Amikor jóllakik a szépérzék - Infinite Dance 3. nap

2015. 05. 22. 09:07

 

 

A harmadik nap is véget ért az első nagyváradi Infinite Dance Fesztiválon, ahol ez alkalommal a tiszta esztétikumé volt a főszerep. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója.

 

 

„Azt hiszem, hogy a fesztivál idei kínálatának élvezetéhez elég, ha a néző az általános szépérzékére hagyatkozva megnyitja magát egy-egy előadásnak” – mondta néhány nappal ezelőtt Dimény Levente, az Infinite Dance művészeti vezetője, amikor arról faggattam, milyen nézői kvalitásokra van szükség ahhoz, hogy a meghívott előadásokat élvezhessük.
Úgy vélem, a Győri Balett vendégszereplése esetében még erre a minimális gesztusra sem volt szükség nézői oldalról, hiszen a szépérzék magától ugrott elő nyálcsorgatva mindnyájunkból a tálcán kínált finomságok láttán.
A győriek a Bolerot és a Carmina Burana-t egybesűrítő, Generációk címre keresztelt előadása mindent hozott, ami az átlag kultúrafogyasztó fejében a balettról él: gyönyörű testek, fenségesen kivitelezett éteri mozdulatokkal táncolnak klasszikus dallamokra, tökéletesen megvilágítva.
Az elsőként előadott Bolerot jegyző Lukács András már a színlapon említi, nem akart olyan híres elődök epigonja lenni, mint Maurice Béjart vagy éppen Markó Iván, ezért nem kívánta a szokványos férfi-nő viszonyra, szenvedélyre kihegyezni a koreográfiát, ehelyett egy történet nélküli monumentális báljelenetet komponált tíz férfi és tíz női táncosra. Először ezért egy csöppet bosszús is vagyok, hiányolom a Markó-féle „táncköltemény” központi karakterét, a testet öltött Vágyat, annak személyességét, aztán hamar rájövök, némi képmutatás vezet oda, hogy megpróbáljam távol tartani magamtól ezt az olvasatot. Hiszen elég csak olyan távolra kerülni az egyéni történetektől, mint amilyen távolról én néztem rá a Lukács-féle Bolerora, és az ember kénytelen bevallani: apró részletektől eltekintve kis eltéréssel, éppen csak néhány mintát variálva, mindnyájan ugyanúgy reagálunk, ha hatalmába kerít a szenvedély, esetleg közben nem mutatunk ennyire remekül.

 

 

Vámos György (Youri Vamos) Carmina Burana-ja esetében ennél bonyolultabb a képlet, de éppen csak annyival, amennyit Orff kantátája megkíván. A tér itt is egyszerű, fekete függönyök helyett vetített háttérrel, melyen először egy fa kettéválik (mintha a gyűrűi közül szivárogna ki a zene, és a felvillanó varázslatos képek) aztán pedig összezárul és virágba borul. Itt sincs kerek történet, Fortuna istenasszony kegyét kereső, hol felemelkedő, hol elbukó emberek állnak össze mindenkor érvényes helyzetecskékbe, még elestükben is hirdetve az élet és a szerelem diadalát. Azt hiszem, külön kiemelendő, hogy a koncepció mennyire szép egyensúlyt tart a zene szándékolt humora és a benne rejlő buja erotika között, még az is lehet, hogy Fortuna istenasszony közbenjárásával, de sosem mennek egymás kárára.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!