünk el odáig, hadd simogassam meg a falát…”
„Orvos szerettem volna lenni, felvételiztem Marosvásárhelyre, de éppen abban az évben egyesítették a magyar és a román egyetemet, és fele annyi hely maradt a magyarok számára, mint azelőtt. Abban az évben Váradról nem is jutott be senki. Elhatároztam, egy évig itthon maradok és tanulok, de édesapám ezt nem engedte meg. Határozott ember volt, véleménye szerint nem szabad hagyni a fiatalokat, hogy csak úgy, a levegőben lógjanak: »Valamit tanulnod kell, olyan helyre jelentkezz, ahol felhasználhatod azokat a dolgokat, amiket az orvosira készülve megtanultál« – tanácsolta. Így esett a választásom az egészségügyi technikumra, a – jeles orvos igazgató, dr. Mózes Károly után – a váradiak által »Mózes Egyetem«-ként emlegetett intézmény fizioterápia szakára. Nagyszerű választás volt, rengeteget tanultam ott. Olyan tanáraim voltak, mint az osztályfőnököm, dr. Stan Aurel sebész, Popovici Eugen volt a fizioterápia tanárom, a Félixfürdői központ orvos-igazgatója. Rengeteget tanultam tőlük, folyton gyakorlatoztunk, mindig hajtott a kíváncsiság, a fizioterápián kívül a sebészeten, ortopédián, belgyógyászaton praktizáltunk. S amikor elvégeztem – tiszta tízessel… – a Félixfürdőbe kerültem. Hát, nekem ez maga volt a paradicsom, egy vagány, fiatal társaság toborzódott oda, délután, miután befejeztük a munkát, gyakran együtt mentünk szórakozni. Utána átkerültem az úgynevezett funkcionális analízisek osztályára, ahol elektrokardiográfiás vizsgálatokat végeztünk. Egy nagy tudású orvos, dr. Sârca Dorin mellett dolgoztam.”
Freud olvasásáért kirúgás járt
„Az orvosira nem felvételiztem többet, de 1967-ben Kolozsváron beiratkoztam a Babeş-Bolyai látogatásnélküli pszichológia szakára. 1973-ban végeztem. Államvizsgáztam, és már szeptember elsejétől a nagyváradi Idegkórházba kerültem. Te is akkoriban végeztél filozófia szakon, nektek is azt, az akkor egyeduralkodó, »szovjet mintára szabott, pavlovista« lélektant tanították, mint nekünk… De nagyon jó tanáraink voltak, Zörgő Benjámin, Roşca Alexandru professzorok, a fiatalon elhunyt tanársegéd, Kulcsár Tibor, aki a középiskolában osztálytársam is volt. Ők próbálgattak egyebeket is a fejünkbe csempészni, de, aki – például – bemerészkedett a központi könyvtárba, és Freudot akart olvasni, kidobták az egyetemről. Lewinről, Wundtról vagy Jungról, Rogersről, avagy Ferencziről egyáltalán nem tanultunk. 1973-ban, amikor végeztem, átmentem Budapestre, és ellátogattam az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Klinikára, ahol Mérey Ferenc professzor és Bagdy Emőke adjunktus fogadott. Mérey tanár úr felajánlotta, jöjjek át, egy évig náluk képezzem tovább magamat, helyet is biztosítanak számomra. Meg kellett értetnem velük, hogy ez az ajánlat nagyon csábító, megtisztelő, de esélyem sincs arra, hogy Romániából engedélyezzék az átjövetelemet, ha pedig önkényesen kint maradnék, hazatérésem után börtön várna rám… Abban az időben annak is örültünk, ha megengedték, hogy kétévenként átjárjunk Magyarországra. Olyankor én nem a butikokba mentem, hanem könyveket vásároltam. Elég rizikós volt áthozni őket a határon, mindig keveset, a fehérneműbe göngyölve, ide-oda dugdosva csempésztem át. Pesten sok tesztet is megvásároltam, és utolsó pillanatig – amíg engedték – több szakfolyóiratra is előfizettem. A nyolcvanas évek elején már minden forrás eldugult, az összes folyóiratot visszatartották a határon.”
Kiss Emőke udvarán már nyílnak a rózsák
Egy halálra ítélt hivatás túlélői
„A pszichiátriai kórházban – a váradiak által a mai napig »a hatos«-ként apszotrofált intézményben – a klinikai pszichológia felé orientálódtam, hiszen az lett a szakmám. 1978-ban viszont megszüntették az összes pszichológia fakultást Romániában!
A lélektant reakciós, polgári áltudománynak minősítették,
Ceauşescu, egy paranoiás, őrült pillanatában úgy vélte: a pszichológusok és a szociológusok veszélyesek az államrendre. Amikor a kollégák meghívtak Romániába olyan nyugati csoportterapeutákat, akik kisebb közösségekkel foglalkoztak, ő ezt nagy gyanakvással fogadta. Ne feledjük: akkoriban, ha egy vendéglőben négy-öt ember összegyűlt, a szekuritáté rögtön felfigyelt rájuk, megfigyelte, lehallgatta őket. A diktátor mindent felszámolt: leállíttatta a pszichológusképzést, megszűntette a tudományos kutatóintézetet. Miután végeztem, semmi lehetőségem nem volt arra, hogy tovább képezzem magam, vagy beiratkozzak a doktorira, mintha egy „halott szakma” lett volna, amit űztem. Bár egyetemi éveim alatt a tanáraink sok ismeretet igyekeztek „belopni”, de inkább a könyveimnek, a folyóiratoknak köszönhetem, hogy mégis tovább tudtam lépni. A gyakorlati képzés olyan volt, amilyen, de jártunk klinikákra, iskolákba. Nagyon sokat praktizáltam például, a kolozsvári süketnéma intézetben. Aki akarta, megtalálta a helyeket, ahol tanulni lehetett. Államvizsga után egy hónapig a kolozsvári klinikán dolgoztam, Bukarestben is nagyon jó továbbképzések folytak, a Gheorghe Marinescu kórház pszichiátria részlegén. A román pszichológiai iskolának is voltak kimagasló egyéniségei, néhányukkal sikerült fölvennem a kapcsolatot, rengeteg dolgot tanultam tőlük. Annak idején még az egészségügyi minisztérium is szervezett továbbképző kurzusokat. Utána ezeknek a magasan képzett szakembereknek kitették a szűrét, marginalizálták őket.”
„Hogy milyen légkör fogadott »a hatosban«, amikor beálltam dolgozni?… Nagyon jó környezetbe kerültem. Olyan főnökeim voltak, mint Giurgiu Octavian főorvos, doktor Varga Sándor, aki jelenleg Magyarországon él, doktor Câmpeanu Aurel. Még kifogtam Gergely Jenő doktort is, aki régebben igazgatója is volt a kórháznak, majd hosszú ideig a neurológia osztályt vezette. Nagy tudású, remek emberekkel voltam körülvéve, akik támogatták az én tudásszomjamat. Az a kolléga, aki előttem volt a kórház pszichológusa, nem sokat csinált. Beült a kabinetjébe, és a… körmét piszkálgatta. Én egy percig sem voltam hajlandó tétlenkedni. Mint mondtam, Magyarországról beszereztem a különböző teszteket, kezdve az intelligencia tesztektől, a Wechslertől, a Rochardtól, a projektív tesztekig, mindegyikkel dolgoztam. »Korlátlan lehetőség« volt, hiszen azt soha, senki nem mondta nekem, hogy nem állhatok szóba a betegekkel… Esetbemutatókat tartottunk, ahol négy-öt oldalban ismertettem a látleletet. Összegyűlt a konzílium, megbeszéltük a diagnózist, mindez jól működött. Manapság az ilyesmi szinte egyáltalán nem képzelhető el…
Ha beutaltak egy beteget, először a diagnózist kellett pontosítani. Ehhez több eshetőség is kínálkozott, akár három-négy kórisme között vacilláltak, amíg nem véglegesítették. Itt a pszichológiai módszerek, a tesztek, a beszélgetések sokat segítettek. Mindig nagy hangsúlyt fektettem a biografikus beszélgetésre, hogy a paciens lehetőleg mindent mondjon el magáról. Számomra nagyon hasznosak voltak ezek a beszélgetések, hiszen sokszor többet tudtam meg belőlük, mint a tesztekből. A beutaltak között nagyon sok magába fordult, introvertált, begörcsösödött ember volt. Az ő megszólaltatásukhoz, megnyitásukhoz, nagyon sok empátiára és odafigyelésre volt szükség. Gyakran úgy kezdődött egy-egy ilyen első találkozó, hogy leültünk, és a paciens meg se szólalt. Ilyenkor nem lehet erőltetni. Én az empátiakészségemnek köszönhettem, hogy végül sikerült szóra bírnom a beutaltat. Sokszor csak kerülő úton jutottunk odáig. Először ugyan nem szólalt meg, de megérezhette az empátiakészségemet, s ami legalább ennyire fontos: a hitelességemet. Azt, hogy nem játszom meg magam, őszinte vagyok. A betegeim mindig tudták ezt, hiszen nagyfokú érzékenység jellemezte őket. Meggyőződhettek arról, hogy nem az »ellenségük« vagyok, segíteni akarok rajtuk. Ha nagyon ellenkezel velük, és fölemeled a hangodat, akár agresszívekké is válhatnak, és »beléd szúrhatják a kést«… Volt rá eset, hogy az egyik kollégának az asztal alá kellett bújnia, mert repült a szék… Nagyon finoman, beleérzően kell őket fogadni, meg kell bizonyosodniuk a hitelességemről, hogy nem ejtem át őket, arról, hogy adott esetben nem szolgáltatom ki őket a hatóságoknak! – Ha netán volt, mitől, kitől tartaniuk, vagy esetleg csak paranoiás kényszerképzet volt, hogy üldözik őket… De általában ezeknek a félelmeknek mindig volt valami reális alapjuk.
Soha nincs olyan, hogy valaki csak úgy, minden ok, minden alap nélkül paranoiássá váljék.
Ezek az emberek tényleg nagyon sokszor azért betegedtek meg, mert üldözték, zaklatták őket.”
„És menet közben, bizony-bizony kiderült – miután leállították a képzést, felszámolták a kutatóintézetet, a pszichológiai műhelyeket, kidobták az üzempszichológusokat, az iskolapszichológusokat –, hogy mégis csak szükség van ránk! És akkor bennünket, »a kórházi maradékot« küldtek ki az iskolákba, az üzemekbe felméréseket végezni. Egyik 6-os kórházbeli kollegámmal 1976-ban ketten voltunk azok, akik a közlekedésrendészet számára elkezdtük az amatőr gépkocsivezetők hajtási engedélyéhez szükséges pszichológiai vizsgálatot végezni, hiszen nem voltak közlekedéspszichológiai laboratóriumok. Igazságügyi szakértői vizsgálatokat is folytattam, kriminál-pszichológiával is foglalkoztam. Lényegében a társadalom minden szegmensével, s ez a tapasztalat a későbbiek során nagy hasznomra vált. Az egyetem ilyesmire nem készített fel bennünket. Kaptunk egy papírt, azóta szüntelenül tanulok… Igyekszem a friss szakirodalomhoz hozzájutni, akár könyv formájában, akár az interneten. Az életem végéig való tanulás, egy szükséges, nagyon igaz dolog. Ma sem tudnék dolgozni, ha nem tanulnék tovább.”
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
