Hamupipőke identitást keres – Infinite Dance Fesztivál 2. nap

2015. 05. 21. 14:04

Amikor az ember egy napon láthat Grimm meséből balettet, fiatalokat táncolni a Holnaposok szobra mögött a Fő utcán, este pedig egy román és egy magyar színésznőt nemi identitásról beszélni testtel lélekkel, rájön, miért is elengedhetetlenül fontosak a fesztiválok. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója.

 

 

A Miskolci Balett Hamupipőkéjét kétszer adták a nap folyamán, délelőtt 11-től, illetve délután 2-től, jómagam utóbbi előadáson vettem részt. Értesüléseim szerint az elsőn mozdulni sem lehetett, és szerencsére a második alkalommal is majdnem megtelt a nézőtér.
Miért fontos ez?

Ha jól számolok, 2015. május 20-án legalább ezer nagyváradi iskolás klasszikus balettet nézett, élek a gyanúperrel, jelentős hányaduk életében először.

Ennek köszönhetően persze sokan mozgolódtak, sugdolóztak a székekben, többen az okostelefon kamerájával filmezték a látottakat, de voltak olyan pillanatok, amikben együtt hördült fel vagy nevetett mindenki, még ha félszegen is, de közönségévé tudtak válni a számukra idegen nyelven beszélő előadásnak, mindeközben pedig két órán keresztül Prokofjevet hallgattak. Azt hiszem, ha ennyit írnék csak le, akkor sem mondanék keveset.
Kozma-Attila rendező-koreográfusnak (és Juhász Katalin díszlet-jelmeztervezőnek) egyébként nagy érdeme van abban, hogy az „első bálozó” nézőknek sem kellett sokat kutakodniuk, hol keressenek kapcsolódási pontokat. A történetet valahová a manapság is divatos múltszázad húszas éveibe helyezték, mai elemekkel tarkítva, a mostohaanya és két lánya például erősen plázacicásra karikírozódott. Sokat segít az előadás elején bejátszott Chaplin-film részlet is, ad egy tippet, hogy melyik gesztusnyelvvel kapcsolatos tapasztalatok segíthetnek a befogadásban, már ha a mai tizenévesek néznek némafilmet, erről elfelejtettem körbekérdezni őket.
Ettől függetlenül felnőttként nem volt nehéz néha unatkozni, az előadás tényleg gyerekeknek szólt, és nem is törekedett arra, hogy több korosztályhoz párhuzamosan beszéljen, de hát ez nem is kell feltétlenül elvárás legyen. Hiszen a cél az, hogy az éppen felnövő generációt megnyerje nézőként a táncnak, és ezt a feladatot a miskolci Hamupipőke nehézségek nélkül teljesíthette.

A balettről kiáramló közönséget már várta a Holnaposok szobra mögött felállított színpad, amelyen este hétig váltották egymást az együttesek minden műfajban (Csillagocska, Unique Dance Studio, Francisc Hubic művészeti iskola), illetve a közönség is kipróbálhatta magát, amikor az esti Parallel előadásra siettem a stúdióba, éppen roskadásig tele volt a színpad.

 

 

Pont mint a stúdió nézőtere, szerencsére sokan voltak kíváncsiak a Sinkó Ferenc és Leta Popescu rendezte Parallelre, ami nem hiába söpört be annyi elismerést, köztük az UNITER-t is. A két szereplő Lucia Mărneanu és bodoki-halmen kata saját élményeiből kiinduló előadás tabuk nélkül beszél a nemi identitás képlékenységéről, a „lélek köré nőtt testről”, homoszexualitásról, (ön)elfogadásról és tagadásról.
Én két évvel ezelőtt Kolozsváron már láttam egyszer, és úgy tippeltem, hogy – az előadáshoz fűződő pozitív élményeim ellenére – fáradtabban fogok távozni, mint ahogy érkeztem. Nem így lett. Az állva vastapsoló nézőkkel egyetemben én is felszabadultam, felfrissültem az önkifejezés szabadságának rendkívül magas fokától, amit ezek az alkotók képviselnek. Nem voltam ezzel egyedül, hiszen az előadás utánra tervezett lampionos táncestet az időjárás sem tudta elrontani, a buzgón hulló esőben sok pár pörgött-forgott a táncszőnyegen a csendrendelet beálltáig.

Az Infinite Dance már második napján bizonyította, mennyiféle gondolat, mennyiféle szándék és ember elfér békességben, nem hogy az ég alatt, de a kicsiny Nagyváradon is.

És a java még hátra van, úgyhogy tessék csak tessék!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!