Kortárs tánc: rákapcsolódni önmagunkra

2015. 05. 23. 11:03

A Közép-Európai Táncszínház művészeti vezetője, KUN ATTILA a nagyváradi Infinite Dance Fesztiválon workshopot vezetett, míg társulata a Horda című előadással vendégszerepelt. A nemzetközi ismertségű táncművész-koreográfussal Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.

 

 

A workshop elején azt kérdezted a résztvevőktől, mi az a kortárs tánc, és nagyon örültél, hogy senki sem tudott erről frappáns meghatározást adni. Tehát az első kérdésem az lenne: mi az a kortárs tánc?

 

(nevet) Igazából én sem venném magamra annak ódiumát, hogy definíciót adjak. Számomra egy nagyon fontos kritériuma van, mégpedig az, hogy szakmaként kell gondolni rá, amit kizárólag napi szintű odafigyeléssel lehet művelni. Ha ez megvan, onnantól kezdve az önkifejezés szabadsága határtalan.

 

A hirdetmény szerint a workshopon végzett gyakorlatok a Cunningham módszeren alapulnak, mi ennek a lényege?

 

Az az igazság, hogy ebben a két napban a ténylegesen Cunningham-en alapuló gyakorlatok kis gyakorisággal fordultak elő, mivel inkább a mozgáshoz kapcsolódó érzeteket szerettem volna vizsgáltatni, átfésülni. Az előbb említettem, hogy a tánccal kapcsolatban technokrata vagyok, de az első lépés mégis az, hogy ismerjük meg, mit vált ki belőlünk a mozgás.

 

A két nap szemtanújaként a rákapcsolódni, csatlakozni igék jutnak eszembe, bár nem tudnám pontosan megmondani, mire is.

 

Tetszik a megfogalmazás, bár ódzkodom a kereskedelmi forgalomban kapható spiritualitástól, mégis valami ilyesmiről van szó. Ha már az általad javasolt igét használom, akkor azt mondanám: rákapcsolódni önmagunkra.

Azt mondják, vannak ihletett pillanatok a színpadon, ezek akkor történnek, amikor a test, a szellem és a tudat egy helyen összpontosulnak.

Én ennek a mibenlétét, az ehhez az állapothoz való közelítésmódot szerettem volna megmutatni hétköznapibbnak számító mozdulatokon keresztül.

 

Nem csak workshopot tartani jöttél, hanem a Horda című koreográfiádat is láthatja a közönség, amit a Közép-Európa Táncszínházzal (KET) hoztál létre, melynek két éve művészeti igazgatója vagy. Később beszélünk az előadásról is, de most az érdekelne, mit jelent ma Magyarországon táncszínházat vezetni?

 

Rengeteg munkát, és álmatlanul töltött éjszakát. (nevet) Amikor a Hordát készítettük, még csak meghívott koreográfus minőségben dolgoztam a társulattal, és ritkán tapasztalt kifejezőerőt láttam meg ebben a csapatban. Így, amikor Szögi Csaba – aki 26 éve viszi a KET-et hol művészeti vezetőként, hol igazgatóként – megkért, gondolkodjak el a lehetőségen, elkezdtem törni a fejem, pedig alapvetően vonakodtam attól, hogy megint otthon dolgozzak, hiszen kétszer hagytam el Magyarországot szakmai okokból, és csak a család hozott mindig vissza. Nehezen szántam rá magam, hogy megint horgonyt vessek. Át kellett gondolni a meglévő és elérhető támogatási lehetőségeket, hogy mit lehet csinálni egy ennyire pici piacon, hol vannak kitörési pontok. Végül tényleg a társulat minősége győzött meg igazán, ezért belevágtunk egy komoly építkezésbe, aminek eredményeként a létrehozott, komoly szakmai figyelem kísérte produkciók mellett van oktatási programunk is, ami a nem szakmabeliek számára is kinyitja a mozgás és a tánc világát a testtudat fejlesztésén keresztül. Kevés ilyen irányú erőfeszítéssel rengeteg görcsöt, belső feszültséget el lehet simítani.

 

Egy adott pillanatban én is azon gondolkodtam a munkát nézve, hogy ha az emberek nagyobbik része tudná a lényét hol a kezébe, hol az orrába sűríteni, rá tudnánk bízni magunkat mindnyájan a tagjainkra, sokkal szebb lenne a világ.

 

Ebben mi is biztosak vagyunk, nagyjából erről szól az oktatási programunk. A KET a táncot, kortárs táncot nem kizárólag színpadi, hanem társadalmi környezetben is értelmezi.

 

Ilyen szempontból sok a párhuzam a ti és az Infinite Dance Fesztivál formálódó felfogása között, hiszen itt is kiment a tánc az utcára, mindenki képessége szerint bekapcsolódhat, aztán pedig csodálhatja a táncnak élőket a nézőtérről.

 

Én is így látom. Nagyszerű itt lenni egy újabb forró pont létrejötténél, látni, ahogy Nagyváradon is felpezsdül a tánc világa.

 

Térjünk vissza az előadásotokra. Már a címe rendkívül erős: Horda.

 

Igen, ez egy rendkívül szikár szó, recseg-ropog. Az előadásban igyekszünk elég széles spektrumon bemutatni, mi az, ami egy emberi közösségen belül történhet, a fenteket és a lenteket, a kettősséget, ami minket embereket olyannyira jellemez.

 

Az ember kisközösségi lény, tehát a horda az alapvető működési közege, viszont a nagyobb társadalmi összerendeződésekben kinagyítva azt is láthatjuk, hogy az ember, mint közösségi lény, mint horda, milyen pusztításra képes környezetformálás, hatalomgyakorlás címszó alatt. Ilyesmire gondolsz?

 

Igen, egy mikroközösségben sokfajta játszmát igyekeztünk modellezni, olyan emberi történeteket, amik mindennap zajlanak. Mi emberek tudunk teremteni és pusztítani is, és érdekes megnézni, hogyan próbálunk a kettő között egyensúlyt tartani. Azt fontos hozzátennem, hogy ehhez rendkívül nagy segítség Lajkó Félix zenéje, ami egyszerre mesél a természethez fűződő viszonyunkról, illetve a városi pezsgésről.
A Hordából készült egy nevelési program is, mely során középiskolás gyerekeket viszünk be a színház és a tánc világába, ami azért is fontos, mert a magyar kortárs táncnak közel ötvenéves lemaradása van kommunikáció és társadalmi integráció tekintetében.

 

Ennek köszönhető az is, hogy mint említetted, kétszer elhagytad az országot?

 

Mondjuk mind a két esetben arról volt elsősorban szó, hogy jobb ajánlatot kaptam külföldről, mint otthonról, amiknek nem tudtam ellenállni, de tény és való, hogy ezeket mindegyik esetben megelőzte valamiféle szakmai feszengés, valami misztikus hiányérzet. Most azon dolgozunk, hogy ez harmadszor ne fordulhasson elő.

 

 

Horda

 

 

Még a második napon, a Parallel-ben, volt egy gondolat a lélek köré nőtt testről. A testről, ami egyrészt láthatóvá tesz, tapasztalatokhoz segít, elválaszthatatlan emberi mivoltunktól, másrészt pedig börtön, a megtisztulás legfőbb korlátja. Ha ezt a bélyeget lemossuk magunkról, emberként is megszűnünk létezni.
Utóbbi mondatot már én tettem hozzá a Közép-Európa Táncszínház Hordáját nézve. Az alkotók nem hiába viselik ezt a nevet, Lajkó Félix zenéjén és a néptáncos elemeken kívül számtalan jegy árulkodik arról, hogy a világ mely táján vagyunk, többek közt az egész gondolkodásmódot akaratlanul is átszövő keresztény szimbolika: kenyér, alma, lábmosás, fény, víz. Kun Attila mindegyik szimbólum jelentését minimum lekettőzi, többszörözi. A kenyér például egyszerre közösségformáló erő (közös erővel történő megszerzése és megosztása által), illetve bomlasztó tényező is, hiszen árgus szemekkel figyeljük, nehogy valakinek több jusson.
 

A Hordában felvillanó történetek szereplői folyton ki akarnak törni a testen keresztül megélt körforgásból, hol a fény felé fordított arccal vágynak átlépni a kapun egy tisztább létbe, hol egymás lábát mosva, testét fürdetve keresik a tisztaságot, jellemzően nő mosdat férfit, Közép-Európában vagyunk.

 

Nyugvópont talán egyszer, ha akad, a férfi belép a nő mellé a vízbe, és átöleli. Néhány pillanatnyi teljesség, az ügyes megvilágításnak köszönhető kettősárnyékok helyett most a két ember árnyéka is egyesül.
Aztán persze minden megy, pontosabban rohan tovább, sokszor felismerjük mai városi hétköznapjaink momentumait, egyszer talán egy ziháló női arcon mintha Kafka szorongásai is felsejlenének, de Kun Attila mindig visszatér egy-egy archaikusabb képhez, hogy véletlenül se felejtsük el, nem sok minden változott mióta az első szikrát kicsikartuk két egymáshoz csapott kovakőből. Ezek közül az archaikus képek közül egyet-kettőt túl kézenfekvőnek, szájbarágósnak érzek, feltehetően a kicsit erőltetettnek hangzó ősemberes morgások miatt, vagy mert én is a horda tagja vagyok, és mindent csodát össze kell rondítanom egy kis fanyalgással.

 

Az András Lóránt Társulat Györfi Csaba rendezte, szintén ezen a napon játszott, Leckéjét csak azért nem méltatom bővebben,mert a Lolita különórán című írásban korábban már megtettem.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!